Felelősek vagyunk egymásért – Abonyi Sándor

Letölthető PDF formátumban itt  – MP3 formátumban itt 

Az utóbbi időben az Úr sokszor hangsúlyozta számomra a keresztyéneknek egymásért való felelősségét, az egymás életére való ráláthatóság fontosságát és a képmutatásmentes – tiszta, őszinte – szeretetet. Ez mind olyan alap, ami nélkül lehetetlen valódi krisztusi – keresztyén – életet élni.

Sok hívő talán úgy gondolja, hogy csak magamért vagyok felelős. Úgy élek, ahogy nekem tetszik, senki ne szóljon bele, ahogyan élem a hívő életemet az a magánügyem. Ez a hozzáállás azonban nem felel meg az Ige igazságának, mert nemcsak magunkért tartozunk elszámolással Isten előtt, hanem felelősségünk van egymás felé is. Nem élheti minden hívő úgy az életét, ahogy ő gondolja, és ahogyan neki tetszik, annak ellenére, hogy mindenkinek szabad akarata van. Igaz, hogy az ítélet napján mindenkinek a saját cselekedeteivel kell elszámolni az Úr előtt, de ez nemcsak a magunkért való felelősséget jelenti, hanem ennek része az egymásért való felelősség is. A gyülekezet Krisztus Teste, ahol a tagok – beleértve az elöljárókat is – egymás felé szolgálnak és gondot viselnek egymásról (!).

Ettől test a TEST. A testben az egymás felé való krisztusi kapcsolatok („kapcsok”) ugyanolyan fontosak, mint maguk a tagok.

Vannak, akiket az Úr prófétai szolgálóként őrállónak helyezett el a testben és az őrállók, ha veszélyt látnak jönni Isten népére ma sem tehetnek mást, mint „fújják a trombitát”, ahogyan azt az ószövetségi prófétáknál is gyakran látjuk.

Az őrállók felelősségét a következőképpen magyarázta meg az Úr Ezékiel prófétának.

„És ő látja jönni a fegyvert a földre, és megfújja a trombitát, és meginti a népet; Ha valaki hallja a trombitaszót, de nem hajt az intésre, s aztán a fegyver eljön és őt utoléri: az ő vére az ő fején lesz. Hallotta a trombitaszót, de nem hajtott az intésre, tehát az ő vére ő rajta lesz; és ha hajtott az intésre, megmentette lelkét. Ha pedig az őrálló látja a fegyvert jönni, s nem fújja meg a trombitát, és a nép nem kap intést, és eljön a fegyver s utolér közülük valamely lelket, ez a maga vétke miatt éretett utol, de vérét az őrálló kezéből kérem el.   (Ezékiel 33:3-6)

Az őrállóknak tehát nem egyfajta kedvenc időtöltésük a trombita állandó fújogatása, hanem önmagukra nézve is élet-halál kérdése, Istentől való felelősségteljes kötelezettség! Ha ugyanis látják a veszélyt és nem fújják meg a trombitát, akkor az Úr mások halálát is rajtuk kéri számon. Felelősségük van tehát nemcsak magukért, hanem másokért is!

Tudjuk, hogy a Bibliában minden a mi okulásunkra íratott meg. Az ószövetségi időkben is sok olyan dolog történt, ami újszövetségi események előképe, amikből jó, ha tanulunk.

A zsidó nép, mint Isten választott népe „előképe” az Egyháznak.

A zsidó nép történetéből sok mindent megtanulhat tehát az Egyház, amire az Ige sokszor konkrét esetekre utalva is felhívja a figyelmet. Így van ez a Zsidó levél 3. fejezete esetében is. Ez az igeszakasz párhuzamot von a zsidó népnek a pusztában való megkísértése és az Egyház – hívők – megpróbáltatásai és annak következményei között.

Nézzük meg mit is mond ez az Ige-szakasz és mit tanulhatunk meg ebből:

„Annakokáért szent atyafiak, mennyei elhívásnak részesei, figyelmezzetek, a mi vallásunknak apostolára és főpapjára, Krisztus Jézusra, Aki hű ahhoz, aki őt rendelte, valamint Mózes is az ő egész házában. Mert ez nagyobb dicsőségre méltattatott, mint Mózes, amennyiben a ház építőjének nagyobb a tisztessége, mint a háznak. Mert minden háznak van építője, aki pedig mindent elkészített, az Isten az. Mózes is hű volt ugyan az ő egész házában, mint szolga, a hirdetendőknek bizonyságára, Krisztus ellenben mint Fiú a maga háza felett, akinek háza mi vagyunk, ha a bizodalmat és a reménységnek dicsekedését mind végig erősen megtartjuk. Annakokáért amint a Szent Szellem mondja: Ma, ha az ő szavát halljátok, meg ne keményítsétek a ti szíveteket, mint az elkeseredéskor, a kísértés ama napján a pusztában, Ahol a ti atyáitok próbára tevéssel megkísértének engem és látták az én cselekedeteimet negyven esztendeig. Azért megharagudtam arra a nemzetségre és mondám: mindig tévelyegnek szívükben; ők pedig nem ismerték meg az én útjaimat. Úgy hogy megesküdtem haragomban, hogy nem fognak bemenni az én nyugodalmamba. Vigyázzatok atyámfiai, hogy valaha ne legyen bármelyikőtöknek hitetlen gonosz szíve, hogy az élő Istentől elszakadjon; hanem intsétek egymást minden napon, míg tart a ma, hogy egyikőtök se keményíttessék meg a bűnnek csalárdsága által, mert részeseivé lettünk Krisztusnak, ha ugyan az elkezdett bizodalmat mindvégig erősen megtartjuk. E mondás szerint: Ma, ha az ő szavát halljátok, meg ne keményítsétek a ti szíveiteket, mint az elkeseredéskor. Mert kik keseredtek el, mikor ezt hallották? Nemde mindazok, akik kijöttek Egyiptomból Mózes által? Kikre haragudott pedig meg negyven esztendeig? avagy nem azokra-e, akik vétkeztek, akiknek testei elhullottak a pusztában? Kiknek esküdött pedig meg, hogy nem mennek be az ő nyugodalmába, hanemha az engedetleneknek? Látjuk is, hogy nem mehettek be hitetlenség miatt.”   (Zsidó 3:1-19)

Ez az Ige-szakasz egy figyelmeztetés az újszövetségi hívők – szent atyafiak – számára, akik mennyei elhívás részesei. A zsidó nép (is) kijött Egyiptomból (a bűnből: „megtért”) és átment a Vörös-tengeren („bemerítkezett”) és utána következett a pusztai megkísértés. Erről úgy beszél az Ige, hogy Isten azért vitte ki a zsidó népet a pusztába, hogy megpróbálja őket: „mi van a szívükben”? Az egész zsidó népnek – kivétel nélkül – át kellett mennie a pusztán. Senkit sem „kímélt meg” ettől az Úr. A maga idejében nem kímélte a saját Fiát sem, aki „hozzánk hasonlóan megkísértetett”. Hozzánk hasonlóan azt is jelenti, hogy a megtérést és bemerítkezést követően minden hívőnek át kellett menni a „pusztán”, a kísértéseken. Jézus sem kerülte ki a pusztai megpróbáltatást! Jézus is bemerítkezett a Jordánban, rászállt a Szent Szellem és a Szent Szellem vitte ki Őt a pusztába. Tanulságos lehet sok szolgáló számára, hogy Jézus Szent Szellemmel telve vitetik a pusztába, hogy a negyven napos kísértés-sorozatot megharcolva, a próbákban győzelmet aratva, a Szent Szellem erejével menjen Galileába és kezdje meg a szolgálatát.

Ez a harcokban győztes kipróbáltság látszott meg a szolgálatán. Bizonyára nem véletlenül kérdezték, hogy „honnan vannak nála ezek az erők”, mert nem úgy szolgált, mint a farizeusok, hanem „mint akinek hatalma van”. Ebből úgy látszik, hogy a Szent Szellemmel való betöltekezésre szükség van a próbákban való győzelemhez, de a próbákban való győzelem az, ami erőssé és kitartóvá tesz minket a szolgálatban. Erről beszél Jakab apostol is:

„Teljes örömnek tartsátok, atyámfiai, mikor különféle kísértésekbe estek, tudván, hogy a ti hiteteknek megpróbáltatása kitartást szerez”.   (Jakab 1:2-3)

Nézzük meg most mi is történt a zsidó néppel a pusztában és mire figyelmeztet ez bennünket?

„Ahogyan Mózes hű volt akkor az ő házához, úgy Jézus is hű az Ő házához, akik mi vagyunk”. Jézus hűségének ellenére azonban fontos, hogy amennyire rajtunk áll, hozzá való „bizodalmunkat és a reménységünket mindvégig erősen megtartsuk”.

Mi volt a probléma a zsidó néppel a kísértések csábítása közepette a pusztában?

Az, hogy engedetlenségük miatt „megkeményedett a szívük” és ezért „nem ismerték meg az Úr útjait”. Emiatt a féltőn szerető Isten megharagudott rájuk és esküvel ígérte meg nekik, hogy „nem fognak bemenni az Ő nyugodalmába:”

„Kikre haragudott meg Isten? Azokra, akik vétkeztek!”

A szerető Isten ránk is haragudni fog, ha vétkezünk, és emiatt megkeményedik a szívünk? Isten a „Vagyok”, ezért a változás gondolata sem merülhet fel Vele kapcsolatban. A válasz tehát teljes bizonyossággal: IGEN, Isten megharagszik azokra a hívőkre, akik tartósan megtűrnek bűnt az életükben és nem akarnak abból megtérni: megbánni és elhagyni azt!

„Kiknek esküdött pedig meg, hogy nem mennek be az Ő nyugodalmába?” … „Az engedetleneknek? Látjuk is, hogy nem mehettek be hitetlenség miatt.”

Itt egy érdekes azonosságot látunk. Az engedetlenség és a hitetlenség szavakat két egymást követő mondatban, azonos tartalommal használja az Ige.

Tudjuk, hogy „hit nélkül lehetetlen Istennek tetszeni”! Isten a kísértésekben megpróbálja a hitünket. Figyeli, hogy a saját teljesítőképességünket meghaladó hit-próbákban engedelmeskedünk-e az Istentől való akaratnak? Bízunk-e Őbenne, hogy Ő képes teljesíteni azt, amire mi magunktól képtelenek vagyunk, Vele viszont győztesek leszünk. Ehhez az szükséges, hogy ne a láthatókra nézzünk, hanem „lássuk a láthatatlant”, mint a hitbeli ősapánk Ábrahám és hitben (Istenbe vetett bizalomban) járjunk és engedelmeskedjünk Neki. Egy ilyen hitbeli próba volt (sok más próba mellett) a zsidó nép életében a 12 kém esete, akik kikémlelték az Ígéret Földjét. Isten nekik ígérte azt a földet, de csak Istenben és nem a maguk erejében bízva voltak képesek birtokba venni azt. Isten igényelte tőlük a hitüket! A 12 kém közül azonban csak ketten – Józsué és Káleb – látták azt a földet olyannak, hogy Isten erejében bízva legyőzik az ott lakó erősen felfegyverzett népeket. A többiek a „láthatókra nézve” nem hittek abban, hogy elfoglalhatják azt a földet, ami azt jelentette, hogy nem bíztak Istenben, mert Isten nekik ígérte azt. Ezért Isten megharagudott rájuk és megítélte őket. Tudjuk, hogy abból az egész generációból, akik Egyiptomból kijöttek csak Józsué és Káleb családja ment be az Ígéret Földjére. A többiek nem hittek Isten ígéretében és ezért engedetlenekké váltak és ezért mind elpusztultak a pusztában. Első gondolatra szomorú következtetéseket vonhatnánk le ebből a mai Egyházra nézve, de pontosan ezért figyelmeztet az Ige bennünket, hogy mi ne kövessük el ugyanazt a hibát és okuljunk az ő esetükből.

Mire figyelmeztet bennünket nyomatékosan ez az Ige-szakasz?

  • Veszélyre hívja fel a figyelmet: „Vigyázzatok atyámfiai”!!!
  • Ez Isten Szava és nem emberi ijesztgetések! „Most a Szent Szellem mondja”!
  • A nyomaték kedvéért kétszer is megismétli az Ige, hogy „ma, ha az ő szavát halljátok, meg ne keményítsétek a szíveteket, mint …. a kísértés napján a pusztában”.

A veszély utolérhet bennünket újszövetségi hívőket is, annak ellenére, hogy korábban megtértünk („kijöttünk Egyiptomból”), bemerítkeztünk („átmentünk a vízen”) és valószínűleg valamelyik gyülekezet tagjai vagyunk. Ha megkeményítjük a szívünket és folyamatos engedetlenségben vagyunk (vétkezünk Isten vagy embertársaink ellen), akkor

  • „nem fogjuk megismerni az Úr útját”, ami az üdvösségre vezet
  • és „az élő Istentől elszakadunk.”

„Krisztus testének akkor lehetünk része, ha a kezdeti bizodalmunkat – Isten felé – mindvégig erősen megtartjuk”. (Ezt jelenti a „keskeny úton” való folyamatos járás)

Az Ige a veszély elkerülésére védekezésként ad egy biztos megoldást:

Intsétek egymást minden napon, míg tart a ma, hogy egyikőtök se keményíttessék meg a bűnnek csalárdsága által”.

Amiről az Ige beszél, az egymás bűnére (vétkére, engedetlenségére) való szeretetteljes figyelmeztetést jelent és nem mindenféle, állandó ítélgetését egymásnak, ami sajnos a hívőknek sokkal könnyebben megy, mint a felelősségteljes intés. A bűnben élő hívő megintése féltő szeretetből kell, hogy fakadjon. Ez által ugyanis a vétkes atyánkfiát az örök haláltól, a kárhozattól akarjuk megmenteni. Az intés elfogadása mindenkinek a saját érdeke, hogy megmentse őt a kárhozattól.

Sajnos az utóbbi időben elterjedt egy helytelen gyakorlat a hívők között a „ne ítéljetek, hogy ne ítéltessetek” (Máté 7.1) minden megítélésre kiterjesztett káros alkalmazásával, ami kizár minden megítélést a hívők között. Ha a Máté 7.1-5 szövegkörnyezetben értelmezzük az említett Igét, akkor rögtön látjuk, hogy itt csupán egy erkölcsi korlátozásról van szó: ne a nagy bűnökben lévő hívő ítélje meg a másik hívő sokkal kisebb bűnét!) A kialakult helytelen gyakorlat egy nagyon kényelmes hozzáállás a bűnben élő vezetők és tagok szempontjából egyaránt, viszont teljesen ártalmas mind a hívők egyéni, mind pedig a gyülekezet állapota szempontjából, annak végzetes következménye miatt.

Az egyéni és a gyülekezeti élet szentségének megőrzése céljából az intés mindennapi gyakorlására sok Ige – és azokon keresztül Isten – szólít fel bennünket, ami azért szükséges, hogy az Egyház sorsa az utolsó ítéletkor ne legyen hasonló, mint a zsidó népé a pusztában.

Az intés gyakorlására, és annak fogadására jó példa Dávid és Nátán próféta esete.

Dávid király nem az elkövetett bűnei miatt volt kedves Isten előtt és nem azok miatt nevezi őt az Ige „Isten szíve szerint valónak”. Ami Istennek nagyon tetszett Dávid magatartásában az nem az elkövetett bűnei voltak, hanem ahogyan az elkövetett bűnei miatti intéshez viszonyult; ahogyan megbánva és elhagyva azokat, megtért azokból. Ismerjük a történetet, amikor Nátán próféta nagyon bölcsen és igen nagy szeretettel meginti Dávidot, a királyt (!) a Betsabéval elkövetett házasságtörése és férje – a hitteus Uriás – megöletése miatt. (2 Sámuel 12.1-23) Dávidtól és Nátán prófétától is van mit tanulnunk:

  • Dávid esetéből azt tudjuk megtanulni, mi az, ami tetszik Istennek a bűnünkre figyelmeztető intést illetően: bűnbánat gyakorlása és a bűn elhagyása. Figyeljük meg azonban a történetből azt is, hogy Dávid elkövetett bűneinek, a rendezés ellenére is, vannak maradandó, kellemetlen következményei.
  • Nátán próféta esetében pedig azt a finom bölcsességet és nagy-nagy szeretetet tudjuk megtanulni, ahogyan a kedves kis „báránykás” történettel „rávezeti” Dávidot saját bűne megítélésére és vele mondatja ki az ítéletet cselekedete felett. Nátán próféta részéről azonban nem kis bátorság kellett ahhoz, hogy kimondja „te vagy az az ember”, aki ezt elkövette, mert sok prófétatársához hasonlóan „fizethetett volna ő is az életével” a bátorságáért. Isten előtt azonban Őt is terhelte a felelősség Dávid vétkéért, ezért nem futamodhatott meg, mert különben rajta kérte volna számon Isten a „trombita megfújásának” elmulasztását. Az Úr volt ugyanis, aki küldte Nátán prófétát, hogy feddje meg Dávidot. Ha nem ment volna, ő is engedetlenné vált volna Istennek.

Az Úr adjon nekünk hasonló szívet, mint Dávidnak és hasonló bölcsességet és bátorságot, mint Nátán prófétának, hogy „képesek legyünk egymást inteni” (Róma 15.14) és Intsük egymást minden nap, míg tart a ma, hogy egyikünk se keményíttessék meg a bűnnek csalárdsága által”.

-§-

Ez az írás – változtatás nélkül – szabadon terjeszthető a szerző nevének és honlap címének megadásával: https://keskenyut.wordpress.com

 

Sandor névjegye

Jézus Krisztus megalkuvás mentes követője. Úttörő, aki a hagyományoktól megtisztított, kevesek által járt úton igyekszik járni, szabaddá téve azt mások számára is. Follower of Jesus Chist on an uncompromised way. Pioneer , who try to walk on from traditions cleaned way. This is the way of minority only.
Kategória: gyülekezetépítés, helyreállítás, Magyar tanítások
Címke: , , , , , , , , , , ,
Közvetlen link a könyvjelzőhöz.

A tetszés kifejezése a post végén lévő Tetszés gombbal lehetséges, amihez regisztrálni kell. Rövid, tömör vélemény írására az alábbi ablakban van lehetőség .

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s