Utazás az intézményes gyülekezeten kívül – Chip Brogden bizonysága

Journey out of Institutionalizm by Chip Brogden

– § –

A fordítás PDF formátumban letölthető itt:

Utazás az intézményes gyülekezeten kívül

A bizonyságom olyan értelemben egyedi, hogy igazából nem olyan „bizonyságom” van, mint aki megszabadult a kábítószerből, az alkoholból vagy az ateizmusból. Amióta csak emlékszem, mindig is keresztyén voltam. 26. éves koromra az életem felét már különböző szolgálatokban töltöttem el – pásztorlás, tanítás, prédikálás vagy dicsőítésvezetés. A feleségemmel a gyülekezetben találkoztam, amikor 12 éves voltam, és amikor összeházasodtunk az életünk folytatódott tovább, együtt szolgálva a gyülekezetben. Ez volt az elhívásunk és odaszántuk erre az életünket. Így az én bizonyságom nem annyira a bűnből, hanem sokkal inkább a vallásosságból és a jó cselekedetekből való szabadulásról szól.

Amikor letettük az első pásztorlási szolgálatunkat mindketten nagyon kiégettek voltunk. A továbbiakban nem hordoztam felelősséget helyi gyülekezet felé, ezért elkezdtem meglátogatni más pásztorokat, mert szükségem volt rá, hogy feltöltődjek általuk. Mindenhol, ahová elmenetem bizalmasan elmondott történeteket hallottam kiégett szolgálókról. Pásztor nélküli gyülekezetekben mindenféle rémisztő dolgot hallottam az emberektől arról, amit a korábbi pásztor elkövetett. Nem kellett sok idő hozzá, hogy rájöjjek: általában a „gyülekezettel” valami nagyon nincs rendben. Azokból, amiket láttam és hallottam, rájöttem, hogy a személyes megtapasztalásom, mint kiégett pásztor, amiről azt gondoltam, hogy szokatlan dolog, eléggé általános.

Ezért elkezdtem kérdéseket feltenni és kétségbe vonni olyan alapelveket, amire életem legnagyobb részében támaszkodtam. Mi a gyülekezet? Mi a szolgálat? Mi az ébredés? Jó dolgokat cselekszünk egyáltalán? És ami fontosabb ennél, hogy Isten mit gondol az egészről? Tetszik az Neki, amit teszünk, vagy hiányt szenvedünk ezen a nagy utazáson? Rájöttem, hogy egy felekezetnek szántam magam oda teljesen, de nagyon keveset tudtam az azon kívül levő dolgokról. Amikor az Úr elkezdte rám terhelni az Egyház helyzetét, elkezdtem kérdéseket feltenni a felekezetekről: jól van ez így? Isten akarata ez? Mit építünk ezzel? Mi van Krisztus Testének többi részével? Az Úrtól van ez a megosztottság?

Egy idő után az Úr szép lassan elkezdte megválaszolni a kérdéseimet megadva a „puzzle” egy-egy darabját. Külsőleg változatlanul igehirdetéssel, tanítással, imavezetéssel szolgáltam a pódiumon, és közben megkaptam mindenre a választ. Belül azonban megismertem valamit, ami olyan volt, mint egy „repeszdarab” az agyban, ami az őrületbe hajszol. Amikor az Úr elkezdte megosztani velem az Igazságot, felfedeztem, hogy amiket cselekedtünk azok nem egyszerűen rossz dolgok voltak, hanem az egész elképzelésünk és felfogásunk a „gyülekezetről” egyszerűen a mi elképzelésünk, a mi elgondolásunk, a mi szokásaink, a mi hagyományaink voltak csupán és egyáltalán nem az Úr akarata és nem az Ő gondolata. Ekkor még nem tudtam, hogy mi lenne a helyes, de arra már rájöttem, hogy abban még nem volt részem a sok éves szolgálatom alatt.

Emlékszem arra, hogy volt egy pillanat, amikor rádöbbentem, hogy az összes gyülekezeti „szolgálat” elsősorban nem az Úrért történik, hanem teljes egészében értünk. Az éneklés, az igehirdetés, az ima, a szolgálat mind értünk történik, mindenben az „én” és „mi” vagyunk a középpontban. Ez a felismerés sokkolt engem, és nem volt bizonyosságom arról, hogyan osszam ezt meg másokkal. Végül úgy döntöttem, hogy leírom, amit az Úr megmutatott nekem, és az írásomnak a következő címet adtam: “A legmagányosabb ember a gyülekezetben.” A legmagányosabb ember természetesen Krisztus volt.

„Minden gyülekezeti programunk csak hátráltat minket. Gondolkozzatok el azon, akik a gyülekezetet látogatjátok, és miért jártok oda? Kik élvezik annak a hasznát leginkább? Milyen elvárással mentek el oda? Hogy kapjatok valamit. Valaki azt mondta, hogy az USA-ban a legnagyobb – legradikálisabb – megosztottság ideje a vasárnak délelőtt. Egyetértek ezzel, sőt még hozzáteszem, hogy ez egyben a hétnek a legönzőbb, és leginkább én-központú ideje is. A „szolgálatunk” többsége egyáltalán nem az Úrért történik, hanem értünk. Imádkozunk egymásért, énekelünk egymásnak, körbemegyünk és megéljük a „közösséget” egymással. Ezek a tevékenységek bizonyára bátorítóak: imádkozni, énekelni és szeretni kell egymást. Hiszem azonban, hogy az Úr – magától értetődő módon – jelen akar lenni az Istentiszteleteinken, de nincs elképzelésünk arról, hogyan szolgáljunk Neki.”

Elmegyünk a gyülekezetbe, hogy áldásban részesüljünk, imát kapjunk, hogy jól érezzük magunkat. Hallgatjuk a jó tanításokat és igehirdetéseket, hogy megerősödjünk. Nincs ezekben semmi rossz, de ki vár az Úrra? Ki veszi figyelembe az Úr igényét? Ki áldja meg Őt?

Kezdetben, a válaszok keresésének idején egyáltalán nem volt válasz néhány fájdalmas kérdésre, úgy ahogyan azt egyesek gondolják. Jóval a gyülekezetből való kirekesztésünk előtt volt időszak, amikor – kívülről nézve a szolgálatomat – mindenki felé „áldott” volt. Buzgólkodtam az Úrért, hogy részese legyek annak, amit valóságosan éreztem, hogy az Övé vagyok: az Ő Gyülekezetének valóságos kifejezése. “A Te Házadhoz való Féltő szeretet” azonban rávezetett engem egy olyan ösvényre, ahol választanom kellett az Igazság, amiről kijelentésem volt, és egy olyan állapot között, ami pásztorként és szolgálóként várt rám a legnagyobb karizmatikus felekezetben a világon.

A választásom az igehirdetői karrierem végét jelentette a Szervezett Gyülekezetben és a kapott kijelentések leírása végleg megpecsételte a sorsomat. Úgy gondolom, hogy ez az írás azonban nem csupán segített abban, hogy időrendben feljegyezzem az Igazság utáni kutatásomat, hanem a saját szellemi és érzelmi megújulásom részévé is vált.

Amikor folytattam az írást, meglepetéssel tapasztaltam, hogy látogató közösségem van az interneten. Nem az egyedüli voltam tehát a világban, aki olyan dolgokat lát és hall az Úrtól, ami a jelenlegi állapotunkról, mint Gyülekezet szól. Többen is mondták, hogy azonos a látásuk, és amit megosztottam velük, az megerősítette őket.

Volt egy honlapom – a Watchman.net – de nem voltam igazán bizonyos abban, hogy mit kezdjek vele. Fokozatosan kezdem meglátni, hogy el kell távolodnom a régi szolgálati területemtől és ezeket az igazságokat kell feltenni a Watchman honlapra. A nyilvános levelezési listámat – az Úrtól kapott új szolgálatomhoz felhasználva –  közzétettem, hogy akik szeretnének velem együtt növekedni, látogassanak el a honlapomra, ahol szívesen látom őket. Azután ’kihúztam minden dugót’ és teljes erőmmel a Watchman.net –en kezdtem dolgozni.

Az első cikkeim célba vettek mindent, amitől elborzadtam a Szervezett Gyülekezettel kapcsolatban. Amint az Úr meggyőzött engem egy dologgal kapcsolatban, megtértem abból, és írtam egy cikket arról. Jósiáshoz hasonlóan meg akartam szabadulni minden környezetemben lévő vallásos bálványtól, ha szüksége saját kezemmel lerombolva azokat. A „Jelen és jövő Istene foglalkozik az Ő Egyházával” című cikkemben kijelentettem, hogy az Amerikai Egyház pusztulásra van ítélve a jóléti – bővölködés – evangéliuma miatt. A Torontó Áldással és a Bronswill –i Ébredéssel ellentétben beszéltem arról, hogy mi az Igazi Ébredés. Kértem továbbá, hogy vessenek véget a “vallásos erőszaknak” és szüntessék be a tizedet! Végül a prófétai mozgalom ragadta meg a figyelmemet és megvizsgáltam annak több botrányos részletét az „Őrült próféták megdorgálása” című cikkemben és más cikkeket is írtam.

Még ma is hiszek mindezekben. A probléma az volt, hogy még mindig része voltam annak a rendszernek, aminek a korlátait feszegettem. Abban reménykedtem, hogy belülről kifelé meg fogom megváltoztatni a “keresztyénséget”, de elég későn vettem észre, hogy az Úr nem engedte ezt meg nekem. Nem volt meglepetés számomra, hogy végleg elküldtek a szolgálatomból és teljesen elutasították a személyemet. Ez akkor nagyon fájdalmas volt a családom és a magam számára egyaránt, de most egyértelmű, hogy sok gyümölcsöt termett az életünkben. Az örökkévaló Pártfogó és Gondoskodó egy nagyon radikális dolgot cselekedett velem, amikor kiragadott a szolgálatból. Ha ez nem történt volna meg, akkor valószínűleg még mindig a süllyedő ’Titanic’-ot próbálnám megmenteni.

Néhányan prófétának kezdtek nevezni és néha azt gondoltam tényleg próféta vagyok. Megtanultunk azonban rákérdezni minden elnevezésre és elképzelésre. Mit jelent prófétának lenni? Valóban vannak ma próféták? Ha ige, akkor mit tesznek? Végül eldöntöttem, hogy nem tudom, hogy mi vagyok és feladtam a próbálkozást, hogy címet adjak magamnak. A címről való lemondási készségem, hogy csupán egy testvérnek tekintsem magam, szabaddá tett engem teljesen a Szervezett Gyülekezettől. Az eredmény a következő cikk megírása lett: „Levél egy nehezen kezelhető prófétához”. Ezt valaki másnak írtam, de felfedeztem, hogy inkább nekem szólt, mint másnak. A cikkben leírtam a negatívból a pozitívba való átmenetet. Ez az egyik azon kevés „első cikkeim” közül, amit megtartottam a honlapon.

A keresésünk végigvezetett minket a Házi Gyülekezet mozgalmon. Próbálkoztunk és meglátogattunk más összejöveteleket is azt gondolva, hogy ez Isten akarata a Gyülekezet számára. Természetesen tévedtünk. Végül eljutottunk oda, hogy meg kellett értenünk, hogy ugyanolyan sok probléma van a Szervezett Gyülekezeten kívül, mint azon belül. Természetesen találkoztunk csodálatos hívőkkel és voltak jó közösségek, de többnyire mégis az volt az érzésem, hogy az Úr „szüksége” nem kerül betöltésre. A válasz tehát nem a szertartás formája, vagy az összejövetel „helye”, azonban az nem a szertartás vagy a forma és nem is a hagyományos gyülekezeti helyet helyettesítő nappaliban való egyszerű összejöveteli mód hiányosságaiból adódott.

Csalódottságunkban sok időt eltöltöttünk egyedül az Úrral és egymással, és ez segítette (inkább, mint akadályozta) a szellemi növekedésünket, és amit ekkor megtanultunk az a következő volt: “lenni” inkább, mint “tenni”. Vártunk és egy idő múlva az Úr hittel teljes módon megmutatta nekünk nem csupán a rossz dolgokat, hanem a helyeseket is. Átmentünk a „pusztán” és friss látást kapva Krisztusról és arról a Gyülekezetről, amit Ő épít – teljes ellentétben azzal a gyülekezeti rendszerrel, aminek sok éven keresztül részesei voltunk – felfedeztük az Élet Vizét. A cikkek, amik ezt követően a Watchman.net-en megjelentek teljesen más hangot ütöttek meg. A következő cikkek jelentek meg: Jézus építi az Ő Gyülekezetét, Vissza a kereszthez, Szükséges az összetörettetés és hasonlók. Rájöttem arra, hogy bárki meg tudja mondani, hogy mi a rossz, de kijelentést kell kapni ahhoz, hogy rámutassunk mi a helyes. Amíg nem ismered meg mindkettőt,addig nem tudsz hatalommal beszélni egyikről sem.

Ami az igazság keresésével és a rossz dolgokat lebontásával kezdődött az Krisztusban való felépüléshez vezetett. Elkezdtem megérteni, hogy Isten mozdít előre minden dolgot Krisztus Fősége alatt. Ez az Ő Akarata. Ebből adódóan bármi, ami miatt nem adjuk meg Krisztusnak az elsőbbséget (és ez magában foglalhatja a Szervezett Gyülekezetet és azt az óriási mennyiségű munkát, amit a Jézus nevében cselekednek ma emberek) azt el kell távolítani annak érdekében, hogy teret adjunk Krisztusnak, hogy mindeneket betöltsön. Ezt egy felhatalmazásnak éreztem és azt gondoltam, hogy kötelességem közreműködni az akadályok lebontásában. Kész voltam azonban arra is, hogy meglássam, amikor Ő felemelkedik, mert akkor minden másnak alá kell szállni (János 3:30). Összhangban kell lenni Isten akaratával a Krisztusban. Felfedeztem, hogy fel kell emelni a Fiút, Neki adva az elsőbbséget minden dologban. Amikor ez megtörténik, minden, ami Ő ellene irányul, végleg el kell, hogy tűnjön az útból.

Egy ilyen kiterjedt óriási rendszer számára egy “prófétai” honlap keretei túl kicsinek bizonyultak. Amit régen “prófétikusnak” tekintettem, az most egyszerűen a Krisztusról szóló kijelentés volt. Egy titok, ami most feltárult és az a továbbiakban már nem titok. A negatívumok hangsúlyozásának megvan a maga helye, de azoknak véső soron elő kell készíteni az utat egy olyan Gyülekezetről való látáshoz, amit Jézus épít: egy szellemi házat, ami legyőz mindent, ami ellene irányul. Ha nem tudunk felülemelkedni a rossz dolgok meglátásán, akkor még mindig meg vagyunk kötözve a rossz által. Belülről, ösztönösen megismerjük mi a rossz. De miért rossz az? Ahhoz, hogy ezt megválaszoljuk, úgy kell látni a dolgokat, ahogyan az Úr látja. Amikor kijövünk a keresztyénségből ’el kell hagynunk a földet’ és az Ő szemszögéből kell látni a dolgokat, és akkor elmondhatjuk: “Ez téves! Nem azért mert én mondom, hanem azért, mert amikor összehasonlítod azt az Igazival, magadtól is rá fogsz jönni, hogy az összeomlik.” Így tanított minket az Úr és ez az a látásmód, ahogyan elkezdtünk másokat is tanítani.

Az úton előrehaladva felfedeztük, hogy az egyetlen lényeges dolog van: Krisztus teljes megismerése (Efézus 1:17, 4:13). Ez a teljes megismerés nem olyan valami, amit elolvashatunk egy könyvben. A személyes életünk megtapasztalásain keresztül kell belépni abba. Éveken keresztül abban hittünk, amire bennünket tanítottak, sőt mi is arra tanítottunk másokat, de személyesen nem mentünk be Krisztus teljes megismerésébe. A részleges ismeret és a fél-igazságok nagyobb veszélyt jelentenek Krisztus Teste számára, mint a hamisak, mert ily módon a keresztyének folyamatos megtévesztésben vannak. Azt ugyanis úgy gondolják, hogy tudnak valamit, de azt csak az eszükkel tudják elmondani egymásnak. Ha híjával vagyunk az Igazság – személyes és gyakorlatban megélt – megtapasztalásának, akkor az egy hit-nézetté, vagy egyszerűen szentimentalizmussá válik.

Krisztus az, Aki Minden Mindenekben. Ez az, ahol a végére értünk a felfedezésünknek és ezek a szolgálói utazásunk „lábnyomai”: hagyományos gyülekezés, házi gyülekezés és prófétai szolgálat. Ha világos látásunk van Krisztusról, akkor minden mást meg lehet ítélni az Őhozzá való viszonyulás alapján. Minden dolog, legyen az szellemi vagy természetes, belső vagy külső, önmagában egyik sem visz minket mélyebbre a teljes megismerésben, azoknak nincs jelentősége. Akármilyen módon megyünk is be „abba” – lehet az házi gyülekezet, prófétai szolgálat, pásztorlás, igehirdetés vagy tanítás – vagy közelebb visznek minket egy mélyebb, személyes megtapasztalásba a Krisztussal vagy csak egy felesleges teher, amitől meg kell szabadulni: “mindent kárba veszni hagytam és szemétnek ítélek, hogy a Krisztust megnyerjem”. Most tehát vannak válaszaink.

Fordította: Abonyi Sándor

2013-07-28

Fordító megjegyzése: A szerző bizonyságtétele sok részletét tekintve teljesen megegyezik azzal, amit az elmúlt évek „utazása” során magam is átéltem, és ahogyan az Úr engem is vezetett, folyamatosan előrehaladva és hasonló kijelentéseket kapva az Úrtól. Ezért a fenti személyes bizonyság számomra személyes megerősítés és ezen a megjegyzésen keresztül egyben egy újabb bizonyság is az olvasók felé, hogy az Úr hogyan vezet bennünket az Igazságot megélve a Szervezett Gyülekezeten belül, hogyan hoz ki onnan és hogyan vezet azon kívül is. 

Sandor névjegye

Jézus Krisztus megalkuvás mentes követője. Úttörő, aki a hagyományoktól megtisztított, kevesek által járt úton igyekszik járni, szabaddá téve azt mások számára is. Follower of Jesus Chist on an uncompromised way. Pioneer , who try to walk on from traditions cleaned way. This is the way of minority only.
Kategória: gyülekezet, gyülekezetépítés, helyreállítás, Keresztyénség, Magyar tanítások, utolsó idők
Címke: , , , , , , , , , ,
Közvetlen link a könyvjelzőhöz.

A tetszés kifejezése a post végén lévő Tetszés gombbal lehetséges, amihez regisztrálni kell. Rövid, tömör vélemény írására az alábbi ablakban van lehetőség .

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s