Szabadulás – Watchman Nee

PDF formátumban letölthető itt: Szabadulás – Watchman Nee

„Mert amit cselekszem, nem ismerem; mert nem azt művelem, amit akarok, hanem amit gyűlölök, azt cselekszem. Ha pedig azt cselekszem, amit nem akarok, megegyezem a törvénnyel, hogy jó. Most azért már nem én cselekszem azt, hanem a bennem lakozó bűn. Mert tudom, hogy nem lakik énbennem, azaz a hústestemben jó; mert az akarás megvan bennem, de a jó véghezvitelét nem találom. Mert nem a jót cselekszem, amelyet akarok; hanem a gonoszt cselekszem, melyet nem akarok. Ha pedig én azt cselekszem, amit nem akarok, nem én művelem már azt, hanem a bennem lakozó bűn. Megtalálom azért magamban, ki a jót akarom cselekedni, azt a törvényt, hogy a bűn megvan bennem. Mert gyönyörködöm az Isten törvényében a belső ember szerint; de látok egy másik törvényt az én tagjaimban, amely ellenkezik az elmém törvényével, és engem rabul ad a bűn törvényének, mely van az én tagjaimban. Ó, én nyomorult ember. Kicsoda szabadít meg engem e halálnak testéből? Hálát adok Istennek a mi Urunk Jézus Krisztus által. Azért jóllehet az én elmémmel az Isten törvényének, de hústestemmel a bűn törvényének szolgálok. Nincsen immár semmi kárhoztatásuk azoknak, akik Krisztus Jézusban vannak, kik nem hústest szerint járnak, hanem Lélek szerint. Mert a Jézus Krisztusban való élet szellemének törvénye megszabadított engem a bűn és halál törvényétől”      (Róm 7,15-8,2).

I. A bűnből való szabadulás utáni vágy

Miután hitre jutottunk az Úrban és elfogadtuk Őt Megváltónknak, azonnal meg kellene tapasztalnunk a bűnből való szabadulást is. Sajnos, nem sok hívő tapasztalta meg, ellenkezőleg, sokan azt tapasztalják, hogy beleragadtak a bűnbe. Kétségkívül megmenekültek, Istené lett az életük és övék az örök élet. Nagy problémájuk viszont az, hogy gyakran kell küszködniük a bűnnel. Hitre jutottak az Úrban, mégis állandóan bűnökkel hadakoznak. Ezért azután nem is képesek úgy szolgálni az Úrnak, ahogyan tulajdonképpen szeretnének.

Fájdalmas minden hívőnek, hogy a bűn újra meg újra legyőzi – hiszen az Istentől nyert világosság érzékenyebbé tette lelkiismeretét, úgyhogy világosabban tudja érzékelni, mi is a bűn. Valahányszor vétkezik, keservesen éli meg bűnösségét, és undorodik önmagától. Ezek nagyon keserves megtapasztalások!

Problémánk ez: le akarjuk győzni a bűnt

Sok hívőnek csak az okozza a nehézséget, hogy nem ismeri fel: tulajdonképpen mi is a bűn. Egyesek úgy vélik, megszabadulhatnak a bűntől, ha megfelelő mér­tékben elutasítják maguktól. Ezért minden erejükkel igyekeznek a kísértések ellen védekezni. Mások vi­szont arról győződtek meg, hogy tanulni kell a bűnt egyre jobban legyőzni, ezért azután szüntelen harcban állnak vele. Ismét mások azon a véleményen vannak, hogy a bűn kérlelhetetlen rabtartó, ezért csupán egy­szer kell alaposan megvívni vele a szabadságharcot, és akkor véglegesen megszabadulunk fogságából. Az ilyenek szüntelen nyomás alatt élnek. Nos, mindezek emberi elképzelések csupán, amelyek nem egyeznek meg Isten Igéjével. Az ilyen elképzelések semmikép­pen sem szabadítanak meg a bűntől.

Személy szerint én hiszem, hogy meg tudom mutatni a bűnből való szabadulás útját mindazoknak, akik hit­re jutottak. Teljesen fölösleges, hogy számos kerülőút megtételével jussunk el ehhez a szabaduláshoz. Sok­kal fontosabb, hogy kezdettől fogva „normális” keresztény életet éljünk.

Ne „legyőzni akarjuk”, hanem „megszabadulni”

Isten sehol nem mondja Igéjében, hogy győzzük le a bűnt, vagy harcoljunk ellene, vagy védekezzünk vele szemben. Isten Igéje azt mondja, hogy meg kell ismer­nünk a bűnből való szabadulást. Azon az alapon, hogy az Írás a bűnből való „szabadulásról” vagy „megmentésről” beszél, arra kell következtetnünk, hogy a bűn hatalom, amely fogva tartja az embert. De nem tudjuk ezt a hatalmat sem legyőzni, sem meg­semmisíteni: egyetlen lehetőségünk, hogy valaki ki­szabadít a hatalmából. Korábban kezében voltam, úgyszólván egy voltam vele. És ezen az állapoton nem tudtam változtatni, akárhogy is akartam. Ma vi­szont megszabadultam tőle – nem azért, mintha le­győztem volna, hanem egyszerűen azért, mert az Úr kiemelt engem a hatalmából.

II. A bűn: törvény

Kettős súlypont a Rómaiakhoz írt levélben

A Rómaiakhoz írt levél 7. fejezetének két súlypontja van. Az első a 15-20. versekben, amelyekben újra meg újra olvashatjuk: „amit cselekszem, nem isme­rem…”; „azt cselekszem, amit nem akarok…” „az akarás megvan bennem…”; „Nem a jót cselekszem, amit akarok”; „a gonoszt cselekszem, amit nem aka­rok”. Ebben az igeszakaszban a hangsúly kétségkívül ezen van: „akarok”, „nem akarok”.

A második súlypontot a 21-25. versekben találjuk. Itt a hangsúly nem az akaraton, illetve nem-akaráson van, hanem a törvényen: „De látok egy másik tör­vényt az én tagjaimban, amely ellenkezik az elmém törvényével, és engem rabul ad a bűn törvényének, amely az én tagjaimban van… Azért jóllehet az el­mémmel az Isten törvényének, de hústestemmel a bűn törvényének szolgálok”.

„Azt cselekszem, amit nem akarok”

A Róma 7 első részében Pál bemutatja, hogy ő egy­kor mindent megtett annak érdekében, hogy legyőzze a bűnt. Először is szilárdan elhatározta, nem engedi, hogy a bűn bármire is kényszerítse őt, hanem csak azt cselekszi, ami Istennek kedves. Nem akar vétkezni; nem akar rosszat cselekedni, csak a jót. Végül azon­ban be kellett látnia, hogy bármennyire igyekszik is a jó cselekvésére, nem tudja véghezvinni. Megpróbál nem vétkezni, mégis vétkezik. Jót akar cselekedni, engedelmeskedni akar Isten törvényének, de nem ké­pes rá. Röviden: megvan benne az akarat, de nem kö­veti nyomon a cselekedet, megvan benne a jó szán­dék, de képtelen véghezvinni. Sőt – sokszor a jó szán­dékból éppen annak ellenkezője származik. Meg kell itt látnunk, hogy a bűnnel szemben sem a jó szándék, sem a jóakarat nem segít. Akaratunk, szándékunk se­gítségével éppoly kevéssé tudunk győzni a bűn felett, mint egykor Pál, aki – ahogy a 15-20. versből látjuk ­erős akarása ellenére szintén nem győzött. Újra meg újra elhatározta, hogy igazán győzni fog, mégsem si­került neki a bűntől megszabadulni. Ez meggyőzően bizonyítja, hogy jóakaratunk elégtelen eszköz a győ­zelemhez. Neked sem fog sikerülni pusztán a jóakara­tod által. A jó szándék csak jó szándék marad, és nem sok haszna van.

„Mivel a bűn törvény, ezért minden jó szándék csődöt mond”

Végül a 21. versben Pál felismeri, miért mondtak csődöt szándékai. Azért, mert a bűn: törvény. A tör­vénnyel szemben pedig hiábavaló minden akarat és szándék. Valahányszor felteszem magamban, hogy jót fogok cselekedni, beleütközöm ebbe a törvénybe. Ezért aztán értelemmel, gondolkodóképességemmel az Isten törvényének szolgálok ugyan, de testemben a bűn törvényének. Valahányszor örülni akarok Isten törvényének, megtalálom tagjaimban azt a másik tör­vényt – mégpedig a bűn törvényét -, amely foglyul ejt, és amelynek rabszolga módjára szolgálnom kell. Va­lahányszor elhatározom, hogy a jót cselekszem, rádöbbenek arra, hogy a gonoszság bennem van. Ez tör­vény. Keresztyén életük során sokan hosszú eszten­dők után sem látják még világosan, hogy a bűnnek ereje van, és olyan hatalma, amelyből nem tudunk szabadulni, és azt sem, hogy a bűn: törvény. Pedig er­re tanít az Írás és saját tapasztalatunk is. Nagyon re­mélem, hogy újonnan megtért testvéreim ezt mindjárt a kezdet kezdetén felismerik majd. A bűn több, mint erő – mögötte egy törvény áll. Ezért kellett Pálnak is felfedeznie, hogy semmiféle jó akarattal sem tudja le­győzni a bűnt. A jóakarat a törvénnyel szemben ke­vés!

III. A törvény erősebb, mint az akarat

A nemrég megtért testvér ezt talán nem tudja azonnal belátni. Ezért kell rámutatni arra, hogyan küzdött Pál teljes elszántsággal, akaratának megfeszítésével a bűn ellen, és mégis újra meg újra csődöt mondott azért, mert egy törvénnyel még ő sem küzdhetett meg. Lát­juk, a 21. verstől ezzel kapcsolatban hogyan nyílnak meg a szemei – elismeri, hogy a bűn olyan ellenség, amellyel hiába harcol, mert – a bűn: törvény. Vele szemben semmi kilátásunk sincs a győzelemre, a harc eleve el van döntve.

Az akarat – az ember ereje, a törvény ­a természet ereje

Az akarat emberi képesség, erő; a törvény azonban a természet ereje. A következő példával próbálom ezt megvilágítani: A földnek van vonzóereje, és ez az erő egy törvénynek engedelmeskedik, mégpedig a nehéz­ség erő törvényének. Miért nevezzük ezt törvénynek? Mert mindig és mindenütt érvényes. A csak kivétele­sen bekövetkező esemény nem követ semmiféle tör­vényt, mert az legföljebb történelmi véletlen. Ha pl. szándékosan ledobok egy kendőt a földre, akkor a „ledobás” lehet véletlen esemény, nem pedig a nehéz­ségi erő törvényének hatása. Ha azonban a kendőt egyszerűen leejtem, akkor egyedül ennek a törvény­nek megfelelően esik le a földre. Történjen ez akár itt, Futcsou-ban vagy Sanghajban – a kendő mindenütt ugyanazon nehézségi erő törvényének megfelelően fog a földre esni. Itt tehát nemcsak valamilyen erőről van szó, hanem egy törvényről, amely mindig és min­denütt érvényes. A törvény mindig ugyanúgy műkö­dik. Ha Bibliámat feldobom, ismét le fog esni. Ha egy széket feldobok, az is újra le fog esni. Abban, hogy az, amit feldobok, mindig leesik, nyilvánvaló, hogy a föld vonzóereje egyúttal törvény is.

A törvény tehát azt jelenti: kivétel nélkül mindig így van, így történik. Lássunk egy példát erre a jog terü­letéről. Alapjában véve ez sem enged meg kivételt. Ha valaki valamilyen bűnt követ el, akár lop, gyilkol, csal vagy hasonló bűnt követ el, kivétel nélkül elítéli a bíróság. Ez törvény. Ez mindenkire érvényes. De ha valakit ma elítélnek valamilyen vétek miatt, holnap azonban egy másik embert ugyanazon vétek miatt nem ítélnék el, akkor bizonyos, hogy nincs a dolog mögött törvény. A törvény maradandóan érvényes ­tegnap, ma és holnap. Állandóan és változatlanul ér­vényes!

De mi a helyzet az akarattal? Az akarat az elhatáro­zásra való képesség. Ha azt mondom: szeretném, vagy akarom, ez azt jelenti, hogy valamit elhatároz­tam. Akaratomnak szintén van bizonyos ereje, amely képessé tesz arra, hogy amit elhatároztam, azt véghez is vigyem. Elhatároztam, hogy enni fogok, tehát eszem is. Elhatároztam, hogy elmegyek valahová, te­hát el is fogok menni. Legalábbis megkísérlem meg­tenni azt, amit elhatároztam.

A törvény ereje az akarás ereje elvben

Az akarás ereje másként működik, mint a törvény ereje. A törvény ereje – pl. a nehézségi erő – mint ter­mészeti erő: kényszer. Vegyünk egy másik példát: Ha meggyújtasz egy gyertyát, felmelegszik fölötte a leve­gő és felfelé száll. A levegő kiterjedésében és fel­emelkedésében látható lesz egy törvényszeűség. A működő erő itt a természet ereje. Más a helyzet az akarás erejével. Ez emberi és embertől függő. Igaz, az ember akaratában is rejlik bizonyos erő, de ez csak emberi. Az az erő azonban, amely valamilyen tör­vényen alapul, az természeti erő. Ez a természeti erő szembeszegül az emberi akaraterővel.

Kezdetben az akarat győz, végül azonban a törvény

A kérdés most már az: ki győz, ha az akarat szembe­szegül a törvénnyel? Eleinte talán az akarat győz, vé­gül azonban mindig a törvény. Lássunk ismét csak egy példát. Íme, itt van a kezemben egy Biblia. A föld vonzóerejének törvénye ezt a Bibliát lefelé vonz­za, én azonban, mint ember, akaraterőmmel szilárdan tartom, és nem engedem, hogy leessék. Akarat­erőmmel tehát legyőzöm a nehézségi erő törvényét. Azaz: egyelőre sikerül legyőznöm – akaratom erő­sebb, mint a föld vonzóereje, úgyhogy a Biblia nem esik le. Most 8 óra van. Legyőztem a vonzóerőt. De 9-kor fáradni kezdek – kezem már nem engedelmes­kedik igazán. És mi lenne holnap reggel 8-kor? Nyil­ván orvost kellene hívnom. Mert a nehézségi erő tör­vénye nem fárad ki, szüntelenül és feltartóztathatatla­nul működik. Az én kezem viszont kifárad. Az embe­ri erő soha nem képes tartósan legyőzni egy termé­szeti törvényt. A természeti törvény szüntelenül hat, nincs szüksége sem akaratra, sem értelemre. Nincs szüksége pihenésre sem. Minden erőmet összeszedve megpróbálhatom a Bibliát tartani, hogy ne essen le, végül azonban erőm elfogy, és a könyv leesik. A tör­vény szüntelenül működik, naponta 24 órán át – tehát akkor is, amikor az emberi erő már rég kimerült.

Bizony, mondom nektek: végül mindig úgy alakul a helyzet, hogy a törvény győz, és az emberi akarat csődöt mond. Nincs ember, aki akaratával le tudná győzni a törvényt. (Az akarat megkísérelhet teljes összeszedettséggel szembeszállni a természet törvé­nyével, és eleinte úgy is tűnhet, hogy győz, de végül mindig alulmarad.) Nem tekintheted a nehézségi erőt semminek: hiszen naponta harcolnod kell vele. Lehet, hogy évtizedeken át úgy látszik, mintha győztél vol­na, és már el is felejtetted, hogy van vonzóereje a földnek. Úgy élsz, mintha nem lenne halál, reggeltől estig nyüzsögsz – míg egy szép napon meghalsz, és vége mozgalmas életednek.

És nincs mit tenni: mindig a törvény győz, nem ismer irgalmat. Vagy azt hiszed, akadna a földön olyan em­ber, aki ezt a Bibliát pusztán emberi akaraterejének segítségével a végtelenségig képes volna fenntartani, és nem elejteni? Lehetetlenség. Előbb-utóbb fel kelle­ne adnia a küzdelmet (előbb vagy utóbb győzne a törvény és vesztes lesz az akarat).

Pál nagy felfedezése az, hogy a bűn egy törvény

Gondoljatok arra, hogy a Róma 7-ben csak erről van szó: az akarat és a törvény harcáról. Pál eleinte nem tudott arról, hogy a bűn törvényszerű. De azután a bűnnel kapcsolatba hozta a törvényt. Általánosan is­mert, hogy a föld nehézségi ereje egy törvényen alap­szik, és hogy a meleg levegő ugyancsak egy másik természeti törvény alapján kiterjed; de hogy a bűn is törvény, azt nem oly könnyen fogadja el az ember. Pál sem tudta ezt hosszú időn át, mígnem egy napon ­sok csődje után – föl nem fedezte, hogy van egyfajta törvényszerűség a tagjaiban, amely őt bűnre hajtja. Nem szándékosan vétkezett, hanem azért, mert ez a tagjaiban lévő erő mindig újra erre ösztökélte.

A bűn nem véletlen történés

Minden újabb kísértésnél ismét arra igyekszik az em­ber, hogy harcoljon a bűn ellen. És úgy képzeli, hogy azért mondott csődöt, mert nem elég jól küzdött. Ez a csődjeink története. Azután újra jön a kísértés, és az ember újra küzd ellene, és újra csődöt mond. Ha ti­zedszer jön a kísértés, vagy századszor, esetleg tízezredszer, minden alkalommal harcolunk ellene, és min­den alkalommal csődöt mondunk. Lássátok be, hogy itt nem véletlenszerű eseményről van szó, ha­nem egy törvényszerűségről. Hogy minden alkalom­mal csődöt mondunk, az nem véletlen. Ha valaki csak egyetlenegyszer vétkezik, az még mondhatja, hogy véletlenül történt. Mi azonban nem mondhatjuk el ugyanezt, mert szüntelenül, újra meg újra vétkezünk.

Noha a jót akarom cselekedni, megvan bennem a bűn

Mihelyt jön a kísértés, kikerülhetetlenül elbukom. Ezért végül is el kell ismernem, hogy a csődöm oka nem valami pillanatnyi gyöngeség, hanem ott van mögötte a csőd törvénye. Testvéreim, látjátok mi az, amire Pál rájött? A 21. versben írja le az önmagával és minden emberrel kapcsolatos nagy felfedezését: „Megtalálom azért magamban… azt a törvényt” – első ízben fedezi fel a törvényszerűséget – „hogy (noha) a jót akarom cselekedni… a bűn ott van bennem”. Mi­helyt a jót akarom cselekedni, azonnal megjelenik a bűn és ez nemcsak egyszer, nemcsak ezerszer törté­nik, hanem mindig. Azaz: itt valóban törvényszerű­séggel van dolgunk.

Döntő felfedezés: Az akarat nem tudja legyőzni a törvényt

Honnét ismerem fel tehát, hogy a bűn – törvény? Azáltal, hogy nemcsak néha, és nemcsak tévedésből vétkezem, hanem állandóan. Valahányszor a jót aka­rom cselekedni, ott van jelen a gonosz. Abban a pilla­natban, amelyben Pál szemei megnyíltak annak meg­látására, hogy itt egy törvénnyel áll szemben, felis­merte minden emberi módszernek, fáradozásnak és harcnak a hiábavalóságát. Mert mit is csinált mind ez idáig? Újra meg újra elhatározta, hogy a jót fogja cse­lekedni, minden alkalommal remélvén, hogy akarat­erejével le tudja győzni a bűn törvényét. Végül azon­ban kénytelen volt megállapítani, hogy nincs a földön olyan erős akarat, amely le tudná győzni a törvényt. Mivel a bűn törvény, az akarat teljesen tehetetlen vele szemben.

Ha felismered, hogy a bűn egy törvény, akkor felhagysz azzal, hogy akaraterőddel legyőzzed azt. Ha valaki Isten kegyelméből felismerte, hogy a bűn törvény, akkor meg sem próbálja többé akaraterejével legyőzni. Csak amíg ezt nem látja be, addig kísérlete­zik nagy elhatározásokkal. (Minden egyes kísértésnél megpróbál összeszorított foggal küzdeni és győzni, de végül minden esetben alulmarad.) Ha legközelebb megint közelít a kísértés, úgy gondolja: „A legutóbbi alkalommal nem volt elég erős az elhatározásom; nyilván jobban össze kell szednem magamat. Ezúttal semmiképpen sem akarok vétkezni, valóban győznöm kell. Úgy gondolod, hogy eddig akaratod nem volt elég erős, és a legközelebbi kísértéskor elszántabbnak kell lenned, sőt, segítségül kell hívnod az Urat: „Uram, irgalmazz! Add meg azt a kegyelmet, hogy ezúttal ne vétkezzem!” De alighogy befejezted az imádságodat, ismét csődöt mondasz. Most már érthe­tetlen előtted, és kétségbeesetten kérdezed magadtól, hogy miért nem tudtad legyőzni a bűnt ezúttal sem. Erre a válasz egyszerűen az, hogy a bűn törvényét erős akarattal sem lehet legyőzni!

A természet törvénye győz az emberi akarat felett

Tegyük fel, hogy fél kézzel fel tudok emelni egy 30 kg-os súlyt, ez az óra pedig itt a kezemen mindössze kb. 30 grammot nyom. Az a kéz, amely 30 kg-ot is fel tud emelni, minden nehézség nélkül magasan tudja tartani ezt a 30 grammos órát. Csakhogy létezik egy olyan törvény, amely erejével ezt a kezemben lévő órát szüntelenül lefelé húzza – minden órában, minden percben, minden másodpercben. Úgyhogy az a kéz, amely 30 kg-ot is fel tud emelni, végül már ezt a 30 grammos órát sem tudja megtartani. A teher hordozá­sánál az a probléma, hogy a teher annál nehezebb, minél tovább hordod azt. Nem azért, mintha a súlya egyre nagyobbá válna, hanem azért, mert a nehézségi erő törvénye fokozatosan győz az ember felett. 70 kg­-os súllyal megterhelve először még futni is tudsz, egy idő után azonban erre már nem vagy képes. Akkor már csak 40 kg-ot tudsz vinni, és végül kénytelen le­szel még ezt a terhet is letenni. A nehézségi erő tör­vénye legyőzi az embert. A természeti törvény mindig erősebb, mint az az erő, amelyet az ember ki tud fej­teni. Láthatod tehát: ha valamilyen erő egy törvény alapján szüntelenül működik, végül minden esetben te maradsz alul.

Lássunk még egy példát: az önuralom hiányának pél­dáját. Ez nagyon könnyen felismerhető, és mindegyi­künk beleesett már ebbe a bűnbe. Tegyük fel, hogy odamegy hozzád valaki, és valamilyen nagyon sértő dolgot mond neked. Abban a pillanatban fölforr ben­ned a méreg. S ha az illető megismétli a sértést, akkor már haragosan válaszolsz neki, a harmadik ismétlés­kor pedig megragadod a gallérjánál fogva, és közel állsz ahhoz, hogy megfeledkezz magadról. De eszed­be jut, hogy keresztény vagy, tehát nem szabad meg­feledkezned magadról, és ezért elhatározod, hogy leg­közelebb uralkodni fogsz indulataidon. Meg vagy győződve arról, hogy sikerülni fog. Miután megval­lottad csődödet Istennek, és valóban bocsánatot is nyertél, örvendező bizonysággal állapítod meg: soha többé nem fogok ennyire megfeledkezni magamról. És akkor megint jön valaki, és ugyanolyan sértő dol­gokat mond neked, mint az az első ember, és benned újra feltámad a harag. Másodjára úgy érzed már, mintha valami dohogó motor gyulladt volna be ben­ned, és ha az illető megismétli a sértést, robbanni fogsz. Ekkor megint csak arra gondolsz: végül is hivő keresztény vagyok, nem veszíthetem el az önuralma­mat. Ekkor ismét az Úrhoz fordulsz bocsánatért, megígéred, hogy soha, soha többé nem veszíted el a türel­medet – és ennek ellenére, a következő hasonló eset­ben ugyanazt tapasztalod, mint korábban. Miért? Mert nem egyes bűnökkel gyűlt meg a bajod, hanem magá­val a bűn törvényével, amellyel az akaraterőnk képte­len szembeszállni.

Ha valaki csak egyszer lop, akkor egyetlen vétket kö­vetett el. De ha újra meg újra beleesik a lopás bűné­be, akkor már a bűn törvényével van dolga. Ha valaki nap mint nap elveszíti az önuralmát, akkor az önura­lom-elvesztés törvényével került szembe: a türelem elveszítése törvénnyé lett. Ha csak egyetlenegyszer fordulna elő, hogy egy tárgy a földre esik, akkor azt mondhatnád, hogy kivételes esetről van szó. Mivel azonban a tárgyak alátámasztás nélkül kivétel nélkül mindig a földre esnek, azt kell mondanod: itt a nehéz­ségi erő törvényével van dolgunk.

Pontosan ez a helyzet a vétkezéssel is. (Nem véletlen, nem egyetlenszerű előfordulásokkal van dolgunk, ha­nem a vétek szüntelenül ismétlődik.) A világ hazugjai szüntelenül hazudnak, a féktelenek szüntelenül fékte­lenül viselkednek. A tolvaj szüntelenül lop, és aki nem tud uralkodni magán, az szüntelenül elveszíti tü­relmét. Ez pedig nem jelent mást, mint hogy bennünk, emberekben van egy törvény, amelyen nem tudunk úrrá lenni.

A bűn győzelme egy törvényen alapul, ­ugyanúgy a csődünk is

Ha az Úr megnyitja szemedet annak meglátására, hogy a bűn törvénye benned van – tehát a bűn nem csupán rossz cselekedet, hanem törvényszerű is -, ak­kor igen nagy dologra jöttél rá. Akkor már nem vagy messze a győzelemtől. Ha azonban csökönyösen ki­tartasz a véleményed mellett, hogy a bűn csak pilla­natnyi csőd eredménye, és ezt valamivel több imád­ság segítségével le tudod győzni, akkor azt kell mon­danom: ez merő illúzió. Mivel a bűn törvény, ezért saját erőnkkel nem vehetjük fel vele a küzdelmet. Amilyen erőteljesen és állandóan munkálkodik: a bűn az egyik oldalon, olyan gyönge és csökkenő a mi erőnk a másik oldalon. És ahogyan a bűn ereje újra meg újra győz, úgy marad a magunk ereje mindig vesztes. A bűn győzelme és a mi csődünk – törvény­szerű. Ha a jót akarom cselekedni, fel kell fedeznem, hogy bennem van a gonosz. Pál is felismerte, hogy le­győzhetetlen törvénnyel áll szemben.

Senki sem képes saját erejével legyőzni a bűnt

Most már teljesen tisztában vagytok a bűn lényegével, és ezzel sok szenvedéstől és nehézségtől menekültök meg. Ha gondosan olvassátok és alaposan megértitek Isten Igéjét, nem próbálkoztok ezentúl a bűnt akarati erőfeszítéssel legyőzni. Meg fogjátok látni, hogy Pál a győzelemnek másféle útját mutatja meg: Nagy áldás, ha ezt az utat megtaláljuk. S ha még most nem isme­ritek is fel a bűn törvényét, később a tapasztalat meg­tanít majd rá.

IV. A győzelemhez vezető út: a törvényt törvény győzi le

Tudjuk tehát, hogy az ember a bűntől saját akaratának megfeszítésével nem tud megszabadulni. Amíg saját akaraterőddel küzdesz, csak azt bizonyítod, hogy még nem ismerted fel Istennek a szabadulásodra elkészített útját, – vagy pedig: – nem bízol benne. Egy napon azonban kénytelen leszel megvallani: „Uram, minden utam zsákutca.” És hozzáteszed azt a következő mon­datot: „Nem is keresek már másik utat.” És ha ez a magad-megadása immár nemcsak látszólagos (mintha mögötte azért még remélnél emberi lehetőségeket), hanem őszinte: valóban kifogytál minden emberi le­hetőségből, és nem is próbálod önmagadtól megtalál­ni a szabadulás útját, csak akkor van meg minden okod arra, hogy valóban megértsd a Rómaiakhoz írt levél 8. fejezetét.

Amíg fogva tart a Róma 7, nem juthatsz el a Róma 8-ig

Testvéreim, ne vegyétek túlságosan könnyedén a Ró­ma 7-et. Sok testvérünk nem tudja, hogyan vergődjön ki ebből a fejezetből. A Róma 7-ben leírt tapasztalat több keresztény embert tart fogva, mint bármely más negatív élmény, amiről a Szentírás beszámol. Sok embernek a „lakcíme” a Róma 7, állandóan ott talál­hatók, valósággal ott laknak. Ezért haszontalan fára­dozás csak a Róma 8-ról beszélni. Mert a fő dolog nem az, hogy a Róma 8-at megértsük, hanem az, hogy a Róma 7-ből kikerüljünk. Sokan már a Róma 8-at prédikálják, holott ők maguk még bele vannak ragadva a Róma 7-be. Újra meg újra az akarat­erejükkel próbálják meg a bűn törvényével való szembeszállást, és újra meg újra csődöt mondanak. Mindaddig, amíg vakok annak meglátására, hogy a bűn egy törvény, amelyet pusztán akaraterővel le­győzni nem lehet, addig még a Róma 7 foglyai, és nem tudnak kiszabadulni a Róma 8-ra.

Fogadjátok el Isten Igéjét úgy, amint az adatott. Mert ha az Ige elfogadása helyett mindent önmagatoktól akartok kitalálni, akkor szükségszerűen sokféle mó­don vétkeztek, és még ezek után sem lehet elmonda­ni, hogy a szemetek megnyílt volna. El kell jutnotok azonban odáig, hogy felismerjétek: minden emberi küzdelem hiábavaló – teljesen értelmetlen, úgy, aho­gyan Pál a Róma 7-ben leírja. Mert ugyan hol van az az ember, aki egy ilyen törvényt le tudna győzni?

De hát akkor hol van az út a győzelem, vagy jobban mondva, a szabadulás felé? Erre a választ Pál a Róma 8 elején adja meg: „Nincsen azért immár semmi kár­hoztatásuk azoknak, kik nem test szerint járnak, ha­nem Lélek szerint. Mert a Jézus Krisztusban való élet Lelkének törvénye megszabadít engem a bűn és haláltörvényétől.”

Krisztus Jézusban nincs lehetetlenség?

A szabadulás titka ebben a rövid mondatban van: „Nincsen azért immár semmi kárhoztatásuk azoknak, akik Krisztus Jézusban vannak.” A „nincs… kárhozta­tásuk” görög eredetijének kettős jelentése van. Az egyik a jogi gyakorlatból származik, a másik a közna­pi nyelvből. A jogszolgáltatásban a „nincs… kárhozta­tásuk” kifejezés azt jelenti: elejtik ellene a vádat. A köznapi nyelvben azonban a „kárhoztatás” főnév tu­lajdonképpen alkalmatlanságot, tehetetlenséget jelent, úgyhogy ezt akár így is fordíthatnánk: „Nincs tehát többé (jóra való) képtelenség azokban, akik a Krisztus Jézusban vannak”. De talán még jobban kifejezi a lé­nyeget, ha „akadály”-nak fordítjuk a szót. Ezért most foglalkozzunk inkább a köznapi nyelvi jelentéssel, mint a jogival.

Most immár nem vagyunk többé képtelenek, alkal­matlanok. Miért? Egyes-egyedül azért, mert Jézus Krisztus megszabadított minket. Ezt az „akadályt” egyedül az Úr tudta félre tenni az útból. Mégpedig ho­gyan? Úgy: „… a Jézus Krisztusban való élet szelle­mének törvénye megszabadított engem a bűn és halál törvényétől”. Íme, a győzelem útja: „megszabadítva lenni a bűn és halál törvényétől.” De miért nem így írja a Róma 8: „A Jézus Krisztusban való élet Lelke megszabadított engem a bűntől és haláltól”? Attól tartok, hogy ha tíz keresztény elolvassa ezt a verset, mind a tízen ebben az értelemben olvassák. Pedig mi áll itt valójában? „A Jézus Krisztusban való élet szel­lemének törvénye megszabadított engem a bűn és ha­lál törvényétől”. Sok ember csak ezt látja: Az élet Lelke megszabadított engem a bűntől és haláltól, de nem ismerik fel, hogy valójában az élet Lelkének törvénye az, amely megszabadított engem a bűn és halál törvényétől.

A Szentlélek ugyancsak törvény

Olykor nagyon hosszú időbe telik, míg a keresztény ember világosan felismeri, hogy a bűn nemcsak bűn, hanem sokkal inkább – ahogy a Róma 7 mutatja – tör­vény. Csak a „nem akarok vétkezni – és mégis szünte­len vétkezem” állandó körforgása és hiábavaló fára­dozása után döbben végül rá, hogy a bűn: törvény. Hasonló módon, sok keresztény csak az „életet és a Lelket” ismeri, és szintén hosszabb időre van szükségük, míg felismerik, hogy az Isten bennünk la­kozó Lelke ugyancsak törvény. Azt kérdik kétség­beesve, miért kell nekik oly hosszú időn át – olykor akár évtizedeken át is – a bűnnel hadakozniuk. Sokan közülünk már öt éve hívők, de vannak olyanok is, akik akár negyven éve azok – és ezeken a hosszú éve­ken át bűntől megkötözöttek voltak, egyszerűen csak azért, mert nem tudták, hogy a bűn törvény. Ugyanígy a Szentlélek is már sok éve bennünk lakik, és mégis eddig csak mint Szent Lelket ismerték, nem pedig mint törvényt.

A törvényt csak törvény győzheti le

Mikor az Úr megnyitotta szememet annak meglátásá­ra, hogy a bűn törvény, ez óriási felfedezés volt szá­momra. De még ennél is nagyobb felfedezés volt, amikor az Úr egy napon megláttatta velem, hogy a Szentlélek – tehát az életet adó Lélek – szintén törvény. Eleinte csak azt tudtam, hogy a bűn és a halál törvény, legyőzhetetlen törvény, azután azonban felfedeztem, hogy a Szentlélek is törvény. És a törvényt csak egy másik törvénnyel lehet legyőzni. Csak az élet Lelkének törvénye képes megszaba­dítani téged a bűn és halál törvényétől.

Az élet Lelkének törvénye egyszerűen szabaddá tesz minket a bűn és halál törvényétől

Leszögeztük már az elején, hogy a földön a nehézségi erő törvényének hatása alatt állunk. Figyelembe kell azonban venni még a sűrűség fogalmát is. Ha vala­mely gáz sűrűsége nagyon kicsi, mint pl. a hidrogéné, akkor az a gáz a föld vonzási ereje ellenére is felfelé száll. Ha megtöltünk egy léggömböt hidrogénnel, ak­kor az felfelé fog szállni, és a nehézségi erő nem lesz képes visszatartani. A nehézségi erő törvénye csak bi­zonyos feltételek mellett képes hatni. A nagy sűrűsé­gű gázt a nehézségi erő lefelé vonja: De ha valamely gáz ritkább, mint a levegő, akkor a föld vonzási ereje el kell, hogy engedje azt a gázt. Itt tehát egy másik törvény érvényesül, mégpedig a felhajtó erő törvénye, és ez így szól: „Mindazok az anyagok, amelyek rit­kábbak a levegőnél, felfelé szállnak.” És ez minden emberi tevékenység nélkül így van: nem kell az anya­got felfelé dobnunk, sem fújnunk, csak egyszerűen el kell engednünk, és az magától felfelé száll. Az egyik törvény tehát itt legyőzi a másikat minden emberi erő­feszítés nélkül. Ugyanígy győzi le az élet Lelkének törvénye a bűn törvényét.

Ha felismerjük a Lélek törvényét, az nagy fordula­tot jelent életünkben. Önmagában már az is fontos felfedezés, hogy a bűn törvény (mert mihelyt valaki ezt felismeri, azonnal felhagy azzal a meddő próbál­kozással, hogy akarati erőfeszítéssel szálljon szembe a bűnnel), és ha még több kegyelmet nyersz az Úrtól, és belátod, hogy ugyanilyen módon az élet Lelke benned törvény, akkor megtörténik életedben a döntő fordulat. Sokan csak annyit tudnak még, hogy az élet Lelke életet teremt bennünk, de azt még nem lát­ták meg, hogy a bennük lakozó Szentlélek – az Is­ten élete, amelyet Jézus Krisztus által adott – valójá­ban törvény. S ha engedjük, hogy ez a törvény mun­kálkodjék bennünk, akkor ez szinte „automatikusan”, tehát a mi erőfeszítésünk nélkül megszabadít a bűn és halál törvényétől. Nem szükséges tehát saját erőnket megfeszítve harcolni a bűn ellen, és a Szentlelket sem lehet kétségbeesett erőlködéssel megtartani.

A Lélek törvénye csak akkor hat, amikor felhagyunk az akarati erőfeszítéssel

Tegyük fel még egyszer a kérdést: kell-e valamit ten­nünk annak érdekében, hogy a föld vonzóereje has­son? Kell-e imádkoznunk azért, hogy ez a vonzóerő a dolgokat lefelé vonzza? Természetesen nem. A föld vonzóereje vonzza a dolgokat, mert itt törvényről van szó. Mihelyt kezünket kihagyjuk a játékból, és nem akarjuk azt a bizonyos dolgot szándékosan megtarta­ni, működésbe lép ez az erő. Mindig csak az akara­tunk akadályozza meg, hogy a törvény érvényesüljön. Csak ha akaratunk megszűnik, akkor működhet a tör­vény. Ugyanígy van ez az Úrnak bennünk lakozó Lelkével is. Nincs szüksége a mi közreműködé­sünkre! Vagy talán magad próbálsz magadon segíteni a kísértés órájában – úgy, mintha a Szentlélek megfeledkezett volna arról, hogy rajtad segítsen. Ha ez így van, akkor még nem vetted tudomásul, hogy az Úrnak Lelke törvény.

A bűnből való szabadítás önmagától történik, anélkül hogy akaratunkat mozgósítanunk kellene. Ha mégis megfeszítenénk akaratunkat, akkor ismételten meg kellene tapasztalnunk a csődöt. „Nincsen immár sem­mi akadály azoknak, akik Krisztus Jézusban vannak, akik nem test szerint járnak, hanem Lélek szerint, mert a Jézus Krisztusban való élet szellemé­nek törvénye megszabadított engem a bűn és a halál törvényétől.” Ilyen egyszerűen történik ez, szinte ön­magától. Egyszerűen úgy, hogy van bennünk egy má­sik törvény, amely minket megszabadít a bűn és halál törvényétől.

A győzelem szinte tudtunkon kívül megy végbe

Most talán sokan megkérdik: „Hogyan történik mind­ez?” – Nos, nem tudom, volt-e már valaha efféle ta­pasztalatod: valaki elkezd szidalmazni téged, és már­-már azon van, hogy megüssön. Mindaz, amit tesz, minden tekintetben értelmetlen és teljesen alaptalan. Tulajdonképpen neked is dühbe kellene jönnöd, de valamiképpen mégis nyugodt maradsz, és nem érted, miért. Egészen öntudatlanul úrrá leszel a helyzeten. Később megkérdezed magadtól, hogyan lehetséges, hogy még csak fel sem merült benned a gondolat, hogy méregbe jöjj. Hisz tulajdonképpen el kellett vol­na vesztened az önuralmadat amiatt, ahogy ez az em­ber viselkedett. De különös – szinte nem is érintett, mintha nem is rólad lett volna szó. Nos, ez az: a győ­zelem mindig tudtunkon kívül megy végbe!

Valahányszor győzünk, anélkül hogy annak tudatában lennénk, az mindig a bennünk lakozó törvény hatásá­ra történik. Értelmünket nem kell igénybe vennünk hozzá! Ha a győzelem értelmünk és akaratunk műkö­désén múlna, akkor tartósan arra kellene gondolnunk, hogy lám, mégiscsak nekünk kell győzni, és ezért tu­datosan össze kell szednünk magunkat. Pedig ha az Úr cselekszik bennünk, akkor győzünk anélkül, hogy annak egyáltalán tudatában lennénk. Az ilyen öntudat­lan győzelem a valódi győzelem. Ha egyszer megta­pasztaltuk ezt, akkor világossá válik, hogy a bennünk lakozó Szentlélek megszabadít a vétkezéstől, és győzelmet ad. Most értjük meg igazán, hogy akara­tunknak ebben semmi szerepe nincs, mert egyedül az élet Lelkének törvénye szabadít meg! Mihelyt vi­lágosan látjuk, hogy Jézus Krisztusban vagyunk, és így az élet Lelkének törvénye is bennünk van, ak­kor megtapasztaljuk, ahogy ez a Lélek minket egy­szerűen győzelemre visz. Ezért van bennünk. Nem szükséges hozzá semmiféle erőfeszítés, hanem – leg­nagyobb csodálkozásunkra – úgyszólván magától sza­badulunk meg.

A bűntől való szabadulásunk kizárólag az élet Lelkének műve, ugyanúgy, ahogy a bűn törvénye saját hozzájárulásom nélkül bűnbe sodor, úgy szabadít meg a bűntől saját hozzájárulásom nélkül az élet Lelkének törvénye. Az igazi győzelem saját fáradozásom nélkül megy végbe: csak fel kell tekintenünk az Úrra és el kell mondanunk neki: „Többé semmit magam­tól.” Ami idáig történt, az egy törvény alapján történt, és ami ma történik, az egy másik törvény által törté­nik! A korábbi törvény igen erősen hatott bennem, és arra kényszerített, hogy szüntelenül vétkezzem. Az új törvény azonban sokkal erőteljesebben munkálkodik, és megszabadít engem a vétkezés kényszerétől, a bűn törvényétől. Most már nem bénít meg engem a bűn törvénye, mert munkálkodni kezdett bennem az élet Lelkének törvénye. És ez sokkal erősebb, mint a bűn és halál törvénye.

A bűn törvénye még most is megvan, de nincs többé támadási pontja bennem

A Szentírásban sehol sem olvasunk olyan kifejezést, hogy „legyőzni a bűnt”, hanem mindenütt azt olvas­hatjuk, hogy „Ő megszabadít a bűntől”. Így olvassuk a Róma 8,2-ben is, hogy „a Jézus Krisztusban való élet Lelkének törvénye megszabadított engem a bűn és halál törvényétől.” Nem a magam erőfeszítése, hanem az élet Lelkének törvénye szabadított meg engem, és hozott ki a bűn és halál törvényének ható­köréből. A bűn és halál törvényének ezután már nincs támadáspontja, ahonnét kifejthetné hatását; itt van még, de én már kikerültem a hatósugarából. Pontosan úgy van ez, mint a föld vonzóerejével: szüntelenül je­len van, de befolyását csak azokra a dolgokra érvé­nyesítheti, amelyek hatósugarán belül vannak.

Az élet Lelkének törvénye Krisztusban van és én is Krisztus Jézusban vagyok. Ez az oka annak, hogy én immár megszabadultam a bűn és halál törvényétől. Ezért is mondja az Ige: Nincs immár semmi, ami hát­ráltatná, akadályozná azokat, akik a Krisztus Jézusban vannak. A korlátozás, az akadály a Róma 7. jellemző fogalma. De ugyanerről a jóra képtelen, újra meg újra csődöt mondó és vétkező emberről mondja Pál: Im­már Jézus Krisztusban vagyok, és már nem vagyok megbénítva. Miért? Mert a Krisztus Jézusban való élet Lelkének törvénye megszabadított engem a bűn és halál törvényétől. Ezért immár nem vagyok akadályozott, béna. Ily módon tökéletesen megoldó­dott a kérdés!

Aszabadulás útja

Ha a hívők mindjárt keresztény életük kezdetén felis­mernék a szabadulásnak ezt az útját, sok szenvedéstől és könnytől szabadulnának meg. „Az élet Lelkének törvénye megszabadított engem..: ‘ Ez nem kevés­bé törvény, mint a bűn törvénye. Tökéletes, hathatós és erős. Ez a törvény maradéktalanul és teljesen meg tud menteni minket! (mégpedig anélkül, hogy szüksé­ge lenne segítségünkre) Ahogyan a bűn törvénye által e világon minden ember vétkezik, ugyanígy az élet Lelkének bennünk lakozó törvénye mindannyiszor győzelemre vezet a bűn felett. Ez a törvény megszen­tel minket, kijelenti számunkra Isten életét és betölt bennünket vele.

Törvény, amely tökéletes győzelmet ad a bűn felett

Ti mindnyájan elnyertétek már az életet. De ne gon­doljátok, hogy ezt az életet egyszer nyilvánvalóvá te­szi a Lélek, máskor pedig nem. Mert ha ezt tapasz­talnánk, akkor ebből arra kellene következtetnünk, hogy még nem ismerjük a Szentlelket mint tör­vényt. Mivel azonban Ő, a Lélek törvény is, ezért mindig ugyanaz – minden körülmények között, min­dig és mindenütt. Ez azt mutatja, hogy nem mi tettük olyanná, hanem egyszerűen olyan! S ha az én szava­im nem győznek meg titeket, akkor lássátok meg ma­gatok. Csak így tudtok meggyőződni arról, hogy amit mondok, az úgy is van. Bárcsak Isten megnyitná sze­meteket annak meglátására, hogy a bennünk lévő kincs nemcsak a Szentlélek, nemcsak az élet, ha­nem annak törvénye. is. Ha ezt egyszer valóban meg­láttuk, akkor valóban szabadokká lettünk.

Mindannyiunknak sok időt kellene arra fordítanunk, hogy ezt a törvényt megismerjük, mert így oldódnak meg a problémák. Nem elegendő az élet Lelkét megismernünk; azt is föltétlenül meg kell látnunk, hogy ez törvény! Ha egyszer felismered ezt, sikerülni fog a dolgok fölé kerekedned. Akkor már csak egyet tehetsz: dicsérheted érte az Urat. Amit tőle kap­tál, az törvény – az élet Lelkének törvénye, amely­nek segítségével mostantól fogva uralkodni tudsz az életen és a dolgok fölé tudsz kerekedni. És ez csodá­latos!

Az élet törvényének működésmódja

I. Félreértett kereszténység

A Róma 7-ben ábrázolt ember ismertetőjele – mint már mondottuk – az, hogy saját akaraterejére támasz­kodik. Noha a jót akarja, magatartása mégis mindig visszás. Ezért is szól így: „Mert nem a jót cselek­szem, amelyet akarok, hanem a gonoszt cselekszem, amelyet nem akarok”. Jósága nem terjed túl az akara­ton. Talán azzal a gondolattal vigasztalhatja magát: „Végül is átadtam az életemet Istennek; Isten akaratát kívánom cselekedni, és nem akarok semmiféle közös­séget a világgal. Nem akarok bűnt elkövetni. Gyűlö­löm a bűnt, és Isten színe előtt eldöntöttem, hogy egyedül Őt akarom szolgálni. Egyetlen vágyam; hogy Istennek kedves legyek.” A Róma 7-ben leírt ember nyilván mindezt elmondhatja magáról – de ezzel az­után el is érkezett lehetőségei határához. Miért? Mert súlyos tévedésben van. Úgy véli, hogy a jó cselekvé­sére való képessége saját akarati döntésétől függ. Nem ismeri fel, hogy a jó, vagy a rossz cselekvése nem akarat kérdése, hanem egy törvényé, és még a legelszántabb döntése is – hogy a jót választja – vere­séghez és csalódáshoz vezet.

Kísérlet az önuralomra

Bizonyára vannak köztünk olyan testvérek, akik el­mondanák Pállal: „Valóban szeretném Isten akaratát cselekedni; szeretnék neki kedves és iránta engedel­mes lenni. De miért sikerül ez mindig olyan rosszul? Miért nem tudom elérni azt, amire oly buzgón törek­szem? Mert amit cselekszem, egyáltalában nem az, amit tulajdonképpen cselekedni akarok!” Sokan van­nak köztünk, akik csodálkoznak azon, hogy nem ké­pesek megvalósítani, amit elhatároztak magukban, és hogy olyan dolgokat művelnek, amelyeket egyáltalán nem szándékoztak megtenni. Engedjétek meg, hogy a következőket mondjam nektek: Isten nyomatékosan meg akar minket győzni arról, hogy saját akaraterőnk nem elegendő ahhoz, hogy mindennapi életünk csele­kedetei felett úrrá legyünk.

Akik saját akaraterejükből élnek, azoknál igen nagy szerepe van az önuralomnak. Kérem, ne értsetek fél­re: nem akarom ezzel azt mondani, hogy a keresztények ne uralkodjanak önmagukon. De sok keresztény ember él úgy, ahogyan leírtam. Teljes akaraterejüket bevetik, és újra meg újra összeszedik magukat. Higgyétek el nekem, rendkívül kimerítő dolog kereszténynek lenni, ha ez azt jelenti, hogy szüntelenül ural­kodnunk kell magunkon. Azt gondoljátok: Aki keresztény módon akar élni, annak gondosan ügyelnie kell arra, hogyan eszik, hogyan jár, hogyan ül le és hogyan beszél. Reggeltől estig uralkodnia kell magán, hogy legalább valamennyire hasonlítson egy keresztény emberre. És ha csak egy kicsit lazít, máris elve­szett. – Ilyen állapotban van igen sok keresztény em­ber. Uralkodnak magukon. Kényszerítik magukat, hogy keresztény módra éljenek. (Ez éppen olyan, mint amikor valaki megpróbálja, hogy a vizet fölfelé folyassa.) Olyan életre kényszerítik magukat, amely nem felel meg az emberi életnek. Mi történik, ha olyan cselekvésmódra kényszerítem magam, mint ahogy másvalaki cselekszik? Ilyenkor minden akarat­erőmet össze kell szednem. Világosan hangsúlyoztuk, hogy akaraterőnket az élet törvényével kell helyettesí­tenünk.

Keresztyén szerepet játszani

Nyilvánvaló: ha oly sok energiádba kerül, hogy keresztény módra élj, akkor egyáltalán nem vagy az, akivé lenni próbálsz. Mert ha valóban az lennél, ak­kor ez nem kerülne erőfeszítésbe! Nehezedre esik, hogy sok mindent ne láss meg többé, és sok dolgot ne cselekedj többé! Túlságosan szívesen megennéd azt, ami azelőtt oly nagyon ízlett. Sokszor kell elnyomnod magadban a kívánságot, nehogy kimondj valamit, amit nem szabad kimondanod, vagy elmenj valahová, ahová egy keresztény embernek nem szabad elmen­nie. Valójában mindezt nagyon szívesen megtennéd, tulajdonképpen egészen természetesnek tűnik, hogy megtedd, de elhatároztad, hogy megtartóztatod ma­gad. Ha mi kínaiak például megpróbálunk egy ide­gen nyelvet megtanulni, ez nem megy csak úgy ma­gától: kényszerítenünk kell rá magunkat. De ha arról van szó, hogy kínaiul beszéljünk, ez nem kerül semmi fáradtságunkba, akár álmunkban is meg tudjuk tenni.

Elképzelhető-e, hogy valaki, aki Sanghajból szárma­zik, így kell hogy szóljon magában: „Feltettem ma­gamban, hogy most Sanghaj-dialektusban fogok be­szélni, arra figyelek minden erőmmel, nehogy manda­rin-dialektusban beszéljek. De vajon kell-e közben ar­ra vigyáznom, nehogy áttérjek valami más idegen nyelvre!”? Nos, ez elképzelhetetlen. – Mivel Sanghaj­ban születtél, ott nőttél fel, magától értetődő termé­szetességgel ezt a dialektust beszéled, anélkül hogy bármiféle akarati erőfeszítésedbe kerülne. Én azonban nem Sanghajból való vagyok, és ha ezt a dialektust akarom beszélni, minden erőmet össze kell szednem, úgyszólván kényszerítenem kell rá magamat.

Megpróbálsz akaraterőd útján olyan valaki lenni, mint aki valójában nem is vagy. Vegyük erre példának azt a tényt, hogy mi emberek csak szárazföldön tudunk megélni. Ha megkísérelnénk vízben élni, ahhoz min­den akaraterőnkre szükség lenne. Szárazföldön élni számunkra teljesen természetes, és nem kell hozzá semmiféle akarati erőfeszítés. Hasonló módon számos úgynevezett keresztény élete és munkája egyáltalán nem keresztényi. Az ilyen emberek nem keresztények, csupán megpróbálnak úgy viselkedni, mintha azok volnának, és sok időt és energiát fordítanak arra, hogy keresztény cselekedeteket vigyenek véghez. Tu­lajdonképpen egészen mások, de megkísérlik, hogy egy bizonyos módon viselkedjenek. Azt gondolják magukban: „Azok a keresztények, akiket ismerek, mindig énekelnek és azt mondják: „Halleluja!”; és mivel én is keresztény vagyok, én is énekelni fogok és halleluját fogok mondani.” De milyen erőfeszítésbe is kerül az ilyen éneklés és halleluja-mondás, amikor valaki csak játssza a keresztény szerepet!

Két lehetséges magyarázata van annak, hogy miért kell egyeseknek minden akaraterejüket összeszedni, hogy keresztény módra éljenek:

–         vagy még egyálta­lán nem tértek meg és nem születtek újjá, azaz Isten élete nincs meg bennük, és ezért minden energiájukra szükségük van ahhoz, hogy utánozzák a keresztény életet;

–         vagy pedig újjászülettek ugyan, de nem hisz­nek abban, hogy Isten új életet is ajándékozott nekik. Megvan ugyan bennük ez az isteni élet, de attól füg­getlenül élik a maguk életét. Nem hisznek abban, hogy az az élet, amelyet az újjászületés által ajándék­ba kaptak, már legyőzte a bűnt. Ugyanúgy nem hisz­nek abban, hogy a bennük lévő új élet elnyeli a halált. A vétkezés szokásukká lett, és olyan gyakran marad­nak alul a bűn elleni harcban, hogy hajlandók azt hin­ni: a keresztény élet már csak ilyen.

De – áldott legyen az Úr – nem ez a normális helyzet. Csak mivel az újjászületéskor nem tapasztalták meg az isteni élet mindenek feletti győzelmes erejét, azért mérik a keresztény életet saját gyöngeségükhöz. Áldott az Isten, hogy ez az élet ma is oly erős, mint egykor volt. És azoknak élete, akik mernek hinni Isten Igéjé­ben, fel fogják mutatni az isteni életet a maga teljes erejében – nem kevésbé hatalmasan, mint a régmúlt időkben.

II. Bízzunk a bennünk lévő élet Lelkének törvényében

Fedezzük fel az élet törvényét!

„Mert a Jézus Krisztusban való élet Lelkének tör­vénye megszabadított engem a bűn és halál törvényé­től:” Nem valami újfajta kegyelemre, hanem új kije­lentésre van szükségünk. Nem valamilyen új kegyel­mi ajándékra van szükségünk, hanem arra, hogy meg­nyíljon a szemünk. Annak kell bennetek megvalósul­nia, amit Isten már előzőleg adott. A Krisztus Jézus­ban való élet Lelkének törvénye már munkálko­dik. Itt ez az ige múlt időben van: „megszabadított” engem. Nem azt olvassuk tehát: „meg fog szabadíta­ni”, sem nem azt, hogy „meg tud szabadítani’, sem azt „bizonyos, hogy meg fog szabadítani”, hanem „megszabadított engem a bűn és a halál törvényétől.”

Hinnünk kell az új törvény erejében

Valószínűleg mindnyájan tudjátok, hogy a nevem: Nee; már több, mint 30 éve így hívnak. Éjjel-nappal ez a nevem: „Nee”. Semmi szükség arra, hogy min­dennap újra eldöntsem, hogy Nee-nek hívnak, és soha semmi erőfeszítésembe sem került, hogy ezt a nevet viseljem. Miért van ez így? Azért, mert a nevem való­ban „Nee”. Nem kell erőlködnöm, hogy azzá legyek, ami már vagyok. Mert ha nagyon igyekszem valaminek látszani, akkor egészen bizonyos, hogy nem va­gyok az, aminek látszani igyekszem.

Sok ember attól tart, kínos következményei lennének annak, ha abbahagynák a keresztény látszatra való tö­rekvésüket, ha nem élnének szüntelen összeszedett­ségben, ha levetnék keresztény álarcukat. Így gondol­koznak: „Nem merem önmagamat adni úgy, amint vagyok. Mert ha ilyen nagy önuralom mellett is ilyen sokat beszélek, mi lenne akkor, ha nem uralkodnék magamon? És ha ilyen kínos önkontroll mellett is annyit vétkezem, mi lenne akkor, ha nem uralkodnék magamon?” Nos, hadd nyugtassam meg azokat, akik így gondolkoznak: „Ha hiszel abban, amit Isten már neked ajándékozott, és elengeded magadat, akkor nem a mélységbe zuhansz, hanem Isten törvényének ölébe. Akaraterőddel sohasem leszel képes a bűn és ha­lál törvényének ellenállni.” De – hála az Úrnak – van egy másik törvény is: az új élet törvénye, amely a bűn és halál törvénye fölött áll. Áldjuk érte Istent! Nem­csak új élet van, hanem új élet törvénye is.

Az élet törvénye szüntelenül hat

Nagyon örülök annak, hogy ez az élet: törvény! Isten nemcsak a Szentlelket adta nekünk, hanem a Szentlélek törvényét is; nemcsak az életet, hanem az élet törvényét is! Korábban a halál hatalmi terüle­tén belül éltünk, ahol a bűn és halál törvénye tartott hatalmában. Akkor nem kellett a bűn mellett dönte­nünk és ezt mondanunk: „No, most az egyszer vét­kezni fogok”, akkor törvény volt a bűn, és nem is ha­gyott más választást, mint hogy vétkezzünk.

Isten nemcsak új életet adott nekem, amelynek alap­ján olykor-olykor még jó is tudok lenni, hanem ne­kem adta az élet törvényét, és ez a törvény szüntele­nül hat bennem. Legyünk már egyszer tisztában azzal, hogy a bűn és a halál is törvény. És pontosan úgy, ahogy azok szüntelenül hatnak, és mindig ugyanazok­kal a következményekkel, kivételt nem ismerve, ugyanúgy az Istentől adott élet is szüntelenül hat ben­nünk, soha nem tesz kivételt, és semmiféle változás­nak sincs alávetve. Mivel pedig nemcsak ez az isteni élet van meg bennem, hanem az élet törvénye is, ezért merészelek élni különösebb önfegyelem nélkül is, mert tudom, hogy bennem egy isteni törvény munkál­kodik, tudom, hogy az Úr ilyen nagy kincset ajándé­kozott nekem; hogy ne az enyém legyen a dicsőség, hanem az Úré!

Ha ezt meglátjátok, akkor Istent fogjátok dicsőíteni. Akkor meg fogjátok érteni, hogy kereszténységünk nem akaratunktól függ, hanem a bennünk lévő isteni élettől. Ha az új élet törvénye alatt éltek, azt a csodá­latos felfedezést teszitek, hogy már semmi hatása nincs rátok a régi törvénynek. Olvassuk csak el még egyszer az Igét: „A Jézus Krisztusban való élet Lelkének törvénye megszabadított engem a bűn és a halál törvényétől”. Ez az Ige nem azt mondja ki, hogy a bűn és halál törvénye megsemmisült, hanem azt, hogy ti megszabadultatok tőle. Ez a törvény még léte­zik, de ti kiszabadultatok a hatósugarából, és egy má­sik törvény hatalma alá kerültetek.

Ahol élet van, ott ennek az életnek a törvénye uralkodik

Figyeljük meg az ég madarait. Ha meg tudnánk kér­dezni tőlük, hogy félnek-e a nehézségi erő vonzásától, azt felelnék, hogy: soha nem hallották „Newton” nevét, és nem ismerik a nehézségi erő törvényét sem. Ők csak repülnek, mert az ő életüknek ez a törvénye. Nemcsak hogy olyan életük van tehát, amelyben szállni tudnak, hanem olyan az életük, amelynek tör­vénye képessé teszi őket a nehézségi erő legyőzésére. Ha egy hideg téli reggelen korán felkeltek és meglát­tok a havon feküdni egy halott verebet, akkor láthatjá­tok, milyen erős a nehézségi erő. Lehúzta a kis vere­bet a földre. Mert csak addig van meg benne az a tör­vény, amely legyőzi a nehézségi erőt, amíg élet van a kis verébben. Mihelyt ez az élet eltűnt belőle, meg­szűnt hatni az élet törvénye is, és erőre kapott a ne­hézségi erő.

Áldott az Úr, amiért olyan kegyelmes volt hozzánk, hogy új életet adott új törvénnyel együtt, úgyhogy számunkra a „nehézségi erő” (a bűn és halál törvénye) mintha nem is léteznék. Megvan ugyan, de mi úgy vagyunk vele, mintha nem is lenne. Isten nem semmi­sítette meg, de adott egy másik törvényt, mégpedig az életnek törvényét, amely semlegesíti a „nehézségi erő” törvényét. Akár állunk, ülünk vagy járunk, érez­zük bizonyos mértékig a nehézségi erőt, csak ha fek­szünk, akkor nem érzünk belőle semmit. S a földi éle­tünk vége felé lesz egyre jobban érezhető a nehézségi erő. Aki megpróbált már egy holttestet felemelni, az tudja, milyen nagy ez az erő valójában.

Tapasztaltátok-e valaha is, milyen nehéz egy türel­metlen keresztényt csak egy kicsit is türelemre inteni? Isten egyikünktől sem kéri, hogy más legyen, mint amilyen. Törvényt helyez belénk, és ennek a törvény­nek a működése kezeskedik a megfelelő cselekvésről. Mihelyt ez a bennünk lévő törvény hatni kezd, úgy tűnik, mintha a bűn már megszűnne létezni, és mintha megszűnne a halál hatalma is. Ha nagyon jól érzem magam, elmehetek sétálni anélkül, hogy észrevenném a nehézségi erő létezését – az életnek törvénye felül­múlja a nehézségi erőt. Bárcsak a gyakorlatban is megtapasztalnánk, hogy mi az élet Lelkének tör­vénye, és hogyan munkálkodik bennünk!

III. Az élet törvényének kihatásai

Minden keresztény ismeri Isten akaratát

Nézzük ezt a törvényt először is az ismeret szemszö­géből. Isten minden gyermekének életében megmutat­kozik az élet Lelkének törvénye azáltal, hogy ké­pes megismerni Isten akaratát. Látjátok-e világosan, hogy alapjában véve nincs olyan keresztény, aki tu­datlan lenne ezen a téren? Természetesen itt csak a valóban keresztényekről beszélünk. Ha valóban keresztény lettél, szinte magától megvan benned ez az ismeret.

Az élet Lelkének törvénye minden dologban meg­adja a szükséges ismeretet. Egyetlen keresztény sem állíthatja magáról, hogy nem ismeri Isten akaratát. Azt talán be kell vallania, hogy nem mindig hallgatott az Úr szavára, de azt sohasem állíthatja, hogy az Úr nem szólt hozzá. Előfordulhat-e egyáltalán olyan eset, amikor valóban ne tudnánk, hogy egy bizonyos dol­got megtegyünk-e vagy sem? Nem, soha! Minden keresztény – Istennek még a leggyöngébb gyermeke is, még az is, aki csak épp hogy újjászületett, vagy na­gyon fiatal – magában hordozza az élet törvényét, és ez a törvény megmutatja neki, hogy mit tegyen. Kü­lönböző helyeken sok hívővel találkoztam már, és le­vontam az alábbi következtetést: Istennek nincs egyetlen olyan gyermeke sem, aki ne ismerné az Isten akaratát. Vagy azt állítod, hogy nem veszed észre pél­dául, amikor túl sokat beszélsz? Nem mozdul-e meg benned valami ezzel a tulajdonságoddal szemben? Nem kell vajon elismerned, amikor kinyitod a szádat, hogy bizonyos megjegyzést tégy, valami legbelül azt mondja: ezt ne mondd ki! Higgyétek el: a bennetek lévő élet törvénye szüntelen észreveteti magát.

Az élet törvénye vezet

Csodálkozom Istennek azokon a gyermekein, akik úgy vélik: elnyerhetik az isteni életet anélkül, hogy ennek az életnek a törvényét elnyernék. Nagyon külö­nös lenne, ha úgy nyerhetnénk el ezt az életet, hogy vele együtt nem kapnánk meg az élet törvényét is. Az élet és annak törvénye összetartoznak. Testvéreim, ahol csak élet van, ott megtaláljátok ennek az életnek a törvényét is. Egyik a másiktól nem választható el. Ha isteni élet van benned, és tudni akarod Isten aka­ratát, megtapasztalod, hogy megvan benned annak is­merete is, mégpedig nemcsak az ún. nagy ügyekben, hanem a mindennapi élet kicsiny dolgaiban is. Ha pl. nagyobb lármával mégy fel a lépcsőn, mint amennyi szükséges hozzá, már jelentkezik egy belső hang: ne csapj akkora zajt! A lépcsőn való felmenetel kétségkí­vül nem nagy ügy, de ha hangosabban mégy fel, mint szükséges, ez a belső hang figyelmeztet erre. Vagy egy másik példa: Látogatóba mentél egy ismerősöd­höz, és ki akarsz emelni egy könyvet a könyvespolc­ról, hogy belelapozz. Ekkor valami azt mondja ben­ned: „Ne tedd! Ez a könyv nem a tiéd. Hogy is vehet­néd ki anélkül, hogy engedélyt kérnél rá?” Az isteni élet törvénye valósággal bennünk van, csak sokan nem hajlandók ennek a törvénynek megfelelően élni.

Az élet törvénye megváltoztatja magatartásunkat

Egyszer beszélgetés közben egyik barátom mondta: „Azt hiszem, hogy azok, akik az élet törvénye szerint élnek, előkelő emberek lesznek.” „Hogy érted ezt?” – kérdeztem, mire ő így válaszolt: „Az ilyen igazi úri­ember lesz.” Ez a barátom pedagógus, meg volt győ­ződve arról, hogy a nevelésnek önmagában nincs ilyen átalakító hatása. Szívünk legmélyén azonban van egy törvény, amely tudatja velem, hogy tisztelet­ben kell tartanom mások jogait. Ez a törvény ilyen dolgokat közöl: „Túlságosan hangosan beszélsz!” vagy: „Most nem jól tetted, hogy nevettél” vagy: „Ez most rosszindulatú megjegyzés volt részedről.” Szám­talan helyzetben mutatja meg ez a törvény, hogyan cselekedj. Sok hívő azzal mentegeti magatartását, hogy falun nőtt fel, és nem élvezhette a jobb nevelte­tés áldásait. Ez az érv nem helytálló. Csak egyet kér­dezek tőle: „Elnyerted-e az Úrtól való életet, vagy nem?” Mert mihelyt valaki elnyerte ezt az életet az Úrtól, ugyanakkor megkapta ennek az életnek a törvé­nyét is; és ez a törvény már benne van, úgyhogy az élete lényegében azonos Isten életével. És ha ez így van – hogyan is tehet valaki rosszat anélkül, hogy ész­revenné? Miért? Nem azért, mintha az életet és az élet törvényét nem kapta volna meg, hanem azért, mert soha nem tanulta meg, hogyan kell a gyakorlati életben követni a benne lévő életnek a törvényét.

Az élet törvénye képessé tesz a szeretetre

Az élet törvénye azonban nemcsak abban nyilvánul meg, hogy felismerjük általa Isten akaratát. Például nehezedre esik egy testvérrel kijönni: állandóan fe­szültség van köztetek. Szeretnéd, ha tudnád őt is sze­retni, és el is határozod magadban, hogy szeretni fo­god. Imádkozol, hogy Isten adjon erőt ahhoz, hogy szeretni tudjad, és elhatározod, hogy elmész hozzá. Mihelyt azonban szembekerülsz vele, meg kell állapí­tanod, hogy hiába igyekszel, nem tudod szeretni őt. Nagy erőfeszítéssel annyit el tudsz érni, hogy leg­alább udvariasan viselkedj vele. Azt gondolod: „Ke­resztyén vagyok. Ha nem beszélek vele, lelkiismere­tem nem hagy nyugton.” Egy dologban azonban bizo­nyos lehetsz: cselekvésed rugója akarati elhatározá­sod, és nem az Isten szeretete szorongat, hogy ezt tedd. Mert ha valóban keresztény vagy, akkor semmi­féle különösebb megerőltetésre sincs szükséged ah­hoz, hogy felebarátodat szeresd.

Remélem, nem értetek félre, ha azt mondom: egyálta­lán nem is szükséges azért imádkoznunk, hogy szeret­ni tudjuk ezt vagy azt a testvérünket, hiszen bennünk van az élet törvénye. Ha ilyen helyzetbe kerülsz, ak­kor egyszerűen csak fel kell adnod a küzdelmet, és azt kell mondanod: „Uram, én magamtól egyáltalán nem tudok szeretni. De tudom, hogy a Te életed ben­nem van, és ez szereti őt. Uram, köszönöm! Meglát­hattam: hogy van bennem egy törvény, és ez a tör­vény egyszerűen kénytelen szeretni!” Nincs tehát szükség különleges erőfeszítésre. Hidd el, hogy ben­ned van az isteni élet, és ennek az életnek a törvénye a szeretet. Ilyen előfeltételek mellett már bátran elme­hetsz ahhoz a testvérhez és beszélhetsz vele. És meg­látod, valami csodálatos dolog fog történni. Teljesen öntudatlanul (szeretném kihangsúlyozni az „öntudat­lan” szót) kedvesen tudsz szólni hozzá, spontán sze­retni tudod öt, és felismered benne a keresztény test­vért. De amíg nála vagy, addig nem veszed ezt észre, csak utólag. Beszélgettél vele, közösségre jutottatok egymással, és amikor hazafelé tartasz, álmélkodva szólsz magadhoz: „Mindez egyáltalán semmiféle aka­rati erőfeszítésembe sem került, és mégsem volt ben­nem semmiféle ellenérzés feléje. Valamiképpen ­megmagyarázhatatlanul – az Úr segített át ezen a helyzeten.” Látod, a benned lévő élet Lelkének törvénye győzelemre segített anélkül, hogy ez a leg­csekélyebb akarati erőfeszítésedbe került volna.

Az élet Lelkének törvénye spontán hat

Az élet Lelkének törvénye éppoly spontán hat, mint a bűn és a haláltörvénye. Nagyszerű: szinte au­tomatikusan hat! Nincs szükség semmiféle akarati erőfeszítésre ahhoz, hogy vétkezzünk, mert a bűn és halál törvénye fölöslegessé teszi az ilyen irányú fára­dozást. Éppúgy fölösleges fáradoznod a jó cselekvése érdekében, mert az élet Lelkének törvénye megkí­mél ettől a fáradságtól. Nincs szükség különösebb akarati döntésre ahhoz, hogy hazudjunk, sem ahhoz, hogy egoisták vagy fegyelmezetlenek legyünk, mert van egy törvény, amely mindezt előidézi. De hadd mondjam nektek: éppoly kevéssé van szükség akarati elhatározásra ahhoz, hogy szentek és igazak legyünk, hogy szeretni tudjunk, mert van bennünk egy olyan törvény, amely mindezt munkálja. Hogy akarati erőfe­szítés árán vigyünk véghez valamit, az e világ vallá­sának a stílusa, de semmi köze az igazi keresztény életstílushoz. Mély és alapvető különbség van a kettő között. Az akaraterő bevetése tisztán emberi cseleke­det, nem az Úr műve! Isten törvényt adott belénk, amikor az Övéi lettünk és ez a törvény önmagától hat. És most térjünk vissza az előbbi példánkra. Tegyük fel, hogy rádöbbensz: meglehetősen bőbeszédű vagy. Már-már félni kezdesz magadtól, mert akárhogy igyekszel kevesebbet beszélni, nem sikerül. Vala­hányszor társaságban vagy, mindig tele vagy aggoda­lommal: „Mit tegyek? Keresztyén vagyok, és ha az Úr nevét akarom megdicsőíteni, akkor nem lehetek ilyen fecsegő. Ma föltétlenül ügyelni fogok arra, hogy ne beszéljek túl sokat.” És valóban sikerül is egy vagy két óra hosszat uralkodnod magadon; de azután megint csődöt mondasz. Nem is tudom, hányszor kell kérned az Urat: „Uram, légy irgalmas hozzám! Kér­lek óvj meg! Vigyázz rám!” Tisztában kell lennetek azzal, hogy az ilyen esetekben az akarat megfeszítésé­nek semmi haszna. De még továbbiakkal is tisztában kell lennetek: Az Úr él bennetek, és az Ő isteni életé­hez egy törvény is hozzátartozik. Ha ez a törvény megnyilvánul benned, akkor többé nem kell aggód­nod afelől, hogy mit tégy. Egyszerűen csak mondd el az Úrnak: „Ha most meglátogatom ezt vagy azt a test­vért, nem teszek előre semmiféle fogadalmat. És ott nála meg sem próbálom a nyelvemet féken tartani. Tudom, hogy fecsegő vagyok, de bízom Benned: az élet Lelkének törvénye, amelyet nekem is ajándé­koztál, mindenre elégséges. Ez a törvény már fel is szabadított engem a fecsegés törvénye alól.”

Ez persze nem jelenti azt, hogy odafelé menet szünte­lenül azt kell mondogatnod magadban: „Hiszek az Is­ten szavának…, hiszek az Isten Igéjének…” Mert ak­kor ismét csak az akaraterő venné át a vezérszólamot! Ha valóban hiszel, akkor mindent elfelejtesz, többé nem is gondolsz rá. Felszabadultan viselkedsz, és leg­nagyobb ámulatodra valami történik majd. Ha nem „akarsz” majd mindenáron uralkodni magadon, ha­nem hiszel az Úr Igéjében, és nem is gondolsz az egész dologra, akkor nemcsak hogy órákon, hanem akár napokon át is – meg tudsz maradni anélkül, hogy sokat fecsegnél. Hazafelé azután majd elgondolkoz­hatsz: „Hogyan lehetséges az, hogy egészen elfeled­keztem róla, milyen fecsegő vagyok, meg sem próbál­tam uralkodni magamon, és mégsem beszéltem an­nyit, mint máskor szoktam!” Ebből világosan látod majd: nem a vallásosságod, nem is akarati erőfeszíté­sed, hanem egy törvény – mégpedig az életnek tör­vénye szabadított meg téged a fecsegéstől. Ahogy ko­rábban automatikusan működött benned a bűn és ha­lál törvénye, ugyanúgy automatikusan működött most az élet törvénye, amelyet az Úrtól kaptál.

Ez a törvény nemcsak akkor hat, amikor ismeretről, szeretetről vagy erőről van szó, hanem mindenkor hat a mindennapi életünkben is. Valahányszor belátásra van szükséged, ott van benned ez a törvény, hogy szüntelen ismertesse veled Isten akaratát, hogy kü­lönbséget tudj tenni a jó és rossz között. Ha egy bizo­nyos dolgot meg kell tenned, akkor ez a belső erő magától értetődő könnyedséggel átsegít rajta. Ezen túlmenően is a mindennapi élet apróbb-nagyobb dol­gaiban megtapasztalod majd ennek a törvénynek a ha­tását. Azért ismétlem ezt olyan sokszor, mert a gya­korlati életben sok keresztényről derül ki, hogy nem valóságosan az, hanem csak saját erejére támaszko­dik, csak „keresztény szerepet játszik”. Minden nap­juk egy-egy színielőadás, amelyben ők a színészek. Abban a pillanatban azonban, amikor felismered a benned lévő élet törvényét, fel fogod adni saját eről­ködésedet. Nagyon sok keresztény él ún. „szellemi” életet, beszél „szellemi” módon és viselkedik „szel­lemi ember”-hez illően, holott valójában mindezt csak magára erőlteti. A keresztény embernek semmi nem árt jobban, mint az úgynevezett szellemi színjátszás. Sajnos, nagyon sok keresztény egész élete nem más, mint egyetlen nagy színjáték. Úgy gondolják, hogy a jó viselkedés teszi őket jó kereszténnyé, és életük nagy része önerőből való cselekedetek sora. Mihelyt azonban felismerik önmagukban az élet Lelkének törvényét, megszűnnek az erőlködések. Egész maga­tartásuk természetessé válik, szavaik, imádságaik ­egész életük végre normális lesz.

Mihelyt ez a törvény bennünk hatni kezd, megtapasz­taljuk, hogy életünk spontánná válik. Tudjátok, hogy milyen jó az Úr: ti is éppen olyan jók vagytok. Tudjá­tok ugye, milyen nagy az Ő ereje: éppoly nagy a ti erőtök is! Nektek magatokból semmit sem kell hozzá­adnotok, és nem kell erőlködve akarati döntésekre jut­ni. Egyszerűvé, természetessé és normálissá váltok. És ha egyszer már így éltetek végig egy napot, akkor este, lefekvés előtt azt mondjátok majd: „Egész napon át eszembe sem jutott, hogy keresztény módon visel­kedjem, és mégis keresztény módra cselekedtem. A mai napon boldogultam mindenféle akarati erőlködés nélkül is.”

Megmondatott a régieknek ­én pedig azt mondom nektek…

„Avagy nem tudjátok-e… hogy a törvény uralkodik az emberen, amíg él… Azért atyámfiai, ti is meghal­tatok a törvénynek a Krisztus teste által, hogy le­gyetek máséi, azéi, aki a halálból feltámasztatott, hogy gyümölcsöt teremjünk Istennek.. Most pedig megszabadultunk a törvénytől, minekutána meghal­tunk arra nézve, amely által lekötve tartattunk; hogy szolgáljunk a Lélek újságában, és nem a be­tű óságában”  (Róm 7,1.4.6).

I. A törvény szolgasága vagy a Lélek vezetése

A törvény témájával az Újszövetség két levele: a Ró­maiakhoz és a Galatákhoz írt levél foglalkozik, még­pedig különböző módon: míg a Rómaiakhoz írt levél inkább rendszeres tanítást ad róla, a Galatákhoz írt le­vél inkább egy vitáról számol be. A Rómaiakhoz írt levélben Pál kifejti a témát, és egész sor magyarázatot ad. A Galatákhoz írt levélben viszont állást foglal egy bizonyos helyzetben (a galáciabeli hívők olyan emberek hatása alá kerültek, akik vissza akarták téríteni őket a zsidósághoz. Itt tehát a törvénnyel szemben való téves állásfoglalást kellett az apostolnak helyreiga­zítania).

Visszaesés a törvényeskedésbe

A Galatákhoz írt levélben Pál többszörösen is kifeje­zésre juttatja, milyen nagy baj, ha visszaesünk a tör­vényeskedésbe. „Elszakadtatok Krisztustól, akik a tör­vény által akartok megigazulni, a kegyelemből kieste­tek” (Gal 5,4). A galáciabeli keresztények a törvé­nyeskedés áldozataivá lettek. Milyen könnyen meg­történhet ez velünk is! Sok keresztény nem látja, mennyire rabjává lett a törvénynek, mert a törvényt csak életük zsinórmértékének tekintik. De ha nem is­mertük fel, milyen szolgasággal jár a törvényeskedés, akkor azt sem fogjuk soha felismerni, milyen szabadságot kaptunk a Krisztusban­

A törvény merev mértéke

Itt azt kell megállapítanunk, hogy a törvény nemcsak életünk zsinórmértéke, hanem mozdíthatatlan, szilárd norma. Testnevelési órákon a tornatanár magasugrás­nál a léc magasságát életkorunkhoz és képességünk­höz igazította. Ez a magasság nem volt egyszer s mindenkorra meghatározva, hanem esetről esetre vál­tozott. Megvolt a lehetőség, hogy emeljük, vagy úgy hagyjuk. A törvény mértéke azonban változhatatlanul meg van határozva. A törvény egyfelől nem tesz sem­miféle engedményt arra az esetre, ha nem tudjuk tel­jesíteni, másfelől nem ad lehetőséget arra sem, hogy a megadott normán felül teljesítsünk. Ha az ószövetségi korban valaki elérte a törvény által megállapított szin­tet, ez igencsak kétes siker volt, hiszen a törvény mozdíthatatlansága eleve kizárta a fejlődést. Látjuk tehát, hogy ha a törvénynek igyekszünk engedelmes­kedni, akkor szükségszerűen szolgaságba jutunk, mert a törvény felső szintje változtathatatlan. Keresztyén életünk kezdetén a törvény szintjét túlságosan magas­nak látjuk, egy idő után viszont túlságosan alacsony­nak.

A törvény szolgává tesz és megvakít

Urunk kijelenti: „Hallottátok, hogy megmondatott a régieknek… én pedig azt mondom nektek…” (Mt5,21-22). Tulajdonképpen mi is hát a törvény? Az amiről az Úr múlt időben beszélt. Az élet viszont az, amit az Úr ma mond. Ha egy múltbeli szinthez tartjuk magunkat, akkor a törvény szolgaságába kerültünk. És mit jelent a törvénytől való szabadság? Negatív ér­telemben minden olyan mértéktől való szabadságot, amelyet az Úr már a múltba helyezett, pozitív szem­pontból pedig a szabadságot arra, hogy az Úr jelen­ben hozzám szóló szavát kövessem. A Lélek veze­tése jelenti a Krisztusban való szabadságot. Mihelyt az Úr valamelyik múltbeli parancsát mai életünk mér­tékévé tesszük, azonnal a törvény szolgaságába kerü­lünk. A Lélek vezetése kizárólag a jelenre vonatko­zik. Mindig élő, mindig a mostra utal. Mindaz a pa­rancs, amelyet az Úr nem most és itt mond, halott. Ha Isten múltra vonatkozó beszédét mai életünk mértéké­vé tesszük, akkor szolgaságba és halálba jutunk. Mi­helyt valamiféle merev szabályzat és előírás vezeti életünket, máris megszűnt a Lélek szabadsága!

Mivel a törvény szilárdan rögzített, nincs lehetősé­günk, hogy egy meghatározott szinten túl növeked­jünk. Azaz: korlátot szabunk a növekedés elé, ha az Úr parancsolatát egy másik időpontra alkalmazzuk, és nem arra, amikor az a parancsolat kimondatott. A Krisztusban való élet viszont feltartóztathatatlanul nö­vekszik. Ezért az élet mértéke – a törvény mértékével szemben – szüntelenül változik és állandóan újul.

Mi a törvény? A régieknek mondott parancsolat. A „régieken” azonban ne csak azokat az embereket értsük, akikről a Bibliában olvasunk. Pl. ezt halljuk: „Ezt és ezt rendelték el Darby idejében.” Darby épp­úgy a „régiek” közé tartozik. És ha azt vesszük, amit az Úr nekünk mondott régebben, vagy akár tegnap, akkor ebben a vonatkozásban mi is „régiek” vagyunk. Ha ma úgy cselekszem, ahogyan egy hónappal eze­lőtt, mert az Úr ezt ma is így akarja, akkor élet van bennem; de ha valamit ma csak azért teszek így vagy úgy, mert az Úr egy hónappal ezelőtt így rendelte, akkor az már törvény! A törvény lehet egynapos, egy hetes, egy hónapos, vagy fennállhat akár évszázadok óta, a Lélek vezetése azonban még egy napos sem lehet. Ha ma aszerint cselekszel, amit tegnap helyes­nek tartottál, akkor már a törvény szolgaságába kerül­tél, és elvesztetted a Lélek szabadságát. Sok keresztény úgy gondolja, hogy a Krisztusban való szabadság a cselekvési szabadságot jelenti. Szó sincs róla! Sok­kal inkább a növekedésben való szabadságot. Ha fel­szabadultunk a törvény merev mértéke alól, akkor szabadon növekedhetünk bele az örökkévalóságba.

„Hallottátok, hogy megmondatott a régieknek…, én pedig azt mondom nektek..:’ Ezek a szavak nemcsak a Hegyi beszéd egykori hallgatóihoz szólnak, hanem hozzánk is. Nemcsak egy egykor hasznos szófordulat ez, hanem minden időre érvényes elv: „Hallottátok, hogy megmondatott a régieknek…” – ez a törvény. „Én pedig azt mondom nektek” – ez az élet. A Krisz­tusban való szabadság azt jelenti, hogy egyrészt az Úrnak szabadságában áll mindenkor új meg új mérté­ket tenni elém, másfelől, hogy nekem szabad ehhez a mindig új mértékhez alkalmazkodnom. A Lélek szabadsága nem azt jelenti, hogy azt teszem, vagy nem teszem, ami jólesik nekem, hanem azt, hogy mindenkor szabad vagyok a korábbi parancsolat alól azért, hogy a jelenlegi parancsolatnak engedelmeskedjem – függetlenül attól, hogy ez az új parancsolat esetleg a korábbival ellentétesnek látszik. A Krisztus­ban való szabadság szabadulást jelent mindaz alól, amit idáig helyesnek vagy helytelennek tartottunk, hogy teljesen akadálytalanul követhessük a Lélek vezetését. Mihelyt beleragadtunk korábbi viselkedési normáinkba, a törvény szolgaságába kerültünk, és a cselekedetekből való megigazulás elve szerint élünk. Meglehetősen egyszerű a korábbi mértékekhez ra­gaszkodnunk. Az Úr azonban felszabadított minket, hogy ma olyan szinten kövessük Őt, amely magasabb a múltbelinél. Az Úr a mértéket mindig a növekedé­sünkhöz igazítja, ezért kell mindennap a Lélek fris­sességében élnünk. Kik az Istennek fiai? Azok, akiket Isten Lelke vezérel (Róm 8,14). A Szentlélek vezetése szabadságot jelent. Nem lehet a törvény szolgaságában élni, ugyanakkor pedig a Lélek ve­zetését követni.

Miért van annyi szellemi vakság Isten gyermekei közt? Azért, mert merev, változhatatlan mértékeik vannak, és azok szerint élnek. Isten Igéje szerint akar­nak ugyan élni, de a szerint a parancsolat szerint, amit  egykor mondott, és nem aszerint, amit ma mond.

Elvakítják őket azok a dolgok, amelyeket egykor, korábban felismertek. Amit a múltban láttak, az nem en­gedi, hogy meglássák azt, amit az Úr ma akar mutatni nekik. Vannak pl. misszionáriusok, akik tíz éve jöttek Kínába, és még mindig ugyanazon elhívás alapján dolgoznak, mint annak idején. Egy régi látomást kö­vetnek. Ők is „régiek” lettek, és a törvény szolgaságá­ba kerültek. Mindazok a szavak, amelyek évekkel ezelőtt szóltak hozzájuk, ma már halott szavak és az, hogy mégis ezeket a szavakat követik, az halált jelent. Hiányzik belőlük a mai élet Lélektől való frissessé­ge. Keresztyénnek lenni annyit jelent, mint újnak és élőnek lenni. Sajnos, sokkal közelebb állunk a tör­vényhez, mint gondolnánk. Urunk azért halt meg a kereszten, hogy a törvény lefektetett mértékét betöltse, hogy minket mindenféle kötelezettség alól felszabadítson, hogy ne legyünk többé semmiféle elvárás szolgaságában: Ha tehát ma mégis megállapítunk valamiféle törvényeskedő mértéket, ezzel a kereszt váltságművét tesszük tönkre, és átok alá kerülünk.

A Krisztusban való élet a fejlődés határtalan lehetősé­geit nyitja meg, és ezért ne is merészeljünk elébe semmiféle mértéket állítani. Nem mi állapítjuk meg, mi a jó és mi a rossz, hiszen ezzel szükségszerűen gá­tat vetnénk az élet fejlődése elé. Jövendőnk túlságo­san nagyszerű és dicsőséges ahhoz, hogy bármiféle merev viselkedési szabállyal korlátozhatnánk. Egy do­loggal azonban föltétlenül tisztában kell lennünk: a törvénytől való szabadság semmiképpen sem jelenti, hogy azt csinálhatjuk, ami jólesik, hanem felszaba­dulást jelent az Úr akaratának teljesítésére, azaz sza­badok leszünk, hogy ma csak azt tegyük, amit Ő kí­ván tőlünk. A törvény szolgaságából való szabadulás azt jelenti, hogy az írott törvény iránti elkötelezettség alól felszabadultunk, annak érdekében, hogy a ben­nünk lakozó törvényt, „a Krisztus Jézusban való élet Lelkének törvényét” követhessük. „Hallottátok, hogy megmondatott a régieknek…, én pedig azt mon­dom nektek…” Az Úr nem olyan szabadságot ad ne­künk, amelyben azt tehetjük, ami nekünk jólesik; vi­szont megszabadít minket a korábbi törvények halott betűjétől, mégpedig az élő Igéje által, amelyet ebben a pillanatban hozzánk szól. Ezért szükséges, hogy az Úr mindennap szóljon hozzánk.

II. A keresztény ember viszonya a törvényhez

Témánk helyes megértéséhez szükséges, hogy különbséget tudjunk tenni a törvény elve, és a mózesi törvény között. Szabadok vagyunk a mózesi törvény alól, mert felszabadultunk a törvény elve alól. Isten­nek hozzánk való kapcsolatát most már nem a tör­vény határozza meg. A törvény elve sokkal átfogóbb valami, mint a mózesi törvény. Ez az elv magában foglalja a Sinai-hegyen adott törvényt. Mit értünk azon, hogy Isten hozzánk való kapcsolatát immár nem a törvény határozza meg? Azt jelenti, hogy többé nem támaszt velünk szemben semmiféle követelményt. Ha ennek ellenére mégis a törvény alapján rendezem be az életemet, ezzel nem válok Isten előtt kedvessé, sőt inkább megszomorítom Őt.

Isten önmagát akarja nekünk ajándékozni

A tékozló fiú történetében jól látjuk az ember kísérle­tét arra, hogy Istennek kedves legyen. Azt mondja az atya az idősebb fiának: „Örülnöd és vigadnod kelle­ne…” (Lk 15,32). Világosan kitűnik ebből, hogy a mennyei Atya minek örül legjobban: nem az idősebb testvérnek, aki felhánytorgatja atyja előtt saját szünte­len hűséges munkáját, hanem az ifjabbiknak, aki már semmit nem tud tenni az atyjáért, hanem engedi, hogy mindent az Atya tegyen meg érte! Nem az idősebb testvér, aki mindig neki dolgozik és teljesíteni akar az apja számára, hanem az ifjabb, aki kész valamit elfo­gadni. Mikor a tékozló fiú – miután kicsapongó élet­módjával mindenét eltékozolta – hazatért, az apja egyetlen szemrehányó szót sem szólt hozzá, sőt, nem is akarta tudni, hová tette a vagyont, amit elvitt magá­val. Nem gyászolta, amit a fiú eltékozolt, inkább an­nak örült, hogy a tékozló fiú hazatérte alkalmat nyúj­tott számára, hogy még többet adjon neki. Isten olyan gazdag, hogy legnagyobb öröme, ha adhat. Kincses­háza annyira telve van, hogy szinte fáj neki, ha nincs lehetősége rá, hogy gyermekeit ajándékaival elhal­mozza.

Micsoda elégtétel volt az apa számára, hogy hazatért fiának új ruhát, gyűrűt, sarut ajándékozhatott, sőt aki­nek hazatérte örömére ünnepi lakomát rendezhetett! Másfelől viszont elszomorította, hogy az idősebb fiú nem engedte megajándékozni magát. Isten szívét szo­morítjuk azzal, ha megkíséreljük, hogy valamit mi adjunk neki, mert Ő végtelenül gazdag. De ha újra meg újra engedjük, hogy Ő ajándékozzon meg minket, ez­zel nagy örömet szerzünk számára. Ugyanígy nyomorúságos minden olyan kísérlet, amely tenni akar érte valamit, mert Ő mindent megtehet. Mindörökké Ő az adakozó és a cselekvő! Bárcsak felismernénk, milyen gazdag és milyen nagy az Isten, mert akkor ráhagy­nánk minden cselekvést és minden ajándékozást. Vagy úgy gondolod, hogy nem jól viselkedsz akkor, ha nem igyekszel többé Istennek kedvét elnyerni? Vagy azt gondolod, hogy ha minden ajándékozást és cselekvést átengedsz Istennek, akkor az eredmény nem lesz olyan kielégítő, mint ha te is hozzáadnád a magad részét? Valahányszor önerőnkből próbálunk Istennek tetszeni, mindig a törvény cselekedeteinek csapdájába esünk. Isten előtt minden cselekedetünk, még az ún. „jó cselekedet” is megvetésre méltó. Min­den cselekedetünk „holt cselekedet”, amelyért bűnbá­natot kell tartanunk.

Mind az idősebb, mind a fiatalabb fivér egyaránt tá­vol volt az atyai ház örömétől. Igaz, az idősebb nem távozott el messzi országba, alapjában véve mégis tá­vol volt az atyai háztól. Mivel nem volt hajlandó le­mondani saját érdemszerző jó cselekedeteiről, soha­sem tapasztalhatta meg a fiúság örömét oly nagy mér­tékben, mint az öccse.

Egy magasabb igazságosság

Mit értett Urunk azon, hogy: „Mert mondom nektek, hogyha a ti igaz voltotok nem több az írástudók és fa­rizeusok igaz voltánál, semmiképpen sem mehettek be a mennyeknek országába” (Mt 5,2)? Krisztus itt nem az írástudók és farizeusok képmutatásáról, ha­nem a megigazultságáról beszél. A Filippi 3-ból kiderül, hogy az ő igaz voltuk a törvény igazsága volt. Az Úr pedig itt az „igaz voltotok”-at szembeállítja a fari­zeusok és írástudók igazságával. Mit ért ezen az Úr? Egyes teológusok szerint ez a „Krisztus igazsága”, csakhogy itt nem az Úr igazságáról, hanem „a ti igaz voltotok”-ról van szó. És ha a farizeusok és írástudók igazsága egy bizonyos mérték szerinti volt, ugyanúgy kell lenni a „ti igaz voltotok”-nál. A szövegösszefüggésekből kiderül, hogy ez a kétféle megigazultság csupán a szintkülönbségben különbözik egymástól. „Hallottátok, hogy megmondatott…, én pedig azt mondom nektek..: ‘ (Mt 5,21.22.27.28). Az írástudók és farizeusok igaz volta a törvényen alapul, a „ti igaz­ságotok” azonban azon, hogy „én pedig azt mondom nektek”. És mennyivel magasabb ez az utóbbi mérték, mint az előbbi! – De hogyan emelhette meg az Úr a megigazultság mértékét; amikor az emberek már elő­zőleg, évszázadokon át hiába próbálták meg az első mértéket betölteni? Azért tehette ezt, mert bízott saját életében. Nem aggasztotta, hogy önmaga elé oly ma­gas mértéket állít. Ha elolvassuk Isten országának tör­vényeit a Máté 5-6-7. fejezetében, akkor felbátoro­dunk, mert látjuk, milyen határtalanul bízott az Úr a saját életében. Ez a három fejezet megmutatja, milyen nagyra értékeli Isten az isteni életet. Az elénk állított rendkívül magas követelmények mutatják, mennyire bízik Isten abban az életben, amelyet belénk adott.

Nem is sejtjük, milyen erősen tart bennünket karmai között a törvény. Valósággal csontjainkban van, és át­hatja egész lényünket. Ezért munkálkodik Isten éjjel és nappal bennünk, hogy megszabadítson bennünket tőle.

III. Megszabadítva a törvénytől

Isten megszabadít nemcsak a bűntől, hanem a törvénytől is

Ahogy már láttuk, Isten nem foglalkozott közvetlenül a bűnnel, amikor minket megszabadított belőle, és nem is nyúlt hozzá a bűn testéhez. Ahelyett megfeszí­tette a mi ó-emberünket. A Rómaiakhoz írt levél 6. fejezete egy rabszolgát mutat be és annak gazdáját. Isten nem úgy szabadította meg a rabszolgát urának hatalmából, hogy agyonütötte az urat, hanem úgy, hogy megölte a rabszolgát. Most már nem számít, hogy ez az Úr még él, és minden urak közt a legrette­netesebb, mert a rabszolgának már nem árthat, mivel az a kereszt által kimenekült a hatásköréből. A bűn uralma nem terjed a síron túl.

A Róma 6-ban a bűntől való szabadulásról van szó, a Róma 7-ben pedig a törvény alól való szabadulásról. Sok keresztény ember felismeri, hogy meg kell szaba­dulnia a bűntől. Ugyanakkor nem ismeri fel, mennyi­re szükséges, hogy a törvény alól is felszabaduljon. Mikor fiatal voltam, azt mondták tanítóim, hogy meg kell szabadulnom a törvénytől, és ezt megerősítették azok a könyvek is, amelyeket olvastam. Valójában azonban nem értettem, miért szükséges ez. Hogy a bűntől meg kell szabadulnom, azt világosan láttam, de hogy miért kell a törvény alól is megszabadulnom, az meghaladta felfogóképességemet: Áldott legyen az Úr, most már látom, hogy miért. Az, aki nem téved, szükségesnek tartja, hogy a törvény alól megszabadítson. Ma már tudom, hogy a törvény alól való felsza­badítás teszi csak lehetővé, hogy ne süllyedjek vissza a bűnbe.

A törvény követelése és az ember tehetetlensége

Mi a törvény jelentősége? A törvény létezése bizo­nyítja, hogy Isten bizonyos dolgokat megkövetel az embertől. Legyünk tisztában azzal is, hogy a törvény­ben semmi visszás dolog nincs! Pál azt mondja:

„Azért ám a törvény szent, és a parancsolat szent, igaz és jó” (Róm 7,12). A törvénnyel minden rendben van, csak velem nincs minden rendben. A törvény követelései igazak, de akitől követel, az nem igaz. A ne­hézség nem abból adódik, hogy a törvény követelései igazságtalanok volnának, hanem abban, hogy én kép­telen vagyok azokat teljesíteni. Ha bizonyos vétket követtem el, a hatóságok teljes joggal követelhetnek tőlem 1000 márkát. De ha csak 10 márkám van, és ezzel akarok eleget tenni a követelésnek, akkor a helyzet eleve kilátástalan.

„Bűn alá rekesztett” ember vagyok (Róm 7,14). A bűn teljesen hatalmában tart. Képzelj csak magad elé egy kétbalkezes szolgát. Senki sem veszi észre ügyet­lenségét, amíg semmit sem csinál. Igaz ugyan, hogy semmiben sincs segítségedre, de legalább nem okoz kárt sem. Ha azonban azt mondod neki: „Ne tétlen­kedj egész nap, csináld ezt meg ezt!” – akkor elkezdő­dik a bosszúság. Alighogy felállt, már felborít egy széket, néhány lépést tesz és belebotlik egy sámliba, utána pedig leejti a drága tányért. Amíg nem kérsz tő­le semmit, észre sem lehet venni ügyetlenségét. De ha megmondod neki, mit tegyen, kiderül alkalmatlansá­ga. A követelések egészen rendjén valók, de a szolgá­val valami nincs rendben. Alapvetően ügyetlen, akár csak ül a széken, akár megpróbál dolgozni – s ha kí­vánod, hogy csináljon valamit, azzal legföljebb csak napvilágra jön alkalmatlansága.

Természettől fogva bűnösök vagyunk. Amíg Isten nem kíván tőlünk semmit, addig úgy látszik, minden rendben van. Abban a pillanatban azonban, amikor Is­ten valamit megkövetel tőlünk, kiderül egész bűnös mivoltunk. A törvény leleplezi gyöngeségünket. Ha tétlenül ülök, minden rendben van. De ha kívánnak tőlem valamit, akkor elrontom. És ha valamit rám bíznak, bizonyos, hogy nem fogom jól elvégezni. Ha a bűnös ember szembekerül a szent törvénnyel, akkor derül csak ki teljes egészében bűnös volta. Miután láttuk a törvény követelményeit és annak kihatásait, fel­merül a kérdés: mit jelent megszabadulni a törvény alól. Ha a törvény azonos Isten követeléseivel, akkor a törvény alól való szabadulás azt jelenti, hogy meg­szabadulok a követelésektől, amelyeket Isten velem szemben támaszt. A törvénytől való szabadulás azt jelenti: Isten nem követeli tőlem többé, hogy valamit tegyek érte, azaz egyáltalán nem követel tőlem sem­mit.

Össze vagyunk házasodva a törvénnyel

A Róma 6-ban láttuk, hogyan szabadított meg Isten bennünket a bűntől, a Róma 7-ben pedig azt, hogyan szabadít meg a törvény alól. A 6. fejezetben az úr és rabszolgája példáján látjuk, hogyan szabadít meg Is­ten a bűntől, a 7. fejezetben pedig a két férj és egy feleség példáján látjuk, hogyan szabadulunk meg a tör­vény alól. A bűn és bűnös egymáshoz való viszonyát az úrnak és rabszolgájának egymáshoz való kapcsola­ta mutatja, a törvénynek és a bűnösnek egymáshoz való viszonyát viszont a férjnek feleségével való kap­csolata. Figyeljük meg, hogy a Róma 7-ben bemuta­tott képben csak egy asszonyról, de két férjről van szó. Az asszony rendkívül kínos helyzetben van, mert csak egy férj felesége lehet, márpedig sajnos a kevés­bé kívánatos férjhez ment feleségül. De ne értsük fél­re a dolgot. Akivel az asszony összeházasodott, az jó ember. A probléma abban van, hogy egyáltalán nem összeillő ezzel a férjével. Ez a férje kínos pontosság­gal megköveteli a rendet, az asszony azonban egyálta­lán nem gondos. A férj gondosan és pontosan előír minden tennivalót, a feleség viszont nem veszi a dol­gokat olyan komolyan, ő nagyvonalú. Lehet-e boldog egy ilyen házasság? A férj azonfelül rendkívül magas követelményeket állít felesége elé: állandóan követel tőle valamit. Ezért viszont nem lehet a férjnek szem­rehányást tennünk, hiszen a férj mindezt elvárhatja feleségétől, és kívánságai jogosak. A férjben tehát nincs semmi kivetni való, a követelményeiben sem, csak éppen nem a neki megfelelő asszonyt vette fele­ségül, nem olyan asszonyt, aki ezeket a követelményeket teljesíteni tudná. A két ember tehát nem tud kijönni egymással, ellentétes természetük miatt. Az asszony nagyon boldogtalan. Teljesen tudatában van gyakori hibázásának, de egy ilyen férjjel való együtt­élésben úgy látszik, hogy mindaz, amit mond vagy tesz: hibás. Van-e egyáltalán még reménység számá­ra? Ha másféle férjjel házasodott volna össze, nyilván nem lenne ez a nyomorúságos helyzete. Ez utóbbi sem volna kevésbé igényes, mint az első, de ez nem­csak követelményeket támasztana, hanem segítene is azok teljesítésében. Szívesen férjhez menne hozzá, de hát még él az első férje. Mit tehet? Csak akkor mehet az asszony jog szerint egy másik férfihez, ha meghal az első férje.

Ez a történet nem tőlem származik, hanem Páltól. Az első férj a törvény, a második Krisztus, és te az egyik felesége vagy. A törvény sokat követel, de nem ad se­gítséget, hogy teljesítsd követeléseit. Krisztus viszont szintén sokat követel, sőt, olykor még többet is (Mt 5,21-39), de amit tőlünk követel, azt maga végzi el bennünk és általunk. A törvény követelményeket állít fel azokkal szemben, akik teljesen ki vannak neki szolgáltatva. Krisztus is követelményeket támaszt, de Ő maga tesz eleget bennünk ezeknek a követelmé­nyeknek. Nem csoda tehát, ha az a példabeli asszony szeretne megszabadulni első férjétől, hogy feleségül mehessen a másikhoz. A szabadulás egyetlen lehető­sége az első férj halála: Ez azonban szívósan ragasz­kodik az élethez. Nincs kilátás arra, hogy meghaljon. „…Míg az ég és a föld elmúlik, a törvényből egy jóta vagy egyetlen pontocska el nem múlik, míg minden be nem teljesedik” (Mt 5,18).

Az egyiknek meg kell halnia

A törvény tehát mindörökre megáll. De ha a törvény soha el nem múlik, hogyan lehetek én valaha is Krisztus „felesége”? Nem mehetek férjhez másvalaki­hez, ha első férjem egyszerűen nem akar meghalni. ­Nos, mégis van egy kiút: Ha ő nem akar meghalni, hát meghalhatok én. Ha meghalok, ezzel a házasság fel van bontva. Pontosan ez az az út, amelyet Isten választott, hogy engem a törvény alól megszabadítson. A Róma 7-ben a legfontosabb rész az a forduló­pont, amely a 3. és 4. vers között van. Az 1-3. ver­sekből azt olvassuk, hogy tulajdonképpen a férjnek kellene meghalnia, a 4. versben viszont azt látjuk, hogy nem a férj, hanem a feleség hal meg. A törvény nem múlik el, én azonban meghalok, és ily módon, a halálom által megszabadulok a törvény alól. Világo­san látnunk kell, hogy a törvény soha nem múlik el. Isten jogos követelményei megállnak mindörökké, és amíg én élek, eleget kellene tennem ezeknek a köve­telményeknek. Ha azonban meghalok, a törvény nem támaszthat többé igényt velem szemben. A síron túl nem követelhet semmit.

A törvénytől való szabadulásunk ugyanazon elv szerint történik, mint a bűntől való szabadulás. Miután meghaltam, régi gazdám, a bűn még tovább él; de a rabszolga felett való hatalma a síron túl megszűnik. Amíg éltem, ezernyi megbízatást adhatott, most azon­ban, hogy meghaltam, immár hiába szólongat. Mind­örökre felszabadultam rabságából. Éppen így van a törvénnyel. Amíg a feleség él, férjéhez köttetett, de halála pillanatától fogva megszűnt a házassága! A tör­vény azután is követelhet, ahogy idáig tette, de a sí­ron túl nincs már hatalma.

Krisztus mindenre elégséges halála

És most egy rendkívül fontos kérdés: Hogyan halok meg? – ezen a ponton válik világossá igazán, milyen nagy dolog az, hogy Urunk elvégezte értünk a nagy áldozatot. „Azért atyámfiai, ti is meghaltatok a tör­vénynek a Krisztus teste által” (Róma 7,4). Mikor Krisztus meghalt, teste megtöretett, és mivel én az Ő testének egy tagja vagyok, én is megtörettem. Mikor Őt megfeszítették, engem is megfeszítettek. Egy ószö­vetségi példával tudnám ezt világossá tenni: a temp­lomban a bizonyságtétel kárpitja választotta el a szen­télyt a szentek szentjétől, és erre a függönyre kérubok voltak hímezve, amelyeknek arca – ember, oroszlán, bika és sas-arc – az egész teremtett világot kiábrázol­ták. (Látjuk az élet négy nagy területét: az ember, a vadállatok, a háziállatok és a madarak világát, tehát az egész élő teremtettséget.) A függöny mögött lako­zott Isten, és a függönyön innen élt az ember. Az em­ber láthatta ugyan a kárpitot, de nem láthatta azt, ami mögötte rejtőzött. Ez a kárpit a mi Urunk testének ki­ábrázolója volt (Zsidó 10,20.). Az ember Urunknak csak külső megjelenését láthatta. A benne lakozó Is­ten azonban az ember számára láthatatlan volt. Mikor azután Krisztus meghalt, kettéhasadt a kárpit (Mt 27,51), úgyhogy az ember közvetlenül beláthatott a szentek szentjébe. Az Úr Jézus Krisztus halála óta Isten nem rejtőzik többé kárpit mögé. Mindenki meglát­hatja Őt. És mi történt a kérubok négy arcával, ami­kor a kárpit kettéhasadt? Isten kettéhasította a kárpi­tot, és ugyanakkor a kérubok négy arcát is, amelyek a kárpitba bele voltak hímezve. Teljességgel lehetetlen lett volna a kárpitot úgy kettéhasítani, hogy ne hasad­janak ketté a kérubok is. Amikor az Úr meghalt, Isten számára megszűnt az odáig való egész teremtettség. „Azért testvéreim, ti is meghaltatok a törvénynek a Krisztus teste által” (Róma 7,4). Annak a példabeli asszonynak a férje lehet, hogy még egészséges és erős – mihelyt azonban az asszony meghalt, nem lehet már semmiféle módon hatással az asszonyra, akár­mennyi követelményt támaszt is vele szemben. Az asszonyt halála felszabadította férjének követelései alól. Mikor Krisztus meghalt, mi is vele haltunk, és az Úrnak ez a mindeneket átfogó halála megszabadí­tott minket a törvénytől. Urunk azonban nem maradt sírjában, hanem harmadnapon feltámadott. És mi, akik benne vagyunk, feltámadtunk vele együtt! A ha­lál nem tudta rabságában tartani Őt, és mivel mi tes­tünkben ugyanazt tapasztaljuk meg, amit Ő megtapasztalt, a halál bennünket sem tarthat fogságában. Az, hogy az Úr teste vagyunk, magában foglalja nem­csak halálát, hanem a feltámadását is. Krisztus feltá­madása test szerint való feltámadás volt. Ezért mi, akik Krisztus testének tagjai vagyunk, nemcsak meg­haltunk a törvénynek, hanem élünk, de Istennek.

A feltámadott élet

Amikor Isten bennünket eggyé tett Krisztussal, nem­csak azzal a szándékkal tette, hogy mi Krisztussal együtt meghaljunk, hanem ennél sokkal dicsősége­sebb dolgot is készített számunkra: „…hogy legyetek máséi…” (Róm 7,4). A halál felbontotta régi házassá­gunkat, és az az asszony, akit egykor valósággal a kétségbeesésbe hajszolt első férjének szüntelen köve­telőzése, végre szabad, és feleségül mehet a második férjhez. Ő is támaszt igényeket, de erőt is ad azok teljesítésére.

És mi az eredménye ennek az új kapcsolatnak? Az, hogy „gyümölcsöt termünk Istennek” (Róm 7,4). Krisztus teste által ez az asszony meghalt, és most már eggyé lett Krisztussal annak halálában és feltá­madásában is. És feltámadott életének ereje által im­már gyümölcsöt terem Istennek. Az Úr feltámadott élete képessé teszi arra, hogy mindazt teljesítse, amit Isten szentsége megkövetel tőle. Isten törvénye nem szűnt meg, hanem maradéktalanul ki van elégítve, mert a feltámadott Úr immár benne éli életét, és ez olyan élet, amely mindig kedves Istennek.

Gyakorlati szabadulás

Miután e kérdést tanszerűen tisztáztuk, látnunk kell, mit jelent mindez a gyakorlatban. Mit jelent a tör­vénytől szabadnak lenni a mindennapi életben? Egy­szerűen ezt: Mostantól fogva semmit sem teszek Iste­nért, meg sem kísérlem, hogy kedves legyek előtte. Erre talán ezt mondod: „Ez borzalmas tévtanítás!” Pe­dig abban a pillanatban, amikor ismét megpróbálok Istennek kedves lenni, máris újra a törvény alatt vagyok. A törvénytől szabadnak lenni azt jelenti, hogy nem vagyok köteles többé a törvény rendelkezéseit betölteni. Mivel nem tartottam be a törvényt, kimon­datott felettem a halálos ítélet. Ezt az ítéletet végre is hajtotta Isten, és én a halálom által minden követel­mény alól felszabadultam. A törvény ugyan továbbra is követel, de most másvalaki teljesíti azt énbennem. A törvény kielégíttetett, de az én hozzájárulásom nél­kül. Most már valaki más az, aki bennem azt teszi, ami Istennek kedves. Mostantól kezdve semmit nem teszek a magam erejéből, hogy Istennek szolgáljak. Isten azt mondja, hogy éljek neki kedves életet. Ez nekem nem sikerült, ezért adott át engem a keresztha­lálnak. Ha pedig mostantól fogva nem igyekszem a magam erejéből Istennek tetszeni, ezzel megvallom, hogy Isten igazságosan cselekedett, amikor engem nem tartott másra, mint a kereszthalálra méltónak. Vonakodom bármit is tenni a magam erejéből, és ez­zel jóváhagyom Istennek az óemberem felett kimon­dott ítéletét. És mikor halálba adom magam, az Úr ki­nyilatkoztatja bennem feltámadott életét.

Az Úr maga teljesíti saját követeléseit

Ily módon egyszerű formulával fejezhetjük ki a keresztény életet. Mikor a törvény valamit követel tőlem, azt mondom az Úrnak:

– „Uram, erre nem vagyok képes” – „Uram, ezt meg sem próbálom”

– „Uram, én bízom benne, hogy Te mindazt megte­szed, amit tőlem követelsz.”

Ha pl. közel vagyok ahhoz, hogy elveszítsem türel­memet, egyszerűen így szólok az Úrhoz: „Uram, én képtelen vagyok türelmes lenni, meg sem próbálom. Bízom benne, hogy Te helyettem is türelmes vagy.” Ugyanígy, amikor a büszkeség kísért: „Uram, én nem tudok alázatos lenni, meg se kísérelem; de bízom ben­ne, hogy Te helyettem is alázatos vagy.” Ezt jelenti gyakorlatilag, hogy megszabadultam a törvénytől, és másé vagyok. Tudjuk, hogy sem türelmesek, sem alázatosak nem tudunk lenni, csak az a gond, hogy ezt újra meg újra megkíséreljük. Mihelyt azonban meg­tudjuk, hogy felszabadultunk a törvény alól, meg sem próbálkozunk többé, hogy a követelményeknek eleget tegyünk. Az Úr is követel tőlünk, de mibennünk Ő maga teljesíti a követeléseit.

Mi történik, amikor egy nő férjhez megy? Többé nem a maga nevét viseli, hanem egy más emberét. De ezentúl részesül annak minden vagyonából is. Ponto­san ez történik, amikor Krisztussal összeházasodunk. Ha az Övéi vagyunk, akkor miénk mindaz, ami a Krisztusé. Az Ő kimeríthetetlen gazdagságának birto­kosaiként képesek vagyunk valamennyi követelését teljesíteni: „Azért testvéreim, ti ismeghaltatok a tör­vénynek a Krisztus teste által, hogy legyetek máséi, azéi, aki a halálból feltámasztatott, hogy gyümölcsöt teremjünk Istennek” (Róm 7,4).

Forrás: http://www.szaboferenc.hu

Sandor névjegye

Jézus Krisztus megalkuvás mentes követője. Úttörő, aki a hagyományoktól megtisztított, kevesek által járt úton igyekszik járni, szabaddá téve azt mások számára is. Follower of Jesus Chist on an uncompromised way. Pioneer , who try to walk on from traditions cleaned way. This is the way of minority only.
Kategória: Gyógyulás-szabadulás, helyreállítás, Magyar tanítások
Címke: , , , ,
Közvetlen link a könyvjelzőhöz.

A tetszés kifejezése a post végén lévő Tetszés gombbal lehetséges, amihez regisztrálni kell. Rövid, tömör vélemény írására az alábbi ablakban van lehetőség .

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s