Szentháromság

“A Szentháromság-tan nem a bibliai kijelentés kiegészítése, hanem a Biblia Istenről, mint Atyáról, Fiúról és Szentlélekről szóló kijelentésének téves értelmezéseit kizáró magyarázat.”

PDF formátumban letölthető itt: Szentháromság

– § –

Szentháromság

 Az Atya, a Fiú és a Szentlélek három-egy Isten.”

A fenti rövid mondat (evangéliumi hitvallásunk első pontja) a Szentháromságról szóló tan leegyszerűsített definíciója. Ennél sokkal többet lehet mondani a Szentháromságról, de a mondat összefoglalja mindazt, amit ezzel kapcsolatban hiszünk: Az Atya, a Fiú és a Szentlélek három-egy Isten. Sokan egyetértenek abban, hogy ez a keresztény hit legfontosabb igazsága. Ha valaki nem érti meg a Szentháromságról szóló tanítás lényegét, az egész keresztény hitet félre fogja érteni. Nem véletlen, hogy Jézus is hangsúlyozza: az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevébe kereszteljünk. Ez a legalapvetőbb tény, amire tanítanunk kell az embereket. A Szentháromság igazságának ismerete nem elég az üdvösséghez, ám ha valaki nem érti meg, hogy az miről szól, alapvetően tévelyegni fog az üdvösség kérdésében is. Nem könnyű tanításról van szó, nem is érthetjük meg tökéletesen, de ez nem lehet mentség arra, hogy felületesen gondolkodjunk róla. Nézzük meg tehát, hogy mit tartalmaz a hitvallás Isten belső lényéről szóló első pontja.

Trinitárius egység a kereszténységen belül

A Szentháromságról szóló tanítás érdekes módon összekapcsolja az egyébként sok mindenben gyökeresen eltérő nézeteket valló keresztény felekezeteket. A kereszténység heterogén családján belül lehet beszélni egy “trinitárius” – azaz egy “Szentháromság-hívő” – egységről. Római katolikusok, keleti ortodoxok és protestánsok (beleértve az evangéliumi keresztényeket) egyaránt hiszik a Szentháromságról szóló tant.

Mivel az összes keresztényt összeköti az ebben a pontban fennálló egyetértés, a Szentháromságról szóló tan hatékony és megbízható szűrője annak, hogy kik azok, akik a szó bibliai értelmében “eretnekek” (hamis tanításaik miatt nem tekinthetők valódi keresztényeknek). Amely csoport, egyház vagy felekezet fennakad ezen a szűrőn, arról viszonylag nagy biztonsággal kijelenthetjük, hogy nem keresztény. (Még akkor se, ha – mint az Unitárius Egyház – történelmi felekezetnek számít.)

A dogma kialakulása

Lehet, hogy sokaknak meglepő, de a Szentháromság kifejezés nincs benne a Bibliában. A keresztény egyház csak pár évszázaddal az Újszövetség megírása után dolgozta ki részletesen ezt a tant. Valószínűleg Tertullianus használta először a Szentháromság (trinitas) megnevezést a harmadik század elején. Ez azonban nem azt jelenti, hogy a Biblia nem tanítja a Szentháromságot. A Biblia Istenét valójában csak a Szentháromság fogalmaival érthetjük meg.

A korai keresztények ösztönösen értették és vallották a Szentháromságot. Ahogy olvasták az apostoli írásokat és az Ószövetséget, teljesen természetes volt számukra, hogy csak egy Isten van, de tudták azt is, hogy az ő Megváltójuk, Jézus Krisztus is Isten és Úr, és hitték azt is, hogy a Szentlélek egy szinten helyezkedik el az Atyával és a Fiúval. Mindezt nem próbálták megmagyarázni pontos fogalmakkal. Elég volt számukra az, hogy egy Isten van, aki Atya, Fiú és Szentlélek.

Akkor kezdett szükségessé válni, hogy a Szentháromságról szóló tanítást megfogalmazzák, amikor megjelentek az eretnek mozgalmak. Ekkor sorra kerültek elő azok a kérdések, melyeket tisztázni kellett. Az első tisztázandó kérdés például a Logosz természetével volt kapcsolatos, akiről János evangéliumának bevezetőjében olvashatunk: “Kezdetben volt az Ige (Logosz), és az Ige (Logosz) Istennél volt, és Isten volt az Ige (Logosz).” Felmerült a kérdés: hogyan lehetséges az, hogy az Ige Istennél volt, és ugyanakkor Isten is volt? Hogyan lehet a Logosz egyszerre maga Isten, és valaki más, aki Istennél van?

Próbáltak analógiákat keresni. Volt, aki azt mondta, hogy olyan ez, mint a nap és a sugara. A nap Isten, a sugara pedig a Logosz. Más azt mondta erre, hogy nem jó a kép, mert a nap és sugara között nincs egyenlőség, és a képből nem érzékelhető Isten és a Logosz közötti különbség sem. Inkább gondoljuk ezt el a következőképpen: olyan Isten és a Logosz kapcsolata, mint mikor egy fáklya lángjával meggyújtanak egy másik fáklyát. Ez a kép sem volt igazán elfogadható, mert így viszont a Logosz nagyon különbözőnek tűnt Istentől, hiszen a két külön fáklya azt sugallja, hogy a Fiú nem egy az Atyával. A Logoszról folytatott vita később egy másik dilemmát is felvetett: lehet-e egyáltalán Krisztust Istenként imádni? Mondhatjuk-e azt, hogy Jézus Krisztus maga Isten? Mondhatjuk-e azt, hogy a Fiú egylényegű az Atyával, vagy csak annyit mondhatunk, hogy hasonló lényegű, mint az Atya? Örökkévaló vagy teremtett lény? “Elsőszülött a teremtmények között” (Kol 1,15) – mint aki maga is teremtmény, vagy mint aki az egész teremtett világ örököse és ura?

A Biblia és az ókeresztény egyház hitének beható tanulmányozása, valamint a hamis értelmezések kizárása után, a keresztények hitvallásokban (mindenekelőtt a Niceai-konstantinápolyi hitvallásban és az Athanasziosz-féle hitvallásban) fogalmazták meg azt a meggyőződésüket, hogy igenis imádhatjuk Krisztust Istenként, mert nem teremtett, hanem örökkévaló lény; bár az Atyától különböző, mégis Istennel egylényegű személy. Ezek után a Szentlélek istensége már magától értetődő volt, hiszen a Bibliában sok helyen együtt olvasunk az Atyáról, a Fiúról és a Szentlélekről. Ebből a meggyőződésből következett a Szentháromságról szóló tan pontos megfogalmazása. A Szentháromság-tan kidolgozásával semmi többet nem tettek, mint hogy a Bibliának az Atyáról, a Fiúról és a Szentlélekről szóló kijelentését úgy fogalmazták meg, hogy ezáltal kizárjanak minden olyan téves értelmezést, mely nincs összhangban a bibliai kijelentéssel. A Szentháromság-tan nem a bibliai kijelentés kiegészítése, hanem a Biblia Istenről, mint Atyáról, Fiúról és Szentlélekről szóló kijelentésének téves értelmezéseit kizáró magyarázat.

A Szentháromság-tan az ötödik századra általánosan elfogadott lett a kereszténységben, és ma is összekötő kapocs a keresztény felekezetek között, de az idáig vezető út – ahogy látni fogjuk – hosszú és küzdelmes volt. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a Biblia tanítása komolyan félreérthető lenne ebben a kérdésben. Sokkal inkább arról van szó, amiről az apostolok beszéltek: “De egyesek megzavartak titeket, és el akarják ferdíteni a Krisztus evangéliumát.” (Gal 1,6). “Ezekben van néhány nehezen érthető dolog, amelyeket a tanulatlanok és az állhatatlanok kiforgatnak, mint más írásokat is a maguk vesztére. Ti tehát szeretteim, mivel előre tudjátok ezt, vigyázzatok, hogy az elvetemültek tévelygései el ne sodorjanak, és saját biztos meggyőződéseteket el ne veszítsétek.” (2Pt 3,16-17)

Megérthető-e a Szentháromság?

Jogosan tehetné fel most valaki a kérdést, hogy egyáltalán megérthető-e a Szentháromság, vagy Isten belső lényét kutatni eleve kudarcra ítélt vállalkozás? Elsőre azt válaszolnám erre a kérdésre, hogy természetesen nem megérthető a Szentháromság, mivel Isten lényét ember nem tudja teljesen megérteni. A Szentháromság titkai olyan dolgok, amelyekbe belekóstolhatunk egy kicsit, de igazából nem tudjuk megragadni azokat. Ha még egy kisbaba születését sem tudjuk felfogni, hogy tudnánk akkor a mindenható, örökkévaló Istent kifürkészni?

Az előbbieket leszögezve ugyanakkor sietve hozzátenném azt a választ is, hogy igen, megérthetjük a Szentháromság-tant, hiszen vannak ehhez fogódzóink a Bibliában. Az Szentháromság-tan nem spekuláció, hanem a Bibliából kiolvasható igazságok összefoglalása. Az egész evangéliumi hit Szentháromság-központú. Ha nem értjük meg a Szentháromság alapjait, minden homályban fog maradni, a többi keresztény tant sem fogjuk tudni megérteni.

Ne legyünk lusták! Nagyon sok dolog van az életben, ami bonyolult, és amin sokat kell gondolkodni. Pál azt mondja Timóteusnak: “Gondolkozz azon, amit mondok, mert az Úr megadja majd neked, hogy mindent megérts.” A keresztény hitben rengeteg dolog van, amit gondolkodás, elmélkedés nélkül nem fogunk megérteni, ha viszont elgondolkodunk rajtuk, akkor Istentől várhatjuk azt, hogy megadja a megértést. Hogyan is képzelhetjük azt, hogy amikor a felfoghatatlan, végtelen, örökkévaló Isten belső lényéről van szó, akkor azt minden energia-befektetés nélkül meg tudjuk érteni. Az igaz, hogy Isten, rejtőzködő Isten, és csak az alázatos embernek nyitja fel magát. De kötelességünk törekedni arra, hogy őt megismerjük úgy, ahogyan van. Isten hív bennünket, hogy ismerjük meg az ő lényének gazdagságát. Azt akarja, hogy álljunk meg előtte, és csodálkozzunk, térdeljünk le, és döbbenjünk meg. Ismerjük őt meg úgy, ahogy létezik: Atya, Fiú, Szentlélek – teljes Szentháromság, egy örök Isten.

Némelyek szerint azért nem lehet Isten lényét megérteni, mert ellentmondás van benne. Ez nem igaz. A Szentháromság esetében nincs szó ellentmondásról. Akkor beszélhetnénk ellentmondásról, ha azt állítanánk, hogy egy Isten van és három Isten van. Ez képtelenség lenne. De mi nem ezt állítjuk, hanem azt, hogy egy Isten van, aki három személyben létezik. Egy lényeg, három személy. Ez nem ellentmondásos, sokkal inkább felfoghatatlan a számunkra. A Szentháromság-tan e két igazsága inkább olyan, mint egy gótikus katedrális kupolája, melynek tartóoszlopai az elején két párhuzamos vonalnak tűnnek, de tudjuk róluk, hogy fent a magasban összetalálkoznak.

A Biblia tanítása

Az Ószövetségben nincs egyértelmű tanítás arról, hogy Isten három személyben létezne, olyan utalásokat látunk viszont, melyek abba az irányba mutatnak, hogy az Istenségen belül van valamiféle pluralitás. Rögtön a Biblia elején Isten például azt mondja: “Teremtsünk embert a magunk képére!”. Ez egy biztosnak látszó utalás arra, hogy Isten több személyben létezik. (A héberben nem létezett a királyi többes, tehát itt Isten nem, mint uralkodó használja a többes számot.) Később a Bábel-tornya épülésénél is azt olvassuk: “Szálljunk le, nézzük meg, hogy mit építenek.”

Amikor az Ószövetségben a Messiásról olvasunk, azt látjuk, hogy bár különbözik Istentől (Isten küldi őt), mégis isteni személy (Dávid királynak például ura). Ugyanezt mondhatjuk el Isten megszemélyesített igéjéről és bölcsességéről is, de hasonló képet fest az Ószövetség Isten lelkéről is. Az Úr angyalára vonatkozó utalások is ide tartoznak. Az Úr angyalát Isten küldte el, és mégis gyakran Istenként imádják. Ezekből arra következtethetünk, hogy Isten egy, de valamilyen módon mégis több személy.

Ha a Szentháromságot a Bibliában keressük, akkor erre a legvilágosabb utalások az Újszövetségben vannak. A kijelentés fokozatos, az Újszövetség istenképe már sokkal többet tartalmaz Isten önmagáról adott kijelentéséből, mint az Ószövetség. Itt látjuk jóval egyértelműbben, világosabban azt is, hogy Isten Szentháromságként létezik. Azt, amit az Újszövetség erről a témáról kinyilatkoztat, három fő tanításban lehet összefoglalni:

1. Isten három személyben létezik. A Máté 28,18-ban olvassuk: “megkeresztelvén őket az Atyának, a Fiúnak és a Szentléleknek nevében”. A 2 Korinthus 13,13-ban pedig ezt: “Az Úr Jézus Krisztus kegyelme, az Isten szeretete és a Szentlélek közössége legyen mindannyiunkkal.”. Az Efézus 4,4-6-ban is egymás mellett láthatjuk mindhárom személyt: “egy a Lélek… egy az Úr… egy az Istene és Atyja mindeneknek”. Péter apostol a következőképpen kezdi első levelét: “Péter, Jézus Krisztus apostola, Pontusz, Galácia, Kappadócia, Ázsia és Bitinia szórványában élő jövevényeknek, akik ki vannak választva az Atya Isten eleve elrendelése szerint a Lélek megszentelő munkája által az engedelmességre és a Jézus Krisztus vérével való meghintésre: Kegyelem és békesség adassék nektek bőségesen.”.

2. Mindhárom személy teljesen Isten. Külön-külön mindhárom személyről olyan dolgokat állít a Szentírás, melyeket egyébként csak Istenről mond. Amit Isten lényéről tanít, azt állítja az Atyáról, a Fiúról  és a Szentlélekről külön-külön is. “A tan bibliai alapja az a tény, hogy mindegyik személy rendelkezik olyan tulajdonsággal, amely csak Istené lehet, és mindegyik cselekszik olyasmit, amit csak Isten tehet.” (Szalai András)

Rengeteg igeverssel lehet alátámasztani, hogy a Biblia egyedül Istent jellemzi bizonyos tulajdonságokkal, mégis alkalmazza azokat külön az Atyára, a Fiúra és a Lélekre is. Isten az Úr, de Úr az Atya is (Mt 11,25), a Fiú is (ApCsel 2,36) és a Lélek is (2Kor 3,17). Isten örökkévaló és halhatatlan, de igaz ez az Atyára is (Jn 5,26), a Fiúra is (Zsid 13,8) és a Lélekre is (Zsid 9,14). És hosszasan lehet még sorolni: Isten szent, mindenütt jelenvaló, mindentudó, mindenható, teremtő, gondviselő, a megváltás és ítélet a kezében van, de ugyanezt látjuk az Atyáról, a Fiúról és a Lélekről külön-külön is.

Jézus feltámadásának a Biblia szerint Isten az oka, mégis külön olvasunk arról is, hogy az Atya támasztotta fel, arról is, hogy ő magát támasztotta fel, és arról is, hogy a Szentlélek ereje támasztotta fel. A hívő újjáteremtése, igazzá nyilvánítása és megszentelése mind Isten műve, de külön is olvasunk arról, hogy ez az Atyának, a Fiúnak vagy a Szentléleknek a műve. A dicsőség egyedül Istené – mégis az áll az Igében, hogy dicsőséget kap az Atya, dicsőséget kap a Fiú és dicsőséget kap a Szentlélek is. Az imádat egyedül Istent illeti – mégis látjuk azt, hogy az imádat az Atyát illeti, a Fiút illeti, a Szentlelket illeti. Tehát mindhárom személy isteni tulajdonságokkal rendelkezik.

A Biblia azt is egyértelműen kimondja, hogy az Atya teljesen Isten (Jn 6,44-46; Róm 1,7; 1Kor 8,6; Ef 4,6), a Fiú teljesen Isten (Jn 1,1.18; 10,30; 20,28; Róm 9,5; Kol 2,9; Tit 2,13; Zsid 1,8; 1Jn 5,20; Jel 1,17; 19,16) és a Lélek is teljesen Isten (Mt 12,31-37; ApCsel 5,3-4; 16,6-10).

3. Csak egy Isten van. Az 5 Mózes 6,4-ben ezt olvassuk: “Halld meg Izrael, az Úr a mi Istenünk egyedül az Úr!”. “Ezt mondja az Úr, Izrael királya és Megváltója, a Seregek Ura: Én vagyok az első és az utolsó, rajtam kívül nincs Isten.” – olvassuk Ézsaiás könyvében. A Róma 3,30-ban azt írja Pál: “Mert egy Isten van, aki megigazítja a körülmetéltet hitből és a körülmetéletlent hit által”. Jakab pedig: “Te hiszed, hogy egy az Isten. Jól teszed.”. A Biblia tehát egyértelműen tanítja azt, hogy csak egy Isten van.

És itt van a probléma, mert a véges értelmünkkel ezt a pontot nehezen tudjuk összeegyeztetni az előzőekkel. Azt a tanítást könnyen megértenénk,  hogy csak egy Isten van, és van három személy (akik közül csak az egyik az Isten). Azt is könnyedén elfogadnánk, hogy ha három isteni személy van, akkor három Isten létezik. De hogy mindhárom állítás egyszerre igaz legyen (az Atya, a Fiú és a Lélek különböznek egymástól, mindhárom személy Isten, és mégis csak egy Isten van), meghaladja emberi felfogóképességünket.

Tévelygések

Sokan látták a fenti nehézséget, és úgy próbáltak logikus megoldást találni rá, hogy a három közül valamelyik állítást tagadták. Ekkor születtek a tévelygések. Ha az ember megpróbálja Istent saját véges értelméhez igazítani, bálványt csinál magának. A Bibliában látható állítások bármelyikének tagadása tévelygéshez, eretnekséghez vezet. Mind a három eretnekség, mely e tételek valamelyikének tagadásából származhat, megjelent az egyháztörténetben.  Ezeket idegen szavakkal modalizmusnak, arianizmusnak és triteizmusnak nevezték.

1. Modalizmus. Főleg a korai nyugati egyházra volt jellemző ez a felfogás, mely a Biblia első tanítását tagadta, vagyis azt, hogy Isten három személyként létezne. Egy nagyon finom tévedésről van itt szó, mert a modalisták hittek az Atyában, a Fiúban és a Szentlélekben, csak azt állították, hogy ez a három egy és ugyanazon személy három megnyilvánulása. Isten az Ószövetség idején Atyaként nyilvánult meg, az evangéliumokban Fiúként, a pünkösdi esemény óta pedig, mint Szentlélek. Mivel nem három különböző személyről van szó, ezért  amikor Isten Atyaként jelenik meg, akkor nem létezik úgy, mint Fiú, sem úgy, mint Szentlélek. Mikor Fiúként jelenik meg, nem létezik úgy, mint Atya és úgy, mint Szentlélek. Most pedig, amikor Szentlélekként van jelen, sem mint Atya, sem mint Fiú nem létezik.

A modalizmus tévelygését egy hasonlattal lehetne bemutatni. A modalisták istenképe olyan, mint a víz különböző halmazállapotai. Nulla fok alatt a víz halmazállapota jég, nulla és száz fok között víz, száz fok felett pedig gőz. Ezek külön állapotok, ugyanazok a vízmolekulák vagy jég, vagy víz, vagy gőz formájában léteznek. A modalisták szerint Isten hasonlóképpen egyszer ilyen, másszor olyan, de egyszerre ilyen is és olyan is nem lehet.

Mi ezzel a tannal a probléma? Az egyik komoly probléma az, hogy ha így gondolkodunk a Szentháromságról, akkor nem lehetséges a személyek közötti kapcsolat. Jézus nem tudott volna imádkozni az Atyához, és most sem tudna közbenjárni értünk, hiszen amikor Isten Fiúként nyilvánul meg, akkor nem létezik, mint Atya. Nem történhetett volna meg az sem, ami megtörtént Jézus keresztségekor, hogy galamb formájában leszállt rá a Szentlélek, és hangot hallott az Atyától, a mennyből, mely ezt mondta: “Ez az én szeretett Fiam, akiben gyönyörködöm!”. Ebben az epizódban a Szentháromság mindhárom személye egyszerre jelen van. Ha a modalizmus igaz lenne, a fenti eset nem történhetett volna meg.

Van ezzel a tanítással egy még nagyobb probléma. Ha Isten nem három személyként létezne, akkor nem lehetne szeretetről beszélni Isten lényén belül. Ez azt vonná magával, hogy ahhoz, hogy Isten szerethessen (és ez lényének természete), teremtenie kellett valamit, amit szerethet. Ebből viszont az következne, hogy Isten nem az a független, szabad lény, akinek a Biblia őt leírja. A modalizmus eltorzítja és függő helyzetbe hozza a mindenható Istent. Ezzel szemben Istennek soha nem volt arra szüksége, hogy szeretetének tárgyat teremtsen. Miért? Azért, mert az Istenségen belül az Atya, a Fiú és a Szentlélek között létezett egy örökkévaló, tökéletes szeretet! Ha tagadjuk, hogy Isten három személyként létezik, azzal azt tagadjuk, hogy Istennek önmagában van léte és nincsen szüksége semmire.

2. Arianizmus. Ez a tévelygés a Szentírás második állításának tagadásából, vagyis a Fiú, a Szentlélek, vagy mindkettő istenségének vagy teljes istenségének tagadásából származott. Ezt a tanítást  a negyedik században élt alexandriai presbiter, Áriusz után szokták arianizmusnak nevezni. (A reformáció idején szocinianizmusnak neveztek egy ehhez hasonló tévelygést. Az ariánizmus mai képviselői legfőképp a Jehova Tanúi szervezete és az unitárius felekezetek.) Áriusz azt tanította, hogy a Fiú és a Szentlélek nem öröktől fogva létező lények, hanem az idő egy pontján (vagy az időn kívül) Isten teremtette őket. Ennélfogva a Fiú és a Szentlélek alsóbbrendűek, nem lehetnek egylényegűek az Atyával. A Fiú legfeljebb hasonló lényegű lehet. mint az Atya.

Talán ezt lehet a korai egyházat fenyegető veszélyek közül a legnagyobbnak nevezni, mert a három tévelygés közül ez az, amely leginkább megrabolja Krisztus dicsőségét, és így lehetetlenné teszi a megváltást. Kr. u. 325-ben Niceában összeült egy egyetemes keresztény zsinat, melyen Áriusz nézeteit vitatták meg. Miután világossá vált, hogy Áriusz mást tanít, mint amit a keresztények ösztönösen hittek és vallottak, megalkották a Niceai hitvallást. Ezt néhány évtizedes komoly hitvita követte, melynek során a Niceai hit képviselői kis híján alul maradtak. 381-ben Konstantinápolyban végül egy kis kiegészítéssel végleg megerősítették a hitvallást. Ez lett a Niceai-konstantinápolyi hitvallás. Nézzünk meg a két iratból három részletet, melyek fontosak a Szentháromság szempontjából:

Jézus Krisztus az Atyától, vagyis az Atya lényéből (uszia) nemzetett egyszülött, Istenből való Isten, világosságból való világosság, igaz Istenből való igaz Isten. Nemzetett, nem teremtetett, egylény(eg)ű (homousziosz) az Atyával, aki által lettek mindenek, amik a mennyben és amik a földön vannak.” /Niceai hitvallás/; “Akik pedig azt mondják, hogy volt valaha, amikor nem volt, és mielőtt nemzetett nem volt, és, hogy nem létezőkből lett vagy más valóságból, vagy lényből való, vagy hogy teremtetett, változható vagy, hogy változandó az Istennek a Fia, azokat átokkal sújtja az egyetemes és apostoli egyház.” /Niceai hitvallás/; “A Szentlélek az Atyával és a Fiúval együtt imádandó, és együtt dicsőítendő.” /Niceai-konstantinápolyi hitvallás/

3. Triteizmus. Ez a tévelygés a  három-istenhit, mely a Bibliának azt az állítását tagadja, hogy csak egy Isten van. A triteizmus felbukkanása inkább jószándékú tévedés volt, mint tudatos tagadás. A negyedik században a keleti egyházatyák különböző hasonlatokat kerestek a Szentháromság körülírására, de némelyik hasonlat olyannyira rossz volt, hogy az általa bemutatott hit a szigorú monoteizmust követő zsidók és muzulmánok szemében joggal tűnt három-istenhitnek. Ezek a keleti teológusok nem tagadták Isten egységét, de inkább három személy közös céljairól és szándékairól, mint közös lényegéről beszéltek. Ezzel azt az érzetet keltették sok hívőben, mintha a valóságban tényleg három Isten lenne, akik teljes egyetértésben vannak egymással. Egységük nem több annál, mint három ember tökéletes összhangja és egyetértése. Az egyik kappadókiai teológus még olyan hasonlattal is élt, hogy az Atya, a Fiú és a Lélek lényegének egysége olyan, mint Péter, Pál és Barnabás közös részesedése az emberi természetben. Ezek a megközelítések éppen azt a Szentháromság-hitet kérdőjelezték meg, melyet illusztrálni akartak, és inkább egy triteista szemléletet hintettek el.

A triteizmus nem egyeztethető össze a Biblia tanításával. A Biblia hite szigorú monoteizmus (egyistenhit). Ha túlhangsúlyozzuk az Atya, a Fiú és a Lélek különállóságát, jó orvosság lehet, ha elkezdjük újra tanulmányozni az Ószövetséget. Ott ugyanis a napnál is világosabb, hogy csak egy Isten van.Kezdetben teremtette Isten a mennyet és a földet” – olvassuk a Biblia első mondatát. Ézsaiás könyvében pedig maga Isten kiált népéhez: “Ti vagytok a tanúim – így szól az Úr -, és szolgáim, akiket kiválasztottam, hogy megismerjetek, higgyetek bennem, és megértésétek, hogy csak én vagyok. Előttem nem lett isten, és utánam sem lesz.” A keresztény egyház csatlakozott ehhez a bizonyságtételhez, ahogy a Westminsteri kiskáté 5. kérdésére adott válasza is megfogalmazza: “Csak egyetlen élő és igaz Isten van“. Vagy, ahogy Pál apostol mondja a Timóteusnak írt első levelében: “Mert egy az Isten, egy a közbenjáró is Isten és emberek között, az ember Krisztus Jézus“. A Szentháromságról szóló tant tehát nem szabad úgy magyaráznunk, hogy az valamiképpen is három-istenhitet eredményezzen.

Hogy viszonyulnak a személyek Isten lény(eg)éhez?

Miután megvizsgáltuk a Biblia három állítását a Szentháromsággal kapcsolatban, és megemlítettük a három létező eretnekséget is, fel kell tennünk azt a kérdést, hogy vajon hogyan viszonyulnak a személyek Isten lény(eg)éhez. Kezdjünk alázattal és szent félelemmel behatolni a Szentháromság Isten általunk megismerhető lényébe, és próbáljuk megérteni, mit is jelent az, hogy “Az Atya, a Fiú és a Szentlélek három-egy Isten.” Három megállapítás segíthet abban, hogy jobban értsük az isteni személyek és az isteni lényeg viszonyát. Talán itt is igaz az, hogy amikor a Szentháromságról állítunk valamit, azzal nem annyira valódi megértésről vagy megismerésről teszünk bizonyságot, inkább egy helytelen értelmezést tagadunk. A Szentháromság egy titok. Valószínűleg többet tudunk arról, hogy mi nem a Szentháromság, mint arról, hogy valójában mi is az (vagy ki is ő!). Helyesnek látszik kimondani a következőket:

1. Mindhárom személy teljesen Isten. Isten lényét nem lehet három részre osztani. Tehát nem arról van szó, hogy az Atya egyharmad Isten, a Fiú egyharmad Isten és a Szentlélek is egyharmad Isten, és a három harmad tesz ki egy egészet. Ez ugyanis azt jelentené, hogy az Atya nem teljesen Isten, az isteni tulajdonságoknak csak nagyjából egyharmadával rendelkezik. Ugyanez lenne igaz a Fiúra és a Szentlélekre is. A Biblia tanítása alapján el kell utasítanunk ezt a megközelítést, és állítanunk kell, hogy mindhárom isteni személy teljesen Isten (vö. Kol 2,9).

2. Mindhárom személy rendelkezik az összes isteni tulajdonsággal. A személyek nem Isten lényéhez hozzáadott tulajdonságok, hiszen ebben az esetben lennének olyan tulajdonságok, amelyekkel csak az Atya, csak a Fiú, vagy csak a Szentlélek rendelkezne. Az isteni szerepek valóban különbözőek (ahogy ezt látni fogjuk), de ha az isteni tulajdonságokról állítjuk ezt, akkor megint a személyek teljes istenségét kérdőjeleznénk meg. Ha a személyeket az isteni lényeghez hozzáadott isteni tulajdonságoknak gondoljuk el, akkor a Szentháromságról alkotott képünk valójában inkább hasonlít egyfajta “Szentnégyesség”-re, ahol beszélhetünk egy isteni lényegről, egy Atyáról, egy Fiúról és egy Szentlélekről. Hogy ezt elkerüljük, nagyon fontos azt állítani, hogy mindhárom személy rendelkezik az összes isteni tulajdonsággal és teljes isteni lényeggel, és nincs Istenből semmi ezen kívül.

3. Egy lényeg (uszia), három személy (hüposztászisz). A fő kérdés most az, hogyan lehetne biblikus módon megfogalmazni Isten belső lényének ezeket az igazságaitA korai egyház rengeteget bajlódott ezzel a kérdéssel, és próbáltak megfelelő szavakat találni, melyekkel úgy tudják leírni a Szentháromságról szóló tant, hogy ne jussanak valamilyen téves következtetéshez.

Az ariánizmussal vívott harc során a görög egyházban végül is két szót találtak, melyeket egyetemesen el is fogadtak. Az egyik szó az uszia (lényeg) vagy usziosz (lényegű) volt. Ez Madách révén talán ismerős a magyar fülnek, hiszen híres drámájában írt a homousziosz és a homoiusziosz, azaz egylényegű és hasonló lényegű kifejezésekről, rámutatva a két szó közötti csupán “i” betűnyi különbségre (homo = azonos, homoi = hasonló). A korabeli görög tudósok azonban tudták, hogy az az egy “i” betű nem csak egy “i” betű, hanem akár az igaz és hamis tanítás közötti kardinális különbség jele is lehet. Az uszia szóval Isten lényegének egységére utaltak. Amikor ezt latinra fordították, a substantia kifejezést használták, melyet magyarul szintén lényegnek fordítunk. Isten egy uszia (substantia), vagyis egy lényeg.

A másik szó, amit a görög nyelvben találtak a hüposztaszisz, amit nagyon nehéz volt latinra fordítani. Több próbálkozás után végül a subsistentia (személy) szónál maradtak, mely azonban nem adja vissza tökéletesen a görög kifejezést. Amikor ugyanis személyre gondolunk, akkor a mi fejünkben (a latin gondolkodáshoz hasonlóan) nagyon erős “határtudat” és a különállóság érzése kapcsolódik a fogalomhoz. A görög hüposztaszisz szóban nem ilyen egyértelmű ez a különállóság. Mégis talán ez a legjobb fordítás, mert így meg tudjuk különböztetni Istenben azt, ami egy (lényeg), attól, ami három (személy). Az uszia és hüposztaszisz közötti különbségtétel eredményeképpen azt mondhatjuk Isten belső lényéről, hogy az Atya osztozik az Istenség teljes lény(eg)ében (uszia), mégis különbözik a Szentlélek személyétől (hüposztaszisz) és a Fiú személyétől (hüposztaszisz). Ugyanez igaz a Fiúra és a Szentlélekre is.

Talán segít a megértésben, ha megpróbáljuk elképzelni, hogy vajon mi az, amit Isten magáról, mint Szentháromságról el tudna mondani. Tudná azt mondani, hogy:  “Én a Fiúval és a Szentlélekkel együtt Isten vagyok.”, vagy azt, hogy “Én az Atyával és a Szentlélekkel együtt Isten vagyok.”, vagy pedig azt, hogy “Én az Atyával és a Fiúval együtt Isten vagyok.” Ilyenkor Isten valamelyik hüposztaszisza (személye) szólalna meg (ahogy például az Atya mondta, hogy “Szálljunk le, nézzük meg, hogy mit építenek!”, vagy a Fiú, hogy “Én és az Atya egy vagyunk.”). De a megdöbbentő dolog az, hogy Isten a következőt is tudná mondani: “Én Atya, Fiú és Szentlélek vagyok, az egyetlen igaz Isten.” Ebben az esetben az isteni uszia (lényeg) szólalna meg (ahogy ezt Isten rengeteg alkalommal teszi is, mint például Ézsaiáson keresztül: “Én vagyok az első és az utolsó, rajtam kívül nincs Isten.”). Isten meg tud nyilatkozni úgy is, mint egy Isten, és úgy is, mint három személy, mert ő valóban egy isteni lényeg és három személy.

Hogyan viszonyulnak egymáshoz a Szentháromság személyei?

Eddig azt vizsgáltuk, hogy hogyan viszonyulnak a személyek Isten lény(eg)éhez. Most azt fogjuk kutatni, hogy hogyan viszonyulnak a személyek egymáshoz. Teológusok gyakran megkülönböztetnek egymástól üdvrendi és lényegi (ontológiai) Szentháromságot. Ezek szakkifejezések arra a két különböző módra, ahogyan megismerhetjük Istent, mint Szentháromságot.

A Szentháromság megismerésének egyik módja az, hogy a Bibliát olvasva azt figyeljük, hogy Isten az üdvtörténet során hogyan nyilatkoztatta ki magát. Ekkor azt látjuk, hogy kinyilatkoztatta magát úgy, mint Atya, úgy, mint Fiú és úgy, mint Szentlélek. Azt is látjuk, hogy a Fiú valahogyan viszonyul az Atyához (Jézus földi élete során például engedelmeskedett az Atyának), és a Szentlélek is valahogyan viszonyul az Atyához és a Fiúhoz (Jézus például azt mondta, hogy “Kérem az Atyát, és az Atya elküldi nektek a Szentlelket.”). Az így kirajzolódó képet nevezik üdvrendi Szentháromságnak.

Vajon egyezik-e ez azzal, ahogyan Isten öröktől fogva létezik (ezt nevezik lényegi Szentháromságnak)? A Bibliában található utalások alapján a válasz az kell, hogy legyen – igen. Az a kapcsolat, ami az Atya és a Fiú között létezik, örökkévaló kapcsolat (vö. Jn 17,20-24; 1Kor 15,28; Zsid 1,5), és ugyanez igaz a Lélekkel való viszonyra is (Jn 15,26; 16,13-15). Mivel azonban az Igéből viszonylag keveset tudhatunk a lényegi Szentháromságról, azt feltételezzük, hogy az üdvrendi Szentháromság egyfajta leképeződése az öröktől fogva létező kapcsolatoknak. A három személy egymáshoz fűződő viszonyáról ezért a legtöbbet abból tudjuk, ahogy az üdvtörténet során egymáshoz kapcsolódnak. Nézzük meg külön ezeket a viszonyulásokat.

1. Az Atya kapcsolata a Fiúval. Talán az Atya és a Fiú örök kapcsolata a legizgalmasabb. A második isteni személy nem csak Fiú, de kimondott Ige is, Isten képmása is, és Isten dicsőségének kisugárzása is. Mégis a legismertebb és leggyakrabban használt elnevezés az, hogy Fiú, Isten egyszülött Fia. Ehhez társul egy fontos fogalom, mégpedig a nemzés. “Fiam vagy te, ma nemzettelek téged!” – mondja az Atya a Fiúnak a világ teremtése előtt. A nemzés eredményének tekinthetjük a másik ehhez kapcsolódó fogalmat, a születést. A Biblia többször egyszülött vagy elsőszülött Fiúnak nevezi Jézus Krisztust. Az Atya és a Fiú kapcsolatában a legfontosabb dolog tehát a nemzés vagy születés. A Fiú az Atyától születik, az Atya nemzi a Fiút. Az Atya úgy viszonyul a Fiúhoz, ahogy egy apa viszonyul a fiához, és a Fiú úgy viszonyul az Atyához, ahogy egy fiú viszonyul az apjához. A Szentháromságon belül tehát van egy atya-fiú viszony, melyet a nemzés és születés felcserélhetetlensége határoz meg, és a nemző és egyszülött közötti szeretet forraszt egybe (vö. Jn 17,28).

De van itt egy feszítő kérdés, amelyet meg kell válaszolni. Mikor történt ez a nemzés? Emlékezzünk a Niceai hitvallás záradékára: “Akik pedig azt mondják, hogy volt valaha, amikor nem volt, és mielőtt nemzetett nem volt, és, hogy nem létezőkből lett vagy más valóságból, vagy lényből való, vagy,  hogy teremtetett, változható vagy, hogy változandó az Istennek a Fia, azokat átokkal sújtja az egyetemes és apostoli egyház.” Ha a Fiú született, akkor “volt valaha, amikor nem volt”? A Niceai hitvallás ezt elutasítja. Egyetlen helyes válaszunk lehet a nemzés idejére vonatkozóan, az pedig az, hogy örökké! Ha nem ezt a választ adjuk, akkor tévelygésbe jutunk. Azt kell mondanunk erről a nemzésről, vagy születésről, hogy bizonyos értelemben mindig megtörtént, soha nem volt olyan, amikor azt lehetett volna mondani, hogy nem történt meg!

Leginkább talán az segíthet ezt megérteni, ha elképzelünk egy kimerevített video képet vagy egy pillanatfelvételt egy születésről, és azt a pillanatot képzeletben kivetítjük az örökkévalóság mindkét síkjára. Látjuk a születés folyamatának végső pillanatát, és mégis azt mondjuk, hogy ez a kép soha nem változott meg és soha nem is fog megváltozni.  Mindig ez történt, mindig ilyen volt és mindig ilyen lesz. Valami ilyesmit kell állítanunk az Atya és a Fiú kapcsolatáról is. Ez a születés örökké megtörtént. Mindezt azért nem tudjuk megérteni, mert véges lényekként képtelenek vagyunk felfogni az örökkévalóságot, hiszen nekünk volt kezdetünk, és lesz végünk. Ezért mondja az elfáradt Prédikátor is: “…az örökkévalóságot is az emberi értelem elé tárta, de az ember mégsem tudja felfogni…”. Ám ez Istenre nem igaz, mert ő mindig is létezett és mindig is létezni fog. Ő változatlan, tegnap, ma és mindörökké ugyanaz.

Ez azt jelenti, hogy soha nem volt olyan, hogy a Fiú nem létezett. Soha nem volt olyan, hogy “azelőtt, mielőtt ő nemzetett”. Soha nem volt olyan, hogy az Atya egyedül lett volna. Isten mindig három személyben létezett, mint Atya, Fiú, Szentlélek. A nemzés tehát egy örökkévaló viszony, soha nem volt úgy, hogy “azelőtt” lett volna, és soha nem lesz úgy, hogy ez megváltozna. Az Atyából soha nem lesz Fiú, a Fiúból soha nem lesz Atya, kettőjük viszonya soha nem cserélődik fel, nem kezdődik el, és nem is szűnik meg. Az egyszülött Isten mindig is ott volt az Atya kebelén (Jn 1,18), mert mielőtt Ábrahám lett, ő van (Jn 8,58). Ő a Vagyok, a másik VagyoKKal együtt, aki nemzette őt, és akivel ő egyetlen Vagyok aki Vagyok, JHVH.

A másik kérdés a nemzéssel kapcsolatban az, hogy ha az Atya és a Fiú közötti viszony felcserélhetetlen, akkor lehet-e alá-fölé rendeltségről beszélni kettejük között? A válasz erre az, hogy lehet, de világossá kell tenni, hogy ez csak a Szentháromságon belüli szerepükre igaz, lényegükben viszont mindig egyenlők voltak és mindig egyenlők is maradnak. A nemzés magával hozza azt, hogy a született Fiú teljes mértékben örökli az Atya természetét és osztozik az isteni lényegben. (Ez a legnagyobb különbség a Fiú és a fiak között. Jézus az Isten egyszülött Fia, mi viszont Istennek olyan fiai vagyunk, akik nem osztoznak Krisztussal együtt az isteni lényegben.) Mivel az Atya is teljes mértékben osztozik az isteni lényegben, a Fiú is teljes mértékben osztozik az isteni lényegben, ezért minden alárendeltség csak szerepekről szól.

A Szentháromságon belüli szerepek a nemzés sorrendjének megfelelően különbözőek. Az Atya küldi a Fiút, a Fiú engedelmeskedik az Atyának. Az Atya, mint Fiát szereti az Egyszülöttet, a Fiú, mint Atyját szereti a Nemzőt. Leginkább talán a férj és feleség közötti bibliai szerepek segítenek ezt megérteni. Pál apostol tudatosan alkalmazza ugyanazt a hierarchikus elképzelést a férj és a feleség viszonyára, mint az Atya és a Fiú kapcsolatára: “Szeretném, ha tudnátok, hogy minden férfinak feje a Krisztus, az asszony feje a férfi, a Krisztus feje pedig az Isten.” (1Kor 11,3). A férj és a feleség között nincsen értékbeli különbség, mindketten Isten képmását hordozó emberek. Szerepükben a Biblia alapján azonban van különbség: a feleség alárendeli magát a férjének, a férj pedig szerető feje feleségének.

2. A Szentlélek kapcsolata az Atyával és a Fiúval. Hogyan viszonyul a Szentlélek az Atyához és a Fiúhoz? Ha az Atya és Fiú kapcsolatát a nemzés jellemzi, akkor a Szentléleknek az Atyával és Fiúval való kapcsolatát pedig a származás szóval jelölhetjük (vö. Jn 15,26). Azért tettek teológusok különbséget, mert ha a Szentlélekre is a nemzést, vagy a születést használnánk, akkor azt mondhatnánk, hogy Istennek két Fia van. A Biblia alapján azonban tudjuk, hogy Istennek csak egy Fia van, az Egyszülött Isten. A szerepből fakadó sorrendiségben a Szentlélek a harmadik. A Szentlélek tehát valamilyen más módon kapcsolódik az Istenség forrásához.

Kitől származik a Szentlélek? Az Atyától? Vagy az Atyától és a Fiútól együtt? Ez a kérdés megosztotta  a nyugati és a keleti egyházak teológusait. A Niceai hitvallás egyszerűen annyit állított a Szentlélekről, hogy “aki az Atyától származik”. Később nyugati teológusok beiktatták a szövegbe azt a kifejezést is, hogy “és a Fiútól” (filioque). Ezt a keletiek nem fogadták el, és ez volt az, ami formálisan is egyházszakadást okozott 1054-ben. Első látásra lényegtelen kérdésnek tűnik ez, mégsem teljesen az. Van egy felfogásbeli különbség a keleti ortodox egyházak megközelítése és a nyugati (római katolikus és protestáns) egyházak megközelítése között, melyet az utolsó részben részletesen meg is fogunk nézni.

A keletiek úgy gondolkodtak, hogy az Istenségen belül egy forrás van, és ez az Atya. (Emlékezzünk rá: itt örökkévaló viszonyról van szó, nem az időben jelentkező viszonyról!) Az Atya szól, ennek eredménye az Ige. Miközben az Atya kimondja a szót, lehel is, ennek eredménye pedig a Lélek. Az Ige másképp jön az Atyától, mint a Lélek, de a keleti felfogás szerint mindkettő az Atyától jön. A Lélek csak az Atyától származik, különben két forrás lenne az Istenségen belül. A keletiek a János 15,26-ra hivatkoztak, melyben Jézus azt mondja: “az igazság Lelke, aki az Atyától származik”.

A nyugati egyházak máshogy közelítették meg a kérdést. Ők is vallották azt, hogy az Istenségen belül csak egy végső forrás van (a Fiú az Atyától születik), de a Szentlélek esetében az Atyát és a Fiút már, mint közös forrást látták, akiktől származik a Szentlélek. A nyugati teológusok a János 15,26-nak arra a részére hivatkoztak, ahol Jézus azt mondja: “Amikor eljön a Pártfogó, akit én küldök nektek az Atyától, az igazság Lelke”. A nyugatiak törekvése mindig az volt, hogy hangsúlyozzák a személyek szoros együttmunkálkodását és azt, hogy a Szentlélek munkája alá van rendelve Krisztus megváltó munkájának. A keletiek ezzel kapcsolatban arra figyelmeztettek, hogy a nyugati felfogásban könnyen összekeverednek a személyek a Szentháromságon belül. A keletiek a modalizmustól tartottak, ami a történelem tanúsága szerint a nyugati egyházban valóban nagyobb kísértést jelentett, mint a keletiek között. A görögök másik kritikája az volt, hogy a nyugati modellben könnyen elszemélytelenedik a Szentlélek, vagy eljelentéktelenedik a Szentlélek munkája.

A keletiek kritikája megfontolandó, figyelnünk kell arra, hogy a Szentlelket ne személytelenítsük el, hiszen ő “az Atyával és a Fiúval együtt imádandó és együtt dicsőítendő”. A nyugati felfogásnak viszont abban van igaza, hogy az Atya, a Fiú és a Szentlélek egy közös céllal munkálkodnak, és a Szentlélek munkája soha sem válik el a Fiú munkájától, mert a Lélek az Atyától és a Fiútól jön.

A Szentháromsággal kapcsolatos igazságok Isten ön-kinyilatkoztatásából fakadnak, de a most elmondott formában az ariánizmussal folytatott negyedik századi harcban kristályosodtak ki. A Szentháromság-tan nem annyira állítani akar, mint inkább elejét venni nem biblikus állításoknak. Ilyen értelemben hálásan mondhatjuk, hogy Isten felhasználta az eretnekségeket is, hogy tisztábban láthassunk az igazság kérdésében.

Moderátor: Abonyi Sándor

Sandor névjegye

Jézus Krisztus megalkuvás mentes követője. Úttörő, aki a hagyományoktól megtisztított, kevesek által járt úton igyekszik járni, szabaddá téve azt mások számára is. Follower of Jesus Chist on an uncompromised way. Pioneer , who try to walk on from traditions cleaned way. This is the way of minority only.
Kategória: helyreállítás, Magyar tanítások
Címke: , , , ,
Közvetlen link a könyvjelzőhöz.

A tetszés kifejezése a post végén lévő Tetszés gombbal lehetséges, amihez regisztrálni kell. Rövid, tömör vélemény írására az alábbi ablakban van lehetőség .

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s