A keresztyénség: Krisztus! – James Fowler

Ez az írás „A keresztyénség NEM vallás” című sorozat része
Eredeti forrás: http://www.christinyou.net/pages/notrel.html

A szerző engedélyt ad a cikk ingyenes letöltésére azzal a feltétellel, hogy abban semmilyen változtatást sem hajtanak végre, továbbá engedélyt ad a cikk terjesztésére is, illetve a cikkből való idézésre is, a szerző nevének pontos feltüntetésével

A teljes írás PDF-ben letölthető itt: A keresztyénség: Krisztus!

– ” –

A keresztyénséget nem lehet elválasztani a feltámadt, élő Úr Jézus erőteljes valóságától. Nem szabad a keresztyénséget a feltámadt Jézus valóságos személyétől és cselekedeteitől elválasztott haszon- vagy áldásforrásként kezelni. Óvakodnunk kell a keresztyénségnek pusztán oly módon való meghatározásától, hogy mi NEM a keresztyénség. A tagadással való meghatározás a korábbi tanulmányokban szükségszerű volt, különösen azért, mert a jelenkori zavaros helyzetre a keresztyénség és a vallás összemosása jellemző, annak minden fogalmát és szóhasználatát tekintve. Minden korábbi írásunkban utaltunk rá, hogy a keresztyénség lényege nem más, mint Jézus Krisztus élő erőteljes valósága. Most pozitív oldalról közelítve a dolgokat, azt a tényt jelentjük ki, hogy a „keresztyénség: Krisztus”.

Mit jelent keresztyénnek lenni? Mi a keresztyénség?

Ezen fogalmak jelentése körüli zavar, és az általuk kifejezett valóság félreértése a keresztyénség téves bemutatását eredményezte, még azok részéről is, akik azt állították magukról, hogy elkötelezett keresztyének. Emiatt rendkívül fontosnak tartjuk a keresztyénség lényegének újbóli meghatározását.
Jézus követőit “először Antiókhiában nevezték keresztyéneknek” (Ap.csel. 11:26). Kezdetben ez egy gúnyos, lekicsinylő megnevezés lehetett, azonban Agrippa király már láthatóan semleges módon használta ezt a megnevezést azokra, akik Jézus Krisztusban hittek (Ap.csel. 26:28), Péter pedig elfogadott utalásként használta mindazokra, akiket Jézus nevével azonosítottak (1 Péter 4:16). Azt az átfogó jelenséget, amely során az egyes emberek Jézus Krisztussal azonosultak, a későbbiekben már általánosan “keresztyénségnek” hívták. Ignatius és Polycarpus, akik János apostol tanítványai voltak – az első század végén és a második század elején – ennek megnevezésére a görög christianismos szót, a későbbi írásokban pedig a latin christianitas szót használták.
A “keresztyénség” szó legkülönbözőbb jelentéstani változatai terjedtek el az évszázadok során, napjainkig. A “keresztyénséget” ma az egyik világvallásként tartják számon. A keresztyénséget történelmileg úgy értelmezik, mint Jézus követőinek a cselekedetei és a keresztény szervezetek eseményei századokon, sőt majdnem két évezreden át. A “keresztyénség” szót gyakran szinonimaként használják a “keresztyén világra”, habár ezt az utóbbi meghatározást gyakran pejoratív értelemben az intézményesedett keresztyén-vallásra használják. Kierkegaard “A keresztyén világ elleni támadás” című művében azt kifogásolta, hogy Dániában mindenki “keresztyénnek” tekinti magát – csak azért, mert beleszülettek az állami egyházba, és csecsemőkorukban megkeresztelték őket. Kierkegaard arra a végkövetkeztetésre jutott, hogy “ha mindenki keresztyén, akkor tulajdonképpen senki sem keresztyén”. Boszorkány-üldözések, inkvizíciók és „vallási” háborúk történtek a „keresztyén-vallás” nevében. Ennek eredményeképpen sokan sértődöttségből, vagy károkat szenvedve elutasították a “keresztyénséget”, a sok vallási eltévelyedés és igazságtalanság miatt. Megint mások (mint ahogyan mi ebben a tanulmányban tesszük), megtartották a “keresztyénség” kifejezést arra, hogy leírják vele az élő Úr Jézus tevékenységének szellemi valóságát a keresztyének életében.
Most azonban nem a szó jelentésének fejtegetése a célunk, hiszen maga a nyelv is folyamatosan változik. A kérdéseink inkább a következők: Mi volt az eredeti és Biblia szerinti értelmezése annak, hogy mit is jelent keresztyénnek lenni? Mi a keresztyénség lényege a Biblia szerint?
Jóllehet a “keresztyénség” kifejezés nem található meg a Szentírásban, mégis úgy gondoljuk, hogy ez a kifejezés magában fogalja mindazt, amiért Jézus eljött: személyének (lényének) lényegét és cselekedeteinek bemutatását. Istennek az emberrel kapcsolatos kinyilatkoztatásának teljessége nem más, mint a Jézus Krisztus személyére és cselekedeteire való rámutatás. Isten az Ő Fiában és az Ő Fia által mindent megtett, ami szükséges az emberiség helyreállításához, hogy az az Ő isteni akarata szerint működjön. Ezt úgy éri el, hogy felruházza az embert Istennek az emberiségben való isteni jelenlétének és működésének szellemi valóságával. Ha Jézus szellemben lakozást vesz és uralkodik azokban, akik hit által elfogadták Őt, akkor a királyság, amire Jézus Krisztus olyan gyakran utalt, működésbe lép. Jézus feltámadott élete a szellemi felhatalmazás forrása a keresztyén ember számára, hogy az Egyház (a kihívottak közössége) részévé váljon. A “keresztyénségnek” ez a szellemi, evangéliumi valósága úgy határozható meg, mint az élő Úr Jézus Krisztus erőteljes élete és tevékenysége.

A keresztyénség tehát: Krisztus! C.S. Lewis ezt úgy magyarázza, hogy
“Krisztusban egy újfajta ember tűnt fel, és egy olyan új típusú élet, amely Őbenne kezdődött el és bennünk kell, hogy folytatódjon.” John W. Nevin korábban a következőt írta:
“Jézus Krisztus személyében a kinyilatkoztatások új rendszere ‘robbant be’ a világba. Ő a tökéletes igazság, aki személyesen jelen van az emberek között, teljesen azonosulva az életükkel. Ő a lényeg (szubsztancia), amihez képest minden korábbi prófécia csak hang, vagy árnyék volt.”
Isten a Fiában, Jézus Krisztusban Önmagát jelentette ki egy egybeszerkesztett, oszthatatlan egységben. Az Istenség az Atya, a Fiú és a Szent Szellem egylényegű (homoousion) egységében páratlan módon fejezi ki magát az ember számára. Ebben az isteni hármasságban nem lehetséges két vagy három részre osztott független tevékenység. Isten egy egybeszerkesztett – megbonthatatlan – egységben cselekszik. Amikor cselekszik, azért cselekszi azt, amit cselekszik, mert Ő az, Aki. Tevékenysége mindig a Személye lényegének kifejeződése. Sohasem cselekszik a személyiségétől eltérő módon. Cselekedetei sohasem választhatók el az Önmaga kifejezési módjától, sohasem statikusak (időben állandók). Mindaz, amit Isten adhat nekünk az nem más, mint Saját maga és az Ő tevékenysége. Nem valami „dolgot” nyilatkoztat ki vagy kínál Önmagával kapcsolatban. Őt nem lehet részekre bontani vagy szétválasztani és nem kínál olyan ‘árut’ vagy ‘terméket’, amely Önmagától elkülöníthető lenne. Isten az Ő kegyelme és a Szellem ereje által jelenti ki Magát és cselekszik (János 1:17) az Ő Fiában, Jézus Krisztusban. “Senki sem tudja, kicsoda a Fiú, csak az Atya; és kicsoda az Atya, hanem csak a Fiú, és akinek a Fiú akarja kijelenteni Magát.” (Lukács 10:22). Isten a Megváltó Fiúban jelenti ki saját Magát. Mindig az Ő isteni lényük szétválaszthatatlan egységében kell látnunk és megértenünk Őt, mert minden az Ő lényük és tevékenységük megbonthatatlan egységében történik. Önmagát adja az embereknek. Jézus Krisztus az evangéliumot Önmagában jelenti ki. Ő, mint Isten adja Önmagát az embereknek.

Szétválasztás, részekre bontás

Ha nem tudjuk az Atya, a Fiú és a Szent Szellem egységét fenntartani a Személyük és cselekedetük egységében, az mindig a keresztyénség értelmezésének és kifejezésének torzulásához vezet. A keresztyén vallás története (amely különbözik az igazi keresztyénségtől) tele van olyan emberi kísérletekkel, hogy az Istenség személyeit különböző tevékenységekre osszák fel, és elválasszák Krisztus munkáját az Ő Személyétől. Ez utóbbi szétválasztás a legalattomosabb, és leginkább elterjedt az ún. “keresztyén történelemben”. A keresztyénséget úgy értelmezi, mint egy olyan “dolgot”, amely magától Krisztustól függetlenül jött létre, és amely Tőle teljesen különálló. Az evangéliumot, az Egyházat, Isten királyságát úgy tekinti, mint egymástól függetlenül létező kínálatot, amelyet Jézus Krisztus – Önmagától függetlenül – adott, alapított, hozott létre vagy éppen kirendelt. T. F. Torrance a „keresztyénségnek Krisztustól való ilyenfajta szétválasztását” ismeretelméleti szétválasztásként azonosítja be, megjegyezve a következőt:
„a fundamentalizmus nem hajlandó elismerni Istennek Jézus Krisztusban felénk való kinyilatkoztatása, és az Ő saját lénye és valósága közötti azonosságot.”
A fundamentalista szétválasztás „különválasztott fogalmi” példái tanulságosak lehetnek, de inkább elítélendőek.
A történelmi Jézusra gyakran úgy emlékeznek vissza, mint egy olyan vallás történelmi megalapítójára, amelynek története dokumentálható és elemezhető. Feljegyzik és megörökítik Jézus földi életének egyedi eseményeit. Az Ő történetét képezik a különleges ünnepekről, mint pl.: “Boldog születésnapot, Jézus!” (Karácsony) és “Emlékezz a feltámadásra” (Húsvét) nemzedékről nemzedékre való megemlékezései. Mennyiben különbözik ez George Washington születésnapjáról való ünnepi megemlékezésektől és attól a felhívástól, hogy “Emlékezzünk meg Pearl Harbor-ról”? Amikor a keresztyénséget tévesen úgy értelmezik, mint egy történelmi társaságot, amelyet egy történelmileg jól elkülöníthető alapító tiszteletére és/vagy emlékére hoztak létre, akkor ott szétválasztás van Jézus Krisztus és a között, amit „keresztyénségnek” hívnak.
Amikor Jézust csupán egy vallási vagy teológiai tanítónak írják le, akkor a tanításainak tartalma ideológiai hitrendszerré válik, elkülönítve a Személyétől. Annak ellenére, hogy Jézust Isten közbenjáró képviselőjeként (1 Tim. 2:5), Isten Főpapjaként (Zsidó 3:1; 8:1), és Isten Fiaként (János 11:27) helyesen azonosítják be, a különböző tanok és teológiai állítások racionális megfogalmazásaiból a magyarázatoknak egy olyan rendszerezett felépítését hozták létre, amely már az élő Jézus Krisztus jelenlététől függetlenül is megáll. A keresztyénség ebben az esetben már egy olyan teológiai társasággá válik, amely csak a tételesen, nyelvtanilag nagy precizitással megfogalmazott teológiai igazságok magyarázására, és az azzal kapcsolatos vitákra szakosodik, s amelyet a feltámadt Úr Jézus személyének elfogadása és megtapasztalása már nem érdekel.
Jézust ki lehet hirdetni az emberiség Megmentőjeként, mint ahogy ezt teszik is a teljes evangéliumi igehirdetésekben. Ha azonban a Megmentőt elválasztják a megmentés folyamatától, akkor ennek a műveletnek az eredménye szétválasztás lesz. Ha Jézust csupán az üdvösségből származó előnyök adományozójának tekintjük, akkor Ő nem több mint hasznos dolgok, “áruk”, szolgáltatások, termékek vagy vagyontárgyak adományozója, aki elkülönül az általa átadott dolgoktól. A szellemi Szabadító ily módon csupán vallásos adományozóvá válik.
Azok, akik az erkölcsös magatartást hirdetik, vagy a “keresztyén erkölcs” szószólói, és elválasztják a jócselekedeteket az élő Jézus Krisztus erőteljes valóságától, egy elválasztást hoznak létre. Ez olyan magatartásra bátorít és olyan elvárásokat támaszt, ami törvényként megfogalmazott szabályok és rendeletek alkalmazásában jut kifejezésre. Bizonyos eljárásokat, technikákat és viselkedési szabályokat alkalmaz, a helyett, hogy a “Szent Szellem gyümölcsét” (Gal. 5:22,23), az isteni jellemet engedné kialakulni Krisztus Szelleme által (Róma 8:9). Az ilyen erkölcsi “erőfeszítések” történhetnek a személyes szinten, egy társadalom vagy tágabb értelemben az egész emberiség jobbá tétele érdekében. Ha azonban a keresztyén erkölcsöt (krisztusi életmódot) Krisztus személyének az emberekben elvégzett munkájától függetlenül akarjuk megvalósítani, akkor az ilyen erkölcsi erőfeszítéseknek nincs közük a keresztyénség valóságához.
A részekre bontás, szétválasztás akkor következik be, amikor Jézus Krisztus nincs élő egységben az Egyházzal, Krisztus Testével. Jézus nem csak olyan értelemben “Feje az Egyháznak”, hogy csupán egy szervezett intézmény hierarchikus vezetője. De nem is olyan értelemben “fej”, hogy Ő a Nevét viselő egyik vallásnak a létrehozója, alapítója. Az Ő fősége nem pusztán annyi, hogy közreműködött abban, hogy egy papi szervezet kialakulhasson, amely a kegyelem és igazság megőrző- és szétosztó helyéül szolgáljon, mintha ezeket el lehetne választani Istennek a Krisztusban való isteni cselekedetétől.
A protestantizmus különösen vétkes a részekre bontásban, szétválasztásban. Isten Igéjének Jézus Krisztusról szóló erőteljes valóságát (János 1:1,14) Isten elszemélytelenített útmutatásaivá változtatták, egy ihletett könyvben. A Biblia betű szerinti értelmezése mellett kötelezve el magukat, mélyen tisztelve egy hitelesnek elfogadott megszövegezést és különböző igemagyarázatokat alkalmazva, a protestáns fundamentalisták gyakorlatilag egy olyan könyv-vallást fejlesztettek ki, ami gyakran isteníti a Bibliát, és egy „Biblia-imádatban” jut kifejezésre. William Barclay a következőt jegyzi meg:
“Van egy olyan hibalehetőség, amely az első gyülekezeteket sohasem veszélyeztette. Az első időkben az emberek sohasem gondoltak Jézus Krisztusra úgy, mint egy könyvbeli szereplőre. Sohasem gondoltak Rá úgy, mint olyan valakire, aki élt és meghalt, és akinek a történetét elmondták és továbbadták a történelemben, mint olyan valakinek a történetét, aki élt, és akinek az élete befejeződött. Az első keresztyének nem úgy gondoltak Jézusra, mint egy olyan valakire, aki létezett, hanem mint egy olyanra, aki Van. Nem úgy gondoltak Rá, mint olyan valakire, akinek a tanításait meg kellene vitatni és érvekkel igazolni. Úgy gondoltak Rá, mint egy olyan valakire, akinek a jelenlétét élvezték, és akinek a folyamatos, velük való közösségét megtapasztalták. A hitük nem egy könyvön, hanem egy Személyen alapult.” Ezzel egyetértve írja Juan Carlos Ortiz:
“A keresztyének új nemzedékére van szükség, akik felismerik, hogy az Egyház középpontjában egy olyan Személy van, aki bennük él. Jézus nem csak egy könyvet hagyott ránk, azt mondva, hogy: ‘Rátok hagytam a Bibliát. Konkordanciát és magyarázatokat készítve próbáljatok meg ebből kitalálni mindent, amit csak tudtok.’ Nem! Ő nem ezt mondta, hanem megígérte, hogy ‘Én veletek leszek a világ végezetéig’. ‘Nem hagylak titeket magatokra egy könyvvel. Itt vagyok, a szívetekben.’ …Csak tudnunk kell azt, hogy a könyv Szerzője bennünk él… ”
A fent említett szétválasztó tendenciák mellett megemlíthetnénk azt a teológiai szétválasztást is, amely széles körben elterjedt a „keresztyén teológia” évszázadaiban. Krisztus munkáját nagy előszeretettel testesítik meg olyan értelemmel fel nem fogható fogalmakban, amelyek Jézus Krisztusnak – az Ő Szelleme által a keresztyén emberben lévő – személyes jelenlététől teljesen függetlenek. Amikor Jézus Krisztus munkáját olyan jogi, törvényi, és bírói kategóriákba rendezik, amelyek ‘szankciókat’ közvetítenek, amelyeket ’a mennyei bíróság’ – a megigazulással kapcsolatban – vádló jelleggel hirdet ki, függetlenül az Egyetlen Igazságos, Jézus Krisztus Személyétől és jelenlétének megtapasztalásától (1 János 2:1), aki meg tud minket igazítani (2 Kor. 5:21), és aki a magatartásunkban nyilvánvalóvá tudja tenni az “igazságosság gyümölcsét” (Fil. 1:11), akkor a teológiát ismét elválasztásra került az élő Jézus Krisztus erőteljes isteni Személyétől, és a “keresztyén teológiát” nagymértékben megcsonkítottuk. B.F. Westcott a következőt tanácsolta több mint egy évszázaddal ezelőtt:
“Néhányak szerint a keresztyénség lényege az a tény, hogy a keresztyénség a legmagasabb erkölcsi törvény. Mások szerint a keresztyénség lényege az igaz tantételekben – különösen a megváltás tervében, vagy az embereknek az Istennel való egységének elérése módjaira vonatkozó tanokban – keresendők. A keresztyénség valóban magában foglalja a Törvényt, a Tanítást (Tantételeket), a Megváltást és az Egységet, azonban ezeket egy átfogó koncepcióban szerkeszti egybe. A keresztyénség egy olyan Törvény alapelvét fekteti le, amely belső és nem külső, s ami magában foglal egy megfelelő motivációt az engedelmességre, és egybeesik a szabadság megvalósulásával. (Jakab 1:25). Ez az Igazságnak a kifejeződése, de ez az igazság nem elgondolásokban jelenik meg, hanem tényekben, nem elvont állításokban, hanem egy élő Személyben.
A keresztyénség fő gondolata tehát a következő: a keresztyénség bemutatja a megváltást, a tökéletességre jutást, minden emberi lény kiteljesedését az Istennel való egységben.
A keresztyénség történelmi jellegű, de nem egyszerűen és jellemző módon azért, mert Krisztus egy meghatározott időben és helyen belépett a világba, kinyilatkoztatott bizonyos igazságokat, lefektetett bizonyos szabályokat egy társadalom működésére és viselkedésére vonatkozóan. A keresztyénség azért történelmi jellegű, mert Jézus – a saját Személyében – feláldozta Magát, és az életének eseményeiben nyilvánvalóvá vált az a kinyilatkoztatás, aminek átadása miatt jött.
Az isteni kinyilatkoztatás nem választható el az élő Úr Jézus isteni valóságától. Az evangélium kijelentése nem más, mint a Jézusról szóló kijelentés. A “jó hír” Maga Jézus! Istennek az örömhírről (evangéliumról) szóló kinyilatkoztatása Krisztusban nem egy Tőle elkülönült filozófia, töredékes hit- és viselkedésbeli alapelvekkel. Dietrich Bonhoeffer – egy német mártír – ezt írta:
“Krisztus nem egy alapelv, amely alapján az egész világot át kell alakítani. Krisztus nem egy olyan rendszer kihirdetője, amely arról szólna, hogy mi is lenne jó ma, itt és most, illetve minden időben. Krisztus nem egy elvont viselkedéstant tanít, amit, ha bármibe is kerül, de be kell vezetni a gyakorlatban. Krisztus elsősorban nem egy tanító és törvényhozó volt, hanem egy ember, egy valóságos ember, olyan, mint mi magunk. Ezért nem az az akarata, hogy abban a korban, amelyben élünk, meghatározott tanok követői, magyarázói és szószólói legyünk, hanem, hogy Isten előtt valódi emberek legyünk. …Amit Jézus tesz az pontosan az, hogy a valóságot (igazságot) életbe lépteti. Ő Maga az igaz (valódi) ember, következésképpen tehát minden emberi valóság alapja.”
Jacques Ellul francia szerző egyetért ezzel:
“Nincs olyan, hogy ‘keresztyén alapelvek’, hanem létezik Krisztus Személye, aki mindennek az alapja. Ha hűségesen akarjuk Őt követni, nem képzelhetjük azt, hogy a keresztyénséget bizonyos számú alapelvre redukálhatjuk le, amelyek következményei logikailag kikövetkeztethetők. Az a tendencia, hogy az Élő Isten munkáját filozófiai tanokká alakítsuk át, egy – a teológiát fenyegető – állandó kísértés, és teológiailag a legnagyobb hűtlenség, amikor a teológusok a Szellem tevékenységét, amely az emberben Isten szerint való gyümölcsöket hoz létre, egy olyan etikává, törvénnyé, ‘alapelvekké’ alakítják át, amelyeket csupán ‘alkalmazni’ kell.”
Istennek a Krisztusban való természetfeletti munkáját egy elválasztott dologként kezelik és történelmileg leválasztották a feltámadott, élő Úr Jézus személyéről. Szükséges, hogy Istennek a Krisztusban való, a Szent Szellem által történő szellemi munkája – amely Istennek a Krisztusban való helyreállító munkájának a történelmi és teológiai tárgyilagosságán, tényein alapul – szubjektív élmény és egyben az egység megtapasztalása is legyen azoknak az emberek életében, akik ezt a hitet elfogadják. Az emberek hajlamosak (a misztikus túlkapások és az egyház olyan visszaéléseiknek köszönhetően, mint pl. ‘beleöntött igazságosság’ tana vagy emberek istenítése, amelyek az ún. “keresztyén teológia” történetében végig felbukkantak) visszariadni, ezért szükséges, hogy Istennek a Krisztusban való, objektív és szubjektív (ismeretelméleti, tapasztalati, történelmi és személyes) munkájával kapcsolatban kiegyensúlyozott magyarázatok és megnyilvánulások jelenjenek meg. Istennek az ember életében történő, megtapasztaláson alapuló munkája nélkül a keresztyénség rövid időn belül pusztán történelmi megemlékezéssé, teológiai kategóriákká, a Biblia szó szerinti értelmezésének fejtegetéseivé, erkölcsi illemszabályokká, liturgikus ismétlésekké, stb. degradálódik, mint ahogy erre már korábban utaltunk. Másrészt viszont a keresztyénségnek a történelmi és a teológiai alapjairól való leválasztásával a keresztyénség könnyen érzékeléseken alapuló szubjektivizmussá, túlzott érzelmi elragadtatottsággá, földöntúli miszticizmussá, múló egzisztencializmussá, karizmatikus rajongássá, stb. korcsosodik. Ezért olyan fontos kiegyensúlyozott bibliai megértésre törekednünk, amely egybeszerkeszti a külső és a belső jellemzőket azáltal, hogy fenntartja Jézus Krisztus örök Személyének és munkájának a megbonthatatlan egységét. W. H. Griffith Thomas „A keresztyénség Krisztus” (“Christianity is Christ”) című könyvében ezt a következtetést vonja le:
“Krisztus megtapasztalása nem választható el a történelem Krisztusától, és nem lehet olyan megtapasztalásokhoz fordulni, amelyek nem történelmi tényeken alapulnak. A történelemnek kell biztosítania az egyén megtapasztalását. …Ha elveszítjük a hitünket az evangélium Krisztusának történelmi valóságában, akkor a hitünket a jelen Krisztusának megtapasztalásában is el fogjuk veszíteni.
“A keresztyénség központi igazsága az, hogy a Szent Szellem az élő Krisztus jelenlétét és erejét hozza el a szívünkbe és az életünkbe, és ez által összekapcsolja a történelmi Krisztust a hit Krisztusával… ily módon a keresztyénség lényege valójában a Szent Szellemnek Krisztussal kapcsolatos munkája.
“Krisztus a lényeg, Krisztus az alap, Krisztus minden.”
Valójában a fizikailag megtestesült, feltámadt és mennybement Jézus belső, valódi egysége áradt ki Pünkösdkor Krisztus Szelleme formájában. Ez az egység minden korban – egészen az örökkévalóságig – folyamatosan működik, a saját Személyének kifejeződéseként. Ezt a megbonthatatlan egységet, mint a keresztyénség lényegét, egyértelműen és világosan meg kell őrizni.
Ennek a tanulmánynak a tulajdonképpeni célja, hogy a keresztyén teológiát visszavigye arra a helyre, hogy személyes megértésünk legyen Krisztusnak az Ő örökké jelen lévő szellemi Valóságának egybeszerkesztett, megbonthatatlan munkájáról. Most azzal folytatjuk, hogy alaposan átgondoljuk a feltámadt Úr Jézus jelenlétének és tevékenységének isteni valóságát, amely az Ő szelleme által bennünk munkálkodik. Miközben végiggondoljuk Jézus Krisztus életének a keresztyének életében megtapasztalt szubjektív és gyakorlati tapasztalatokon alapuló élményeit, közben meg kell őriznünk Jézus Személyének és tevékenységének megbonthatatlan egységét azáltal, hogy figyelembe vesszük mind Jézus Krisztus keresztyénekben lakozó Személyének létezéselméleti lényegét, mind pedig Jézus Krisztusnak a keresztyénekben és a keresztyének által való munkálkodásának erőteljes megnyilvánulását.

Jézus Krisztus létezéselméleti lényege a keresztyénben

Az, hogy alapvetően mit jelent keresztyénnek lenni, arról Pál apostol a rómaiakhoz írt levelében beszél. “Ha valakiben nincs Szent Szellem, akkor ő nem az Övé” (Róma 8:9), mert a “Szent Szellem Maga tesz bizonyságot a mi szellemünkkel együtt, hogy Isten gyermekei vagyunk” (Róma 8:16). Ha valakiben nincs meg a benne lakozó Szellem jelenléte és bizonysága által Krisztus Személyének valósága, akkor az az ember nem keresztyén, tehát nem része a keresztyénségnek. “Krisztus valakiben” azt jelenti “Egy lenni Krisztussal”, azaz “keresztyén”. Ez az új, radikális valóság az, amit Isten az Új-szövetségben tett elérhetővé számunkra, vagyis magának Krisztus Személyének és szellemi életének az alapvető és nélkülözhetetlen jelenléte bennünk: az, hogy Önmagát adja át az Őt elfogadó embereknek.
Isten Szellemének ebben az emberi szellemet helyreállító munkájában (az 1 Mózes 2:7 szerint Isten Szelleméből részesülnek az emberek, azzal a céllal, hogy az emberek úgy tudjanak tevékenykedni, mint ahogy azt Isten eltervezte az Ő teremtő tervében), létrejön egy olyan szellemi egység, amely által „egy szellem” leszünk Krisztussal (1 Kor. 6:17). Ez nem egy pszichológiai értelemben vett lelki egység, hogy Jézust megőrizzük a gondolatunkban és tudatunkban, és nem is egy erkölcsi egység, amely által el vagyunk kötelezve arra, hogy megpróbáljuk Jézus példáját követni. Nem! Ez egy olyan szellemi egység, ahol az istenség az emberben lakik és munkálkodik: Krisztus van a keresztyénben. Jézus ezt a szellemi állapotot szemléltetette Nikodémusznak az „újból születés” hasonlatával. Egy szellemi újjászületésről van szó, ami azt jelenti, hogy valaki “Szellemtől született” (János 3:1-6).
Különösen fontos emlékeznünk arra, hogy a feltámadott Úr Jézus jelenlétét a keresztyénben nem szabad elválasztani a Szent Szellem személyétől és jelenlététől. Jézus Krisztus Személye valóságának a Szent Szellemtől való elválasztása eltorzította az Isten hármas személyéről alkotott látásmódot. Ez a torz látásmód évszázadokon át befolyásolta a “keresztyén teológiát”, amely sajnos a teljes evangéliumi – teológiai magyarázatokban is komoly problémát okoz, mert ennek hatására helytelenül, elferdítve ábrázolnak dolgokat. A Szent Szellem nem egy Krisztust helyettesítő személy, se nem Krisztus helyettesítője, hanem meg kell értenünk, hogy a Szent Szellem felbonthatatlan egységben van Krisztussal. Pál egyértelműen kijelenti, hogy Isten Szelleme, Krisztus Szelleme és a Szent Szellem megnevezések felcserélhetők, mivelhogy a Szentháromság-Isten, aki Szellem (János 4:24), maga munkálkodik a keresztyénben. Karl Barth svájci teológus a következőket írta:
„Jézus Krisztus Személye és tevékenysége az Ő Szent Szelleme személyének és tevékenységének formájában a keresztyénség és a keresztyének eredeti és előrevetített valósága.”
Az Atya -, a Fiú – és a Szent Szellem – Isten élettani lényegének egy keresztyén szellemében való jelenléte kialakítja a Krisztusban való “új teremtés” isteni valóságát. “Ha valaki Krisztusban van új teremtés az” (2 Kor. 5:17). Ez nem egy feltételezett azonosság, amelyben szerepjátékot játszva bemutatunk egy keresztyén életformát, hanem egy új szellemi azonosság, egy “új ember” (Ef. 4:24; Kol. 3:10) Krisztusban. Egy ember valódi személyazonossága az ő szellemi állapotát meghatározó szellemi lénnyel (szellemmel) való azonosítással fejezhető ki.
Itt újra szembekerülünk a keresztény vallásban nyilvánvaló módon jelenlévő szétválasztással, amely azt állítja, hogy az embernek önálló, vele született természete (tulajdonsága) van és rendelkezik egy olyan ön-fejlesztő képességével, hogy létrehozzon, vagy magára öltsön (eljátsszon) egy olyan személyazonosságot, természetet, szellemiséget, jellemet, képet, életet vagy halhatatlanságot, amely független Istentől. Azonban Jézus Krisztus Személyével való szellemi egységben – a Tőle való teljes függőségben és a Vele való oszthatatlan egységben – tud kizárólag egy keresztyén ebből a szellemi valóságokból részesülni. Keresztyénként a szellemi természetünk nem egy „velünk született” emberi természet, hanem egy haraggal azonosítható természetből alakul át (Ef. 2:2) “isteni természet részesévé” (2 Péter 1:4), hogy Isten szellemi természetével egyesüljön a Krisztusban. Mi alapvetően nem szellemiek vagyunk, mert az istenné tenné az embert. Egyedül “Isten Szellem” (János 4:24). A szellemiségünket úgy nyerjük, hogy szellemben kapcsolódunk a tévelygés (hamisság) szelleméhez vagy az igazság szelleméhez (1 János 4:6); a világ szelleméhez vagy Isten Szelleméhez (1 Kor. 2:12). A jellemünket nem a személyiségünk nyilvánvaló jellemzői határozzák meg, amelyek összhangban vannak a társadalmi erkölccsel és értékekkel, hanem az, hogy milyen a bennünk lakozó szellem természete. Isten képe az emberben nem az emberi teremtmény veleszületett tulajdonságait foglalja magába, de nem is Isten visszatükröződését vagy bemutatását az emberben, hanem Isten szellemi jelenlétének a valóságát, amely lehetővé teszi Isten jellemének látható megnyilvánulását a magatartásunkban, ha szellemileg megújultunk Jézus Krisztus képmására (Kol. 3:10). Még a személyiségünk lényegét sem az elmebeli, érzelmi vagy akarati működésünk határozza meg, hanem az Isten Személyével való egységünk Krisztusban; Akik – a szentháromságbeli azonos lényegűségből eredően – tökéletes együttműködésben vannak egymással egy szeretetteljes kapcsolatban. Akik vagyunk, és amit keresztyénként cselekszünk, az teljes egészében a Krisztus Szellemével való szellemi egységünkből származik, és attól függ. Ez nem egy Krisztussal való közreműködési, vagy ok-okozati kapcsolaton alapszik, amely által valamilyen Krisztustól eltérő “dolgot” kapunk eredményként, hanem ez egy személyes és kapcsolati egység, amely által Krisztus maga válik minden isteni és szellemi valóság lényegévé bennünk.
“Krisztus a mi életünk”, magyarázza Pál apostol, “a mi életünk el van rejtve Krisztussal Istenben” (Kol. 3:3,4). A szellemi élet átadása nem öröklés, teljesítmény (János 1:13), vagy beszerzés által történik, hanem az “újjászületés” jelképes hasonlata szerint “felülről születve” (János 3:1-6) vagy “Istentől születve” (János 1:13) valósul meg. Az élet, amit Krisztusban kapunk nincs elválasztva Krisztustól, és Jézusnak nem csupán egy részét tesszük magunkévá. Jézus szellemi életét fogadjuk be, abból részesedünk. “Isten örök életet adott nekünk és ez az élet az Ő Fiában van” (1 János 5:11). “Én vagyok az élet” (János 14:6), mondta Jézus, és “azért jöttem, hogy életetek legyen” (János 10:10). Ezt az örök szellemi életet W. Ian Thomas a következőképpen magyarázza:
“Jézus Krisztus és az örök élet rokon értelmű kifejezések, és az örök élet nem más, mint maga Jézus Krisztus. Ha valóban örök életed van, akkor az azt jelenti, hogy a Fiú, Jézus Krisztus a tiéd (benned van)…”
“Az örök élet nem egy különleges belső érzés! Az örök élet nem a vég-állomás, ahová akkor jutsz el, amikor meghalsz. Ha újjászülettél, az örök élet az életnek egy olyan minősége, amivel már most rendelkezel… Ő (Jézus) az Élet!”
Az a szellemi élet, amit megtapasztalunk Krisztusban, az Jézus Krisztus valóságos feltámadott élete. Jézusnak a fizikai halálból való feltámadásának történelmi eseménye lehetővé tette, hogy a feltámadt és élő Úr Jézus a Szellem által átadja az Ő feltámadott életét minden keresztyénnek. “Én vagyok a feltámadás és az élet” (János 11:25) – magyarázta Jézus. Pál gondolkodásáról (“The Mind of St. Paul”) William Barclay a következőt írta egyik magyarázatában:
“Pál számára a feltámadás nem egy múltbeli tény volt, hanem egy jelenlévő erő.
“Ha Jézus Krisztus feltámadt a halálból, az azt jelenti, hogy a keresztyének számára bármely nap bármely pillanatát lehetséges megélni az élő Krisztus jelenlétében, és a Vele való közösségben. Ez azt jelenti, hogy egy keresztyénnek nem egyedül kell megoldania a feladatokat, nem egyedül kell hordoznia a fájdalmat, nem egyedül kell szembenéznie a problémákkal, sem az elvárásokkal, és nem egyedül kell ellenállni a kísértéseknek. Ez azt jelenti, hogy Jézus nem csupán kiadja a parancsokat, és aztán magunkra hagy minket, hogy a tőlünk telhető lehető legjobban próbáljunk azoknak engedelmeskedni, hanem állandóan velünk van, hogy képessé tegyen minket arra, hogy meg tudjuk tenni, amit parancsol nekünk.”
„Pál számára Jézus Krisztus feltámadása sohasem egyszerűen csak egy történelmi tény vagy egy teológiai tan volt, hanem a legfontosabb megtapasztalás, amely azt jelentette, hogy minden ember képes az életet Jézus Krisztus szeretetének és erejének a jelenlétében élni.” Karl Paul Donfried lutheránus professzor hasonló magyarázatot adott:
“A korai gyülekezet nem arra kérte a követőit, hogy utánozzon vagy betartson bizonyos lefektetett keresztyén alapelveket, hanem inkább arra, hogy megértsék Krisztus jelentőségét, hogy aztán képesek legyenek annak erőteljes alkalmazására, abban a helyzetben, amelyben éltek. Ez a fajta – konkrét helyzetekre aktualizált és alkalmazott – szabadság azonban csak akkor érthető meg, amikor valaki felismeri, hogy ezek a korai keresztyének nem valamiféle halott názáreti prófétát imádtak, hanem az egész életükre kiható, olyan valóságos meggyőződéssel rendelkeztek, hogy ezt a Jézust Isten igenis feltámasztotta a halálból, és Ő az Egyház Ura, és jelen van annak valóságos életében. A Feltámadott Krisztusnak ez a jelenléte késztette és tette lehetővé a korai keresztyének számára, hogy erőteljesen tanítsanak Róla, és hirdessék az evangéliumot.”
A keresztyénség létezésének lényege a feltámadt és élő Úr Jézus feltámadott élete. Életének folyamatossága az örökkévalóságban, mivel “nem halhat meg” (János 11:26), lehetővé teszi, hogy az Ő örökkévalósága a halhatatlanságban jusson kifejezésre. Jézus “világosságra hozta az életet és halhatatlanságot az evangélium által” (2 Tim. 1:10). Az ilyenfajta halhatatlanság (örök élet) nem az emberiség velejárója és nem is egy olyan jövőbeni jutalom, amelyről tájékoztatni kell az embereket, mert “a halhatatlanság egyedüli birtokosa Isten” (1 Tim. 6:16), és a halhatatlanság Jézus Krisztus örökkévaló feltámadott életének a velejárója. A keresztyén ember részese ennek, és élvezi az örökös halhatatlanság folyamatosságát, de ez egyedül az élő Úr Jézussal való szellemi egységben lehetséges.
A keresztyének újjászületés által létrejött szellemi állapotát – a keresztyénben lakozó Jézus Krisztus Személyének létezéselméleti lényegét – e szellemi valóságok oldaláról nézve próbáltuk meg meghatározni. “Vizsgáljátok meg magatokat, hogy Krisztus bennetek van-e?”, kérdezte Pál a korinthusiaktól. A kolossébelieknek pedig azt magyarázta, hogy az evangélium szellemi titka az, hogy “Krisztus ti köztetek van, a dicsőségnek ama reménysége” (Kol. 1:27).

Jézus Krisztus erőteljes megnyilvánulása a keresztyéneken keresztül

A továbbiakban – megőrizve az isteni Személynek és tevékenységének a megbonthatatlan egységét – azzal folytatjuk, hogy figyelmesen végiggondoljuk Jézus Krisztus valóságos munkájának erőteljes megnyilvánulását a keresztyénekben, ill. azok magatartásában. Egy keresztyén szellemi állapota, amelyet Jézus Személyének a benne lakozó jelenléte határoz meg, teszi lehetővé az Ő Személyének megnyilvánulását a keresztyének magatartásában. A krisztusi élet lényegét és kiábrázolódását Pál a galatáknak címzett levelében így írta le: “élek többé nem én, hanem él bennem a Krisztus; és az élet, amit most testben élek Isten Fiában való hit által élem, aki szeretett és önmagát adta értem” (Gal. 2:20).
Jézus Krisztus élete a keresztyének szellemében nem csak egy garancia a jövőbeni mennyei jutalmakra. A keresztyén életnek egy ilyen könnyed, elválasztott értelmezése arra buzdítja a keresztyéneket, hogy türelmesen kitartva “túléljék” és elviseljék a jelen szenvedéseit, mert a múlt megbocsáttatott, a jövő pedig garantált. Ez az evangéliumnak egy olyan módon való félreértelmezése, mintha az egy ‘mennyei tűzbiztosítási kötvény’ lenne a pokol elkerülése céljából. A keresztyénségben és a keresztyén életben való részvételünk célja azonban nem csupán az, hogy elkerüljük a poklot, és belépőt szerezzünk a mennybe, hanem hogy engedjük azt, hogy Jézus Krisztus élete az Ő Szelleme által erőteljes módon megnyilvánuljon a magatartásunkban – Isten dicsőségére – a menny felé vezető úton (ha a ‘menny’ kifejezést pusztán helyhez kötötten és jövő időben értelmezzük). Azonban a szellemi állapotunk megújítása – a Szellem által való újjászületés által – egy döntő pillanat egy élő folyamat elindítása céljából!
A keresztyén életet azonban nem a keresztyén hozza létre, munkálja ki vagy állítja elő Krisztus megváltói munkájára vagy szellemi jelenlétére adott válaszként, vagy annak elismeréseként. Jézusnak itt a földön, testben tanúsított magatartása és szolgálata nem a saját akaratából származott (János 8:28; 12:49), hanem az Atya benne lakozó isteni jelenléte által, és az által, hogy azt akarta cselekedni, amit az Atya is cselekedett. (János 14:10). Hasonlóképpen a keresztyén élet sem saját kezdeményezésből és önmagunk által megvalósított élet, hanem Jézus Krisztus életének erőteljes megnyilvánulása a keresztyén ember életén keresztül. Thomas Merton azt magyarázta, hogy ” a keresztyén életet Jézus hozza létre a mi lelkünkben, az Ő Szellemének tevékenysége által”. Keresztyén életünk működtető ereje Istennek Jézus Krisztusban elnyert kegyelme.
Mint azt korábban megjegyeztük, a keresztyénség nem egy erkölcsös magatartás. A keresztyén élet nem egy emberi vagy vallásos kísérlet arra, hogy elméleteket valósítsunk meg egy jó és erkölcsös élet megélésére, bizonyos magatartási rendszabályoknak és előírásoknak megfelelve. Még csak nem is egy arra irányuló kísérlet, hogy Jézus erkölcsi tanításait bevezessük a gyakorlatban. Sokkal inkább a keresztyénekben lakozó krisztusi élet kell, hogy folyamatosan és erőteljes módon megnyilvánuljon a magatartásukban. C.S. Lewis a következőt magyarázza:
“A keresztyén úgy vélekedik, ha bármi jó dolgot tesz, az a benne lévő krisztusi életből fakad. Nem azt gondolja, hogy Isten azért fog szeretni bennünket, mert jók vagyunk, hanem azt, hogy Isten jóvá fog tenni minket azért, mert szeret bennünket.”

“Amikor a keresztyének azt mondják, hogy krisztusi élet van bennük, akkor nem valami gondolkodásbeli vagy erkölcsös dologra gondolnak. Amikor arról beszélnek, hogy ‘Krisztusban’ vannak vagy Krisztus van ‘bennük’, akkor nem egyszerűen csak azt fogalmazzák meg, hogy Krisztusról gondolkodnak, vagy utánozzák Őt. Valójában ezt úgy értik, hogy gyakorlatilag Krisztus munkálkodik rajtuk keresztül…”

“a keresztyénség lényege … az a keresztyén elgondolás, hogy ‘Krisztust öltözzük fel’. A keresztyénség semmi mást nem kínál, ezért teljesen különbözik az ‘erkölcsösnek’ és ‘jónak lenni’ szokásos elképzeléstől.”
A keresztyén élet nem is egy arra irányuló kísérlet, hogy ‘Jézus példáját’ kövessük, és hogy “az Ő erkölcsi tisztaságát utánozzuk”. A Krisztus követése (‘Imitation of Christ’, Thomas a Kempis), a Nyomdokaiban járva (‘In His Steps’, Charles Sheldon), vagy, hogy olyanok legyünk Mint Krisztus (‘Like Christ’, Andrew Murray) klasszikus művekben leírt, régóta belénk vésett elgondolások ellenére azonban a keresztyén élet nem egy utánzási kísérlet. Maxie Dunnam metodista pásztor a következőt magyarázza:
“…azt látjuk, hogy az emberek Jézus életét utánozzák, mintha ez lenne a keresztyénség lényege, de ez egy elhibázott dolog. Ez a fő problémája a keresztyén gyülekezeteknek már a második évszázad óta. Jézus követését, mint a keresztyénség lényegét hangsúlyozni egy erkölcsi és etikai vallássá fokozza le a keresztyénséget, és megfosztja azt az erejétől. Ez történt a keresztyénség történetében évszázadokon át, amely Jézus szerepét csupán egy számunkra követendő mintává degradálta.” Ortiz a következőkre figyelmeztet:
“Ne próbáljátok meg utánozni a közel 2000 évvel ezelőtti Jézust, hanem engedjétek, hogy az élő Krisztus áradjon ki a jellemeteken keresztül. Ti a megdicsőült, örökkévaló Krisztus kifejeződése vagytok, aki bennetek él.”
A keresztyén élet nem Jézus életének az utánzása, hanem az Ő Személyének és életének megnyilvánulása a magatartásunkban. Pál apostol vágya az volt, hogy, amint írta, „Jézus élete megnyilvánuljon a mi halandó testünkben” (2 Kor. 4:10-11).

Jézus nyilvánvalóvá tette a tanítványai számára alkalmatlanságukat arra nézve, hogy egy krisztusi életet saját erejükkel valósítsanak meg: “Nálam nélkül semmit sem cselekedhettek” (János 15:5). Nincs semmi, amit egy keresztyén önmaga kezdeményezhet vagy megvalósíthat, ami létrehozhatná vagy bemutathatná a keresztyénséget, és ami keresztyén magatartásként elfogadható lenne, vagy megdicsőítené Istent. Az “Én vagyok a szőlőtő és ti vagytok a szőlővessző” (János 15:5) egy olyan hasonlat, amit Jézus annak bemutatására használt, hogy szükséges megengedni, hogy az Ő éltető ereje áramoljon keresztül a keresztyéneken, amely által a keresztyén képes magatartásában megteremni (nem pedig létrehozni!) a szellem gyümölcsét. A keresztyének életében megélt krisztusi jellem nem más, mint a Szellem gyümölcse: “szeretet, öröm, békesség, türelem, jóság, szívesség, bizalom, szelídség és önuralom (Gal. 5:22-23).
A krisztusi jellem gyümölcse az “igazságosság gyümölcse” is (Fil. 1:11; Jakab 3:18). Az igazságosság isteni tulajdonsága (1 János 2:29; 3:7) alakot öltött “ama Igazságosban” (Ap.csel. 3:13; 7:52; 22:14; 1 János 2:1), Jézus Krisztusban, lehetővé téve a keresztyének számára, hogy “igazzá váljanak” (2 Kor. 5:21), “igazakká legyenek” (Róma 5:19), ahogyan “Krisztus számunkra…igazzá vált” (1 Kor. 1:30). Az igazság megértését nem szabad csupán a kinyilatkoztatás, a nekünk tulajdonítás, az elismerés és kibékítés ‘helyzeti igazságaiban’ alkalmazni úgy, hogy annak semmilyen gyakorlati kihatása ne legyen a fizikai tagjaink ‘igazságosság eszközeiként’ (Róma 6:13) való használatára a krisztusi természet közvetítésében.
“Megtartatunk az Ő élete által minekutána megbékéltünk Ő vele.” (Róma 5:10) – magyarázza Pál. A keresztyének “Krisztus megmentő élete” által élnek. Ezért mondhatta Pál is, hogy “az élet számomra Krisztus” (Fil. 1:21). Az üdvösség nem egyszerűen csak egy újjáteremtő átváltozás okozta egyszeri esemény, hanem a krisztusi élet folyamatos, erőteljes megnyilvánulása bennünk, és rajtunk keresztül mások felé. Ez képes “megőrizni bennünket” a tévedésektől és hibáktól, hogy úgy tudjunk munkálkodni, ahogyan azt Isten eltervezte számunkra az Ő bennünk való jelenléte és tevékenysége által.
A keresztyén élet minden cselekedete és tevékenysége a krisztusi tevékenység kiáradása. “Mi az Ő alkotása vagyunk, teremtve a Jézus Krisztusban jó cselekedetre, amit Ő előre elkészített, hogy azokban járjunk” (Ef. 2:10). Lehetővé tesszük Krisztus munkájának a kiformálódását az életünkben annak felismerése által, hogy “Isten az, aki munkálja bennünk mind az akarást és a munkálást az Ő jó kedvében” (Fil. 2:12,13). A keresztyén hit megvallása Krisztus természetének és tevékenységének átformáló hatása nélkül csak azt bizonyítja be, hogy az ilyen hit erőtlen és hiányosságokkal teli (v. ö. Jakab 2:14,17,26).
A keresztyén szolgálat hasonlóképpen szintén nem valami olyanfajta cselekedet, amit a keresztyén azért tesz, hogy azzal Jézust szolgálja. “Isten nem emberi kezekkel szolgált, mintha Neki szüksége lenne bármire” (Ap.csel 17:25). Ellenkezőleg, inkább azt kell felismernünk, hogy “ugyanaz az Isten munkál minden dolgot minden keresztyénben” (1 Kor. 12:6). Pállal együtt kijelentjük: “Nem mintha magunktól volnánk alkalmatosak valamit gondolni, mert a mi alkalmasságunk Istentől van” (2 Kor. 3:5). Ezért jelentette ki Pál: “Mert nem merek szólni semmiről, amit nem Krisztus cselekedett volna általam” (Róma 15:18).
Isten Krisztusban az Ő Szelleme által hatalmaz fel, tesz képessé, lát el erővel és léptet életbe minden keresztyén magatartást és szolgálatot, és azt a bennünk élő Jézus Krisztus életének erőteljes megnyilvánulása által teszi. A keresztyénség tehát: Krisztus. A keresztyén élet tehát magának Jézus Krisztus életének és jellemének megnyilvánulása a keresztyén ember életében, kisugározva azt mások felé.
Néhányan kifogásolhatják, hogy ez az állítás az isteni eleve elrendelés egyik formája, amely befolyásolja az ember szabad választását. Azonban ez az állítás így nem áll meg, mert az ember egyértelműen felelős – mind kezdetben, mind pedig a későbbiekben folyamatosan – azért, hogy gyakorolja a hit szerinti választást, amely lehetővé teszi számára Isten tevékenységének befogadását. Mások esetleg azt kifogásolhatják, hogy ha minden keresztyén cselekedetet Krisztusnak tudunk be, akkor az passzivitást és beletörődést eredményez. Figyeljük meg azonban Pál szavait: “Amire igyekszem is, tusakodván az Ő ereje szerint, mely én bennem hatalmasan munkálkodik.” (Kol. 1:29). Isten egy cselekvő Isten, aki az Ő Személyét és jellemét mindig tevékenyen mutatja meg, és azok, akik elérhetők számára, szükségszerűen bekapcsolódnak Krisztus életének tevékeny megnyilvánulásába.
A továbbiakban pedig hadd folytassam azzal, hogy Krisztus jelenlétének és tevékenységének ezen isteni, szellemi valóságának a teljességét úgy kell felfognunk, hogy Isten nem csupán minden keresztyén életében egyénileg munkálkodik (ahogy pl. a mi életünkben), hanem testületileg is, Jézus Krisztus Egyházának egészében.
Jézus Krisztus életének lényege, ami minden keresztyént magában foglalva ölt testet, alkotja Krisztus Testét, az Egyházat (Ef. 1:22,23; Kol. 1:18,24). Krisztus nem csupán egyénileg van bennünk, hanem “bennünk” van testületileg is (v. ö. 1 Kor. 3:16), és mi mindannyian “Őbenne” vagyunk (v. ö. Ef. 1:13). “Mi mindannyian egyek vagyunk a Krisztusban” (Gal. 3:28), fajtól, nemtől, életkortól, nemzetiségtől, műveltségtől, értelmi képességtől, személyes példaképektől, tanításbeli különbözőségektől vagy felekezeti elkötelezettségektől függetlenül. Dietrich Bonhoeffer ezekkel a szavakkal fejezte ki a “Krisztusban” lévő Test rendkívüli jelentőségét:
“A gyülekezet Krisztus valódi jelenléte. Amint felismerjük ezt az igazságot, már jó úton vagyunk a gyülekezetről alkotott gondolkozásunk egyik fontos kérdésének helyreállítását illetően, amely sajnos a múltban nagyon elhanyagolásra került. Nem intézményként kellene gondolnunk a gyülekezetre (Egyházra), hanem személyként –természetesen egy igen egyedi, különleges értelemben vett személyként”.

“Az Ő Szelleme által a megfeszített és feltámadott Úr az, aki Egyházként létezik, egyfajta új emberként. Éppen úgy igaz, ha azt mondjuk, hogy ez a Test egy új emberi faj (emberiség), mint amikor azt mondjuk, hogy Jézus az örökkévalóságban lakozó Isten megtestesülése.”
“Krisztus Egyháza nem más, mint Krisztus jelenléte a Szent Szellem által. Ilyen módon Krisztus Testének élete a saját életünkké válik. Krisztusban már nem a saját életünket éljük, hanem Ő éli az életét bennünk. A hűséges hívők élete az Egyházban valójában Krisztus élete bennük.”
Manfred Haller svájci szerző szintén így látja Krisztus és az Egyház egyedülálló egységét:
“Krisztus az Egyház lényege és természete a Szent Szellem által. Krisztus az Egyház tartalma, felépítése, teljessége és az Egyház Krisztus teljességének a része.”

“A mai szóhasználatban a gyülekezet egy intézmény, a keresztyén közösség egyik formája, olyan Krisztusban hívő emberek közössége, akik rendszeresen összegyűlnek. Amikor gyülekezetről beszélünk, rögtön emberek sokaságának egy olyan képe jelenik meg előttünk, akik valamilyen közös felfogás és működési mód alapján alakítottak egy keresztyén társaságot. …Amikor azonban Pál a gyülekezetre gondolt, mindig Krisztusra gondolt. Az az elképzelés, hogy a gyülekezet bármi más lehetne, mint a megtestesült Krisztus, sohasem jutott volna az eszébe.”

“Krisztus és a gyülekezet egyetlen, egyedülálló valóság! A test nem egy tartozéka Krisztusnak, hanem Őt testesíti meg. Az Egyház ábrázolja ki Krisztust, Krisztus teljességét és magában hordozza Őt. A gyülekezetben, mint testben Krisztus maga él, cselekszik és beszél. A gyülekezet a megtestesült Krisztus, Krisztus a szentekben a Szent Szellem által. Ez a benne élő Krisztus határozza meg a gyülekezet természetét, felépítését, egységét, igazságát és bizonyságát: Krisztus a minden a gyülekezet számára, és Krisztus él a Test (Egyház) minden tagjában!”

“Krisztus és a gyülekezet teljes mértékben és oszthatatlanul egyek. A gyülekezet teljesen átitatódik a feltámadt és jelenlévő Úr megtapasztalásával. Krisztus belső valósága és jelenléte kitörölhetetlenül rányomja a bélyegét a gyülekezetre. A gyülekezetet Krisztus irányítja és tartja egyben, és a gyülekezet teljes szélessége és hosszúsága nem más, mint Jézus Krisztus személye. A gyülekezet tekintélye az Ő tekintélye, a gyülekezet értelme az Ő értelme, és a gyülekezet szentsége az Ő szentsége. A gyülekezet semmivel sem rendelkezik saját magától.”

“A gyülekezetnek csupán annyi a feladata, hogy megtestesítse Krisztust, kifejezve az Ő természetét, bemutatva Isten szeretetét a világ számára, és hogy kinyilatkoztassa, hogy Ő mindenekfölött való Úr.”
Az élő Úr Jézus tehát az Egyház létezésének lényege, és mindaz, ami a gyülekezetben, az Ő Testében történik nem más, mint az Ő Személyének erőteljes kifejeződése. Jézus Krisztus, aki minden keresztyént Önmagában egy másik keresztyénnel kapcsol össze, lehetővé teszi a kölcsönös, személyes kapcsolatokat, hogy ily módon egy szerető közösség jöjjön létre. Az ősegyház és a keresztyénség korai szemtanúi csodálkoztak azon, hogy a keresztyének mennyire “szerették egymást.” A szeretet krisztusi jellemének kinyilvánításával szolgáltak egymás felé, Krisztus szellemi ajándékaiban működve, tekintve, hogy az Egyház működésének az volt a célja.
Jézus megígérte, hogy az Egyház, amely ilyen módon az Ő életének jelenléte és cselekedete által működik, győzedelmeskedni fog minden erősség felett. “Ezen a kősziklán fogom (ÉN) felépíteni az ÉN egyházamat; és a pokol kapui sem fognak diadalt aratni rajta” (Máté 16:18). B.F. Westcott megfigyelte, hogy “a keresztyén egyház története a Feltámadt Krisztus győzelmeinek története, mely győzelmek az Ő Nevében küldött Szent Szellem által valósultak meg.” “Egy Isteni Életet látunk megnyilvánulni, …korszakokon át egy isteni közösségben.” James Denny következtetése az volt, hogy “Krisztus nélkül egyáltalán nem létezhet Egyház, sem pedig szolgálat. Minden, amit keresztyénnek hívunk, teljes egészében Tőle függ.”

Nem bizonyítottuk-e már elegendő módon tényekkel, hogy Jézus Krisztus az egyedülálló lényege és kifejeződése az evangéliumnak, Isten kijelentésének, a keresztyénségnek és az Egyháznak? Minden, ami “keresztyén”, Jézus létezéséből és tevékenységéből származtatható. A keresztyénség egésze Belőle részesedik, Tőle függ, és Őt fejezi ki. A keresztyénség összefoglalva tehát: Krisztus!
Amikor Jézus kijelentette a tanítványainak, hogy “én vagyok az út, az igazság és az élet” (János 14:6), ezzel azt jelentette ki, hogy minden Őbenne áll fenn. Ő az út, az igazság és Istennek, és ez által a keresztyénségnek és az egyháznak is az örök élet halhatatlanságában részesítő életereje. Jézus nemcsak megtanít bennünket Isten útjára, isteni úton vezetve bennünket, hanem az Ő egész Személye az Út, amelyet Isten kijelentett Önmagáról az embernek; az Istennel és a valódi emberrel való szellemi közösség megélésének módját. Jézus nem egyszerűen olyan igaz állításokat tanít Istenről, amelyek Őtőle függetlenek lennének, hanem az Ő Személye az, ami (Aki) Isten hiteles Igazsága, s ez a keresztyénség valósága. Ő nem egy történelmi példát kínál nekünk a keresztyén életre vonatkozóan, vagy egy hasznos dolgot az “örök élettel” kapcsolatban, hanem az Ő valóságos Személyét, az élő Isten ön-kifejeződését, a keresztyén élet kirobbanó életerejét. Jézus Krisztus éppen úgy mondhatná azt is, hogy “Én vagyok a keresztyénség!”

Az evangélium részekre bontása

Hogy mennyire fontos Krisztus személyének és munkájának ez a megbonthatatlan egysége? Valóban annyira fontos, hogy mindenképpen ragaszkodnunk kell ahhoz, hogy megőrizzük az Ő lényének és kifejeződésének egységét? Valóban meg kell kérdőjeleznünk a “keresztyén-vallás” hagyományos szétválasztó szemléletét, feje tetejére állítva ezzel a fennálló vallásos állapotot, amely elválasztja Krisztust azoktól a cselekedetektől, amiket az Ő nevében tesznek?
Ennek az írásnak a szerzője meg van győződve róla, hogy igenis sürgető szükség van arra, hogy komolyan foglalkozzunk a keresztyénségnek Krisztustól való elválasztásának és részekre bontásának kérdésével, mert egy ilyen torzítás részekre bontja az evangéliumot, Istennek a Krisztusban való kijelentését. A kérdés pedig jelenleg nem más, csupán egy másik formája annak, amit a kezdetekkor Pál a galatáknak fogalmazott meg, amikor szembeszállt a galácziai hívőkkel, akiket ravaszul rávettek arra, hogy megtagadják azt, hogy a keresztyénség egyedül az élő Krisztusban jön létre, bármilyen egyéb azt kiegészítő hit és cselekedet nélkül (pl. körülmetélkedés). Pál hibáztatta azokat a hívőket, akik behódoltak azoknak, akik a körülmetélkedést egy kötelező pót-törvényként hirdették nekik, holott az a szertartás Krisztustól teljesen független dolog volt: „…Attól, aki titeket Krisztus kegyelme által elhívott, ily hamar más evangéliumra hajlotok, …. és ez az elferdítés egyedül méltó a kárhozatra” (Gal. 1:6-9).
Ha a Szentháromság megbonthatatlan egységének azonos-lényegűségi kérdése elég fontos volt ahhoz, hogy már a Niceai Zsinat is állást foglaljon abban a negyedik században. Ha az egyedül kegyelem, egyedül hit, egyedül az ige, egyedül Krisztus kérdése, Krisztus igazságának és megszentelő munkájának üdvözítő hatása, amelyet kizárólag hit által nyerhetünk el, elég fontos volt ahhoz, hogy a 16. századi reformáció állást foglaljon abban, akkor Jézus Krisztus Személyének lényegével kapcsolatos kérdéskör, továbbá az Ő – a keresztyénségben és az Egyházban való – erőteljes kifejeződésének megbonthatatlan egységének kérdése igenis időszerű és eléggé fontos ahhoz, hogy foglalkozzunk ezzel a 21. században!
Krisztus és a keresztyénség szétválasztása a jelenkori “keresztény vallásban” Jézus Krisztus Személye lényegének a keresztyén egyénben a történelem vagy a teológia szintjére való leértékelődését eredményezte. Jézus Krisztus erőteljes megnyilvánulása a keresztyén egyénben pedig a kötelezően előírt és alkalmazott erkölcs és etika szintjére degradálódott. Jézus Krisztus Személyének lényege az egyházban kollektív értelemben véve csupán a papság szervezeti kérdésére korlátozódik. Jézus Krisztusnak az Ő Testében való, erőteljes megnyilvánulását pedig vallásos tervekkel és programokkal, előre elhatározott feladatokkal helyettesítik. A keresztyénség ilyen módon egy elkorcsosodott, ember-alkotta “keresztény vallássá” alakult át, amelynek Isten előtt nincs értéke (v. ö. Kol. 2:23).
Gondoljuk csak végig, milyen komoly és logikus következményei vannak annak, hogy eltűrtük azt, hogy a keresztyénség és Krisztus így felosztásra, elválasztásra, szétbontásra került. Krisztus és a keresztyénség megbonthatatlan egységének, erőteljes és létezés elméleti kapcsolódásának felismerése nélkül elkerülhetetlenül hiányos és eltorzult lesz a Szentháromságról alkotott felfogásunk: annak megértése, hogy Isten hogyan cselekszik a keresztyénben és a gyülekezetben az Ő Fián keresztül, a Szent Szelleme által. Amikor Krisztust, az Igazságost (Apcsel. 3:14; 7:52) különválasztják a keresztyén igazságosság erőteljes kifejeződésétől, egy keresztény életmód kegyes ‘bemutatásához’ ragaszkodva, azzal Krisztus halálának hatását tagadjuk meg, és a kereszt a történelem szükségtelen és felesleges tragédiájává válik (v. ö. Gal. 2:21). Amikor a “keresztény vallás” a keresztyénséget csupán emberi képességek erőfeszítései által elérhető erkölcsös viselkedéssé degradálja, azzal “a kereszt botrányát” (Gal. 5:11), mint Krisztus “befejezett munkáját” (János 19:30) befejezetlenül hagyja, hogy aztán emberi elkötelezettséggel és képességgel tegye teljessé. Amikor a keresztyénségről úgy gondolkodunk, hogy az kevesebb, mint az élő Úr Jézus Személyének jelenléte és erőteljes megnyilvánulása, akkor valamilyen elkülönített dolog és szabályzat – legyen az eszmerendszer vagy egyház-felépítés – jön létre, amely aztán a bálványimádás tárgya lesz. Ezek pedig olyan súlyos megalkuvások és eltévelyedések, amelyeket szóvá kell tenni, és amelyekkel szembe kell nézni.
Jóllehet néhányan egy “új reformációt” emlegetnek, amely csupán a jelenlegi teológiai hit-rendszer és az egyház-felépítés átalakítását foglalná magába, ez azonban nem lenne elegendő. Amire valóban szükségünk van az, hogy a feltámadt Jézus – mint a keresztyénség lényege és kifejeződése – valóságával kapcsolatos felismerésünk újra a helyére kerüljön, amely egyedül képes arra, hogy az emberiséget visszahozza Istennek ránk vonatkozó akaratába, Jézus Krisztusnak a keresztyén emberben való lakozása által.
Azon állítás, hogy a keresztyénség azonos Krisztussal, és ebből adódóan a “keresztyénség isteni természetű” nem csupán valami újfajta ideológia népszerűsítését jelenti, vagy egy még pontosabb ortodox hitrendszer védelmezését. Ez egy felhívás arra, hogy térjünk vissza a feltámadt és élő Úr Jézus Krisztus valóságához, aki a keresztyénség létezésének a lényege, és annak magaviseletben való kifejeződése. Kétségtelen, hogy lesz néhány teológus, aki megkísérli figyelmen kívül hagyni ennek a megbonthatatlan Krisztus-központúságnak a hangsúlyozását, tökéletességre törekvő idealizmusnak, vagy szubjektív miszticizmusnak titulálva azt. Ők ragaszkodni fognak hozzá, hogy megőrizzék az értelmi és klerikális dolgok leválasztottságát, amelyek megtagadják és ellehetetlenítik Krisztus élő Szelleme valóságának az erőteljes szellemi megtapasztalását önmaguk és mások számára.
John R. W. Stott élénk képeket fest le szavakban, amikor azt írja, hogy a “keresztyénség Krisztus nélkül olyan, mint egy láda kincs nélkül, egy képkeret arckép nélkül, egy halott test lélek nélkül.” Megmaradunk-e önelégülten abban, hogy tétlenül ülünk és eltűrjük azt, hogy egy “keresztény vallás”, és annak üres, élettelen teológiája ilyen torz és hibás módon mutassa be a keresztyénséget? Itt az ideje, hogy szégyenérzet nélkül állítsuk, hogy a “keresztyénség: Krisztus”, és hogy személyesen tegyünk bizonyságot erről, megengedve, hogy az élő Úr Jézus feltámadott élete “megnyilvánuljon a halandó testünkben” (2 Kor. 4:10,11) Isten kegyelme által, Isten dicsőségére!

Jászberény, 2012-03-21
Fordította: Abonyi Sándor

Fordító megjegyzése: A fordítás szakmai értelemben véve nem egy hiteles (szó szerinti) fordítás. Az eredeti szöveg bonyolultsága és mély tartalma, valamint sok idegen szó alkalmazása miatt – figyelembe véve az üzenet fontosságát – a közérthetőségre való törekvés érdekében a fordításnál a fogalmazás egyszerűsítésére törekedtem, külön ügyelve arra, hogy ez által az eredeti üzenet tartalma nem csorbuljon.

Sandor névjegye

Jézus Krisztus megalkuvás mentes követője. Úttörő, aki a hagyományoktól megtisztított, kevesek által járt úton igyekszik járni, szabaddá téve azt mások számára is. Follower of Jesus Chist on an uncompromised way. Pioneer , who try to walk on from traditions cleaned way. This is the way of minority only.
Kategória: gyülekezetépítés, helyreállítás, Keresztyénség, Magyar tanítások
Címke: , , , ,
Közvetlen link a könyvjelzőhöz.

A tetszés kifejezése a post végén lévő Tetszés gombbal lehetséges, amihez regisztrálni kell. Rövid, tömör vélemény írására az alábbi ablakban van lehetőség .

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s