A rosta (megrostálás) – C. H. Spurgeon

The Sieve by C.H. Spurgeon

Forrás: http://www.ccel.org/ccel/spurgeon/sermons20.ix.html

C. H. Spurgeon 1158. sz. nyomtatott prédikációja

PDF formátumban itt letölthető: Megrostálás – C. H. Spurgeon

„Nem minden, aki ezt mondja nekem: Uram! Uram! megy be a mennyek országába; hanem aki cselekszi az én mennyei Atyám akaratát.”   Máté 7.21

Ezt a fejezetet olvasva az ember átérzi, hogy végül is nem olyan könnyű őszinte keresztyénnek lenni. Az út kemény és nehéz; az ösvény keskeny. Ki az, aki a mennybe vivő utat könnyűnek tünteti fel? Urunk így beszélt róla: „„Szoros az a kapu és keskeny az az út, amely az életre visz, és kevesen vannak, akik megtalálják azt.” „Sokan vannak a hivatalosak és kevesen a választottak.”

Különösképpen azért nehéz valódi keresztyénnek lenni, mert sokan vannak, akik hamisságban járnak. Sok hamis próféta volt a múltban és sokan vannak ma is. Urunk beszélt róluk egykor, amint e fejezetben olvassuk, s megadta a módot is, hogyan vizsgáljuk meg őket. Megtévesztő munkájukat azonban éppen olyan sikeresen folytatják ma is, mint régen. Mivel tele van a föld megtéveszteni igyekvő csalókkal, ezért nekünk – folyton az őrtoronyban állva – fokozott éberséggel kell őrködnünk, nehogy félrevezessenek bennünket.

Felszólítalak benneteket, hogy minden keresztyén szószékről és emelvényről elhangzott szót alaposan vizsgáljatok meg. Figyelmeztetlek benneteket, hogy minden hívő könyvet Isten Igéjével, mint igaz mércével hasonlítsatok össze. Ne higgyetek közülünk senkinek, ha az igével ellentétesen szólunk – sőt, mennyből jövő angyalnak se higgyetek, ha az más evangéliumot hirdet, olyat, mi nem található az ihletett Szentírásban. „A törvényre és a bizonyságtételre hallgassatok; ha nem az ige szerint szólnak azok, az azért van, mert nincs igazság bennük.”

Istenünk! Adj kegyelmet, hogy megszabaduljunk a hamis prófétáktól! Ha azonban gondatlanok és vigyázatlanok vagyunk nem fogunk megmenekülni tőlük, mert a báránybőr olyan tökéletesen befedezi a farkast, és a megszélesített homlokszíj annyira felékesíti a képmutatót, hogy külső megjelenésével ezreket ejt tőrbe, akik nem veszik észre a csapdát. Az ellenség fogásai ravaszok és sok balgatag ember van, akik tudatlanok a csalárdsággal szemben. Az elmúlt századok tapasztalataiból okulva a megtévesztők nemcsak egyre gonoszabbak lesznek, hanem egyre ravaszabbak is. Ha lehetséges megtévesztik a választottakat is. Boldogok azok, akik mivel kiválasztottak Isten hatalma által őriztetnek az üdvösségre úgy, hogy a tévelygésnek semmiféle szele sem sodorja el őket.

Vannak ezen felül hamis tanítók, és bizonyosan vannak hamis atyafiak is. Isten egyházában sohasem volt olyan időszak, amelyben mindenki valódi keresztyén lett volna, aki magát annak vallotta. Az egyház arany korszaka tagadhatatlanul akkor volt, amikor maga a Mester a földön járt, s kiválasztott magának tizenkét embert, hogy az ő személyéhez legközelebb álljanak, s mintegy az ő országának szolgálói legyenek. A Jézus által pásztorolt közösségben a tizenkettő között is volt azonban egy tanítvány, Júdás az apostolok pénztárosa, a veszedelem fia, akibe ’belement a Sátán’.

Később, amikor Pál és a többi apostol lett felvigyázó az Egyház felett, bizony boldog és áldott kor volt az. S amikor az üldöztetés tüze elharapózott, és egy nagy rostához hasonlóan tisztogatta a búzát a polyvától, az ember azt gondolná, hogy a szérűn csakis tiszta búzát talál. De nem így volt: a szerűn halomban álló egyház akkor is a búza és a polyva keverékéből állt. Voltak, akiknek a szíve a világhoz vonzódott, másokat súlyos tévelygések vezettek félre, miközben ismét mások csak azért maradtak az egyházban, hogy annak tisztaságát bemocskolják, s bűneik által Isten fenyítését vonják magukra.

Sohasem fogunk itt a földön tökéletes gyülekezetet látni, míg szemtől szembe a mennyben meg nem látjuk az Urat. Ott a felhők felett van a tökéletesség helye. De itt sajnos, semmi sem tiszta, semmi sem szenny nélküli; még a legtisztább gyülekezetekben is találunk megtévesztőket és megtévesztetteket.

Ti közöttetek is, akik felett felvigyázásra hívattam el, tudom, hogy vannak hamis atyafiak, akik inkább a világnak, mint Istennek szeretői. Jóllehet nem tudlak titeket eltávolítani, mint ahogy a szántóvető szolgái sem téphették ki a konkolyt a búza közül, azért mégis, sóhajtozok felettetek, mert minden nap kereszt és teher vagytok számomra. Ó, bárcsak Isten megtérítene titeket és hitvallásotokhoz méltó igazi hívőkké formálna át benneteket, vagy pedig távolítson el titeket a gyülekezetből, melyet annyira elszomorítotok és gyengítetek.

Ha azonban Isten egyházában ott vannak a megtévesztők és megtévesztettek, a kérdés közvetlenül minket érint, egyenként: „Vajon nem vagyunk-e mi is tévedésben? Nem vagyunk-e mi is megtévesztve? Vajon nem történhet-e meg velünk is, hogy bár rendes hívőknek tűnünk, mégsem vagyunk őszinték, mert megcsaljuk magunkat hitvallásunkkal, s végül kiderül felőlünk, hogy nem vagyunk azok, akiknek gondoltuk magunkat?” Ezért hát állítsuk most magunkat az önvizsgálat tükre elé, és amit csak mond az ige, azt vegyük személyesen magunkra. Bárcsak alaposan megvizsgálnánk magunkat, hogy igazi e vagy nem a tanítványságunk, s ne akarjuk egyetlen nyilvánvalóvá vált igazság fényét sem elkerülni: hanem inkább sóvárogva kívánjuk, hogy maga az Úr vizsgáljon és próbáljon meg bennünket.

Szeretném most az igét elétek hozni és felhívni a figyelmet először arra, hogy az egy nagyon dicséretes kifejezést tartalmaz: „Uram, Uram!” Másodszor arra szeretném felhívni a figyelmet, hogy ezt megrögzött képmutatók mondták. Harmadszor viszont rá fogunk mutatni arra, hogy miben tévedtek ezek a képmutatók? Mi volt az ő fogyatkozásuk, ami miatt lehetetlenné vált számukra a mennyek országába való bemenetel?

I.

Először, tehát az alapigénk EGY NAGYON CSODÁLATOS KIFEJEZÉST HASZNÁL. Biztosak lehetünk a felől, hogy ez rendjén való, helyes beszéd volt, hiszen másként a képmutatók nem használták volna képmutatásuk palástjaként. Az emberek nem használnak kétségbe vonható kifejezéseket, amikor rendkívül kegyeseknek kívánnak látszani. Gondosan ügyelnek arra, hogy bármilyen gonoszak is legyenek cselekedeteik, a szavaik ezzel ellentétben tisztán csengjenek. Ezért az igében említett személyek így szóltak Jézushoz: „Uram, Uram!” Ez egy helyénvaló megszólítás, melyet mindegyikünk helyesen használhat az Úr Jézus megszólítására.

Először is, kedves barátaim így illik szólítanunk Jézust: „Uram, Uram” – az ő istenségére való tekintettel. Hogyan üdvözülhetnénk, ha nem teszünk így? A názáreti Jézus számunkra Úr és Isten. Nem habozunk Tamás apostol szavaira hivatkozni, aki az ujjának a szegek helyébe bocsájtásakor ezt mondta: „Én Uram és én Istenem!” Hadd mondjanak mások, amit akarnak, hogy Jézus csupán egy ember, vagy egy próféta, vagy Istennek egy küldötte volt. Az ilyen beszédnek nincs súlya előttünk. Mi Istenből való Istennek hisszük Őt, és úgy imádjuk Őt e mai napon, mint aki a legmagasabb mennyekben trónol, s hisszük, hogy méltó arra a tiszteletre, mely egyedül csak Istent illeti meg.

Nem csodálkozom, ha azok, akik az Úr Jézus Krisztust csupán egy embernek tartják, kemény dolgokat mondanak rólunk. Nekik sem kell azonban csodálkozniuk, ha mi hasonlóképpen nagyon kemény kifejezéseket használunk velük szemben. Ha nincs igazunk, akkor tévedésben, tehát bálványimádásban vagyunk, mert egy olyan személyt imádunk, aki csupán ember. Ha viszont nekünk van igazunk, akkor az ő tanításaik többsége merő istenkáromlás, mert tagadják Isten Krisztusának az istenségét. Nagy szakadék van közöttünk, s ezt becsületesen meg kell vallanunk.

Elhallgatni a tényt csak azért, hogy liberálisnak tartsanak, szerencsétlen színjátszás lenne, mely nem méltó egy becsületes emberhez. A szóban forgó kérdés nagyon lényeges, döntő jelentőséggel bír, s nem lehet kétfelé sántikálni a két vélemény között. Megalkuvásról sohasem lehet szó ott, ahol az igazság a lényeget s a fundamentumot érinti. Egyes pontokat illetően lehetnek más véleményen, de vannak tételek, amelyekben semmi megalkuvás, elnézés vagy tompítás nem engedhető meg. Jézus Krisztus vagy Isten, vagy nem. Ha ő valóban Isten, amint mi hisszük, akkor viszont azok, akik az Ő istenségét tagadják, nem lehetnek igaz hívők, nem hihetnek igazán benne, és ezért szükségszerűen elvesztik azokat az áldásokat, melyeket azoknak ígér, akik befogadják Őt.

Nem tudom elképzelni, hogy valakinek rendben legyen a szénája a hit dolgában, ha a Megváltó személyével kapcsolatban nincs helyes látása. Nem lehet rendben a többi dolog sem, csak ha helyesen vélekedtek felőle. Ha nem ismeritek, és nem bírjátok Őt, mint Isteneteket, akkor nem is fog titeket üdvözíteni. Hadd győzzenek meg az Ő csodái, páratlan isteni tanítása, az egyetlenszerű, hasonlíthatatlan jelleme, és dicsőséges feltámadása, hogy „az Ige Istennél van”, és minden tekintetben egyformán isteni az Atyával és a Szentlélekkel.

Az említett megszólítás egy másik szempontból is dicsőséges, és az említett képmutatók által bizonyára így is használták azt. Azért használjuk Krisztussal kapcsolatban ezt a megszólítást, hogy kifejezésre juttassuk, hogy elismerjük őt Mesterünknek: Ő „Úr, Úr” a mi számunkra. Krisztus igaz egyházában nincs sok úr, csak Ő egyedül. Egy a ti Mesteretek, a Krisztus, s ti mindannyian testvérek vagytok.” A „püspök úr” olyan kifejezés mely inkább Babilonra vagy Rómára érvényes, de nem az új Jeruzsálemre. Felszólítom az egész világot, hogy kutassanak, keressenek valami ilyen, vagy ehhez hasonló apostoli cím után az apostoli korban. Nem fognak hasonló címet találni. Ez homlokegyenest ellenkezik a keresztyénséggel, mint a pokol a mennyel.

Mint egy közös Mesternek a szolgái mi mindannyian azonos szinten vagyunk. Hát nem mondta-e Ő? „A pogányok fejedelmei uralkodnak rajtatok, és hatalmaskodnak felettetek, de ne így legyen ti közöttetek.” Krisztus a mi Urunk egyedül és Isten gyülekezetében nincs más úr rajta kívül. Az egyház, amikor megfelelő állapotban van gondosan ügyel arra, hogy Krisztuson kívül soha ne legyen más törvényadója. Krisztus szab az Egyház számára törvényt, és nem a parlament vagy a király. Krisztus jár a gyülekezetek között, az arany gyertyatartói közt, s figyeli és előírja számukra a rendtartást. Nem tűr el más törvénytevőt vagy uralkodót szellemi dolgokban. Nem ismerünk más rabbit csak Krisztust. Az Ő ajkáról jön a tanítás (dogma), és nem zsinatoktól, nem tanítóktól, vagy teológusoktól. Ami az egyház vezetőit illeti, ha őket nem Jézus állította be, az Ő tekintélye és Szelleme által, akkor ők nem uralkodhatnak rajtunk. Ami a hittel kapcsolatos emberi hagyományokat, előírásokat és rendeleteket illeti, azt mondom, tépd azokat darabokra, és repítsd a szélnek.

Krisztus az Úr, és minden egyes keresztyén szíve visszhangozza e szavakat, amikor azt mondom az Ő megváltott népe nevében: „Jézus, Mária fia, Isten Fia, te vagy a mi Urunk, Urunk! A te anyád fiai meghajolnak előtted és tiszteletet tesznek neked. Minden mi kévéink meghajolnak a te kévéd előtt, sokkal inkább, mint Józsefnek, s Izráel házának holdja és tizenegy csillaga leborulva, hódolva imád téged! Te elválasztattál testvéreidtől, a te testvéreid érdekében.” Jézusnak, aki egykor keresztre szegeztetett, legyen örök dicsőség, örök korokon át. Ő Úr, Úr – ilyen értelemben.

Szeretteim! Minden vita felett áll, hogy Jézus isteni Úr, és törvényhozóként is Úr, ezért nagyon helyes, ha ezt így mondjuk. Bátor tett volt a Skóciai Szövetségkötés aláírói részéről, hogy készek voltak meghalni Krisztusnak az Ő egyházában való uralmáért. Hiszem, ezrével élnek ma is olyanok, akik örömest leteszik életüket is azért, hogy felmagasztalt Urunknak koronáját megőrizzék. Ennél nagyobb és értékesebb cél érdekében senki sem áldozhatja életét, mint Krisztus Istenségének megvédése.

E tant nem lehet eltávolítani a nélkül, hogy a hit fundamentumai le ne omolnának. Amikor a fundamentum is leomlik, mit cselekedhet az igaz?! Tartsátok hát magasra bizonyságtételeteket, ti, kik a Bárány követői vagytok, és ne féljetek az Ő nevét megvallani. Ha képmutatók ajkán hangzott is el e hitvallás, nem kell pirulnotok ennek kiejtésekor, mert a legnagyobb igazság, hogy Jézus Úr és Isten!

Tiszteljétek Mestereteket! Hadd lássák mások is, hogy tisztelitek Őt. Engedelmeskedjetek neki. Tegyétek ezeket a jó cselekedeteket, mert Krisztus parancsolja ezt nektek. Tagadjátok meg azoknak a rossz dolgoknak a véghezvitelét, amit Krisztus tilt meg nektek! Abba az irányba haladjatok, amerre Ő mutatja az utat. Utasítsátok vissza a másik irányt, mert az ő lábnyomait ott nem látjátok! Ő legyen az, aki parancsol nektek! Hadd lássa minden ember, hogy ti az életetek gyakorlata alapján mondjátok: „Uram, Uram!” – minden alkalommal, amikor Jézusra gondoltok. Ez az igazi keresztyén lelkület: tenni azt, amire Krisztus int bennünket, s tisztelni Őt szívünkben, ajkunkkal és teljes életünkkel örökké.

Szeretném, ha egyes keresztyének egy kicsit szókimondóbbak volnának Uruk és Mesterük iránti elismerésükben. Dicsérem ezeket a képmutatókat, (ha egyáltalán lehet valamiért dicsérni őket), mert bölcsen egy megfelelő és istenes kifejezést választottak, habár – sajnos! – meggyalázták a jó beszédet, bolondul használva azt: Uram! Uram!

 II.

Másodszor: KÉPMUTATÓK VOLTAK, AKIK EZT A CSODÁLATOS KIFEJEZÉST HASZNÁLTÁK. Miféle emberek voltak ezek, akik így szóltak: „Uram, Uram!”? A Mester mégis azt mondja róluk, hogy nem mindenki, aki ezt mondja nékem: „Uram! Uram!” – megy be a mennyeknek országába. Úgy hiszem, hogy nagyon sok emberre gondol, amikor erről beszél, s én igyekszem most őket felkutatni. Az foglalkoztat, vajon találok-e ilyeneket ebben a gyülekezetben? Segítsetek, testvéreim, önmagatok megvizsgálása által felfedezni s leleplezni az ilyen képmutatókat.

Először is. A mi Urunk kétség nélkül a felszínes hívő életet élőkre utal, akik ezt mondják: „Uram, Uram!” – és ezzel az egész bizonyságtételük véget ér. Ilyen személyek itt körülöttünk is vannak, kiknek hite csak beszédben áll. Jó dolgokat mondanak, de sohasem érzik át, amit mondanak. Kegyes szavaik forrása csak a szájuk és sosem a szívük mélyéről fakad. A köves talajhoz tartoznak, mert nincs az igének gyökere bennük. Szívük kemény, kopár sziklájának felszínét csak nagyon vékony talajréteg borítja.

Pontosan rájuk illik a „látszat–keresztyén” kifejezés, mert amikor a kegyesség külsőségeit megtették, úgy vélik, hogy a dolgot tökéletesen teljesítették. Például, ha szájukkal énekelnek, már azt hiszik, hogy Istent méltón dicsérik, s ha az ének zeneileg hibátlanul elhangzik, akkor hitük szerint nagyszerű istentiszteletet mutattak be, még ha szívük eközben egyáltalán nem dicsérte Őt. Amikor a gyülekezeti ima alatt lehajtják fejüket és becsukják szemüket, úgy gondolják valami megfelelő dolgot cselekednek, habár nagyon valószínű, hogy közben gazdagságukra, kertjükre, gyermekeikre, otthonukra vagy pénzügyeikre gondolnak, és az foglalkoztatja őket, hogy áll majd a pénztár, amikor hétfő reggel benyitnak az üzletbe.

Az ilyen látszat-keresztyének megelégszenek a hit külsőségeivel és nem törődnek azzal, hogy van-e élet benne vagy nincs. Megvan náluk a kegyességnek egy bizonyos látszata, de annak erejét megtagadják. Ha naponta elolvasnak egy fejezetet az igéből, akkor nagy önelégültséget éreznek, és azt hiszik magukról, hogy valódi írástudók, jóllehet sohasem jutottak el az igeolvasásban a mélyebb tartalom megértéséig, csak szemeiket futtatták végig a sorokon. Ha sohasem nyernek választ az imára, nem izgatja őket, mert imáikat nem is azzal a céllal mondták, hogy választ kapjanak rá. Hasonlóak a csintalan gyerekekhez, akik kopogtatnak az ajtón, de nyomban elszaladnak, nem várnak bebocsátásra. Istennek csupán külsőleg szolgálnak, sohasem foglalkoznak azonban azzal, hogy a külső alatt valóságos tartalom legyen. Csak a külső formákat tekintve mutatják ki Isten iránti tiszteletüket és azt képzelik, hogy Isten akkor is elégedett velük, ha a valóságos tartalom hiányzik.

Ó, milyen sok embertársunk megelégszik azzal, hogy külső formákat tekintve engedelmeskedik a hitbeli elvárásoknak. Elég nekik, ha a pohár vagy a tál külsejét tisztítják meg. A belső rész megmosása azonban, az új szív és a benső lényünkben való igazság, a szív Jézusnak való átadása, és teljes szívvel való szeretése: mindez elkerüli figyelmüket. S ha erről szólunk nekik, nyomban megharagszanak, puritánoknak tartanak bennünket, s úgy képzelik, hogy túl magas mérce alapján ítéljük meg őket. Azt mondják, túl szigorúak vagyunk hozzájuk. Szeretteim! Ez egyáltalán nem így van. Belátja minden értelmes ember, hogy szív nélkül a hit mit sem ér? Mi érték lehet a puszta külsőségekben? Alkalmazzátok csak magatokra – nektek mit jelentene? Mit gondolsz a saját gyermekedről, ha azt látod, hogy amire kéred őt, megteszi ugyan, de nem engedelmes szívvel, vagy irántad való szeretetből? Mit gondolnátok felőlük, ha egyáltalán nem bíznának bennetek, ha nem becsülnék az atyai szeretetet és az anyai gondoskodást, csak úgy gépiesen élnének a házban, megcselekedve mindent, amit mondtatok, de lélektelenül? Bizonyára fájna nektek a gyermeki szeretet hiánya, s a lélek nélküli cselekedetek helyett a szívüket óhajtanátok. Isten, a mi Atyánk ugyanezt gondolja felőlünk. Ha nem szeretjük Őt, bármit is cselekszünk, nem lehetünk kedvesek előtte.

Talán születésed óta rendszeresen jártál templomba, vagy gyülekezetbe, és meglehet, hogy a felekezeted sajátos ceremóniáin és rítusain mind átestél. Nem akartak elítélni azért, mert egy nagy ’egyházhoz’ tartozol, vagy amiért metodista, presbiteriánus, vagy éppen baptista vagy; csak mindezeket egy lapra véve azt mondom, hogy Isten utálja az olyan áldozatot, amelyből hiányzik a szív. Ha nem hoztál neki semmi mást csak külsőségeket, tudd meg, hogy az igazság a te hitedet így ítéli meg: „Hiábavalóság! Felette nagy hiábavalóság!” Ha ezt mondod: Uram! Uram! – akkor szívből kell engedelmeskedned Jézusnak, és belső emberedet a Szentlélek templomává kell tenned, mert különben képmutatásod elítél téged ama napon, mint olyan valakit, aki az igazság Istenét hamis vallásossággal merészelte ingerelni.

Egy másik csoportja ezeknek a személyeknek, akik ezt mondják: „Uram, Uram!” – és mégsem üdvözülnek, azok, akik vallásos viselkedésüket kiváló dolognak tartják lelkiismeretük megnyugtatására, de nem veszik komolyan, mint mindennapi gyakorlatot, mely életüket és viselkedésüket meghatározná.

Ismertem embereket, akik nem érezték jól magukat, ha reggeli és esti imádságaik elmaradtak, és mégis rossz házastársak és veszekedős emberek voltak. Nyugodt lelkiismerettel hamisították üzleti nyugtáikat, és egy árucikket kétszer is eladtak a vevőnek anélkül, hogy emiatt nyugtalanságot éreztek volna. Vasárnap azonban semmiképp sem akartak elmaradni az Úr házából, sőt igényelték, hogy ott jó prédikáció legyen. Ezzel szemben komoly elvárásaik voltak, jóllehet szívük a pénzbeli csalással szemben érzéketlen volt. Képesek voltak mosolyogva hazudni, de a lelkiismeretük szabad volt arra, hogy esküt tegyenek vagy elénekeljenek egy dalt. Meghúztak egy határvonalat valahol, és ezernyi csalást igyekeztek jóvátenni néhány bűntől való tartózkodással. Isten ilyen módon hagyta őket, hogy a mások becsapása miatti jogos büntetésként saját magukat is becsapják.

Ó, hány és hány módon csalják meg és szedik rá az emberek önmagukat! Saját maguknak a legnaivabb áldozatai ők! Úgy gondolják, hogy egyetlen vallásos cselekedet elégtételt nyújt sok-sok érvénytelen becstelen vétekre – esztelenségük ennyire megrontotta ítélőképességüket. Hallottunk egy spanyolországi katolikusról, aki gyónni akart, mert egy nagy bűn terhelte lelkiismeretét. Bandita volt, száz és száz ember életét oltotta ki, de nem ez zavarta őt. Ezrével követett el rablásokat, de nem a lopás bűne foglalkoztatta. Történt egyszer egy alkalommal, hogy az általa megölt emberről egy csepp vér ráfreccsent az ajkára, úgy, hogy hús ízét érezte pénteken, és ez volt az a nagy bűn, mely nem hagyta nyugodni lelkiismeretét.

Nos, mi nevetünk rajta, de ugyanez a szélsőséges viselkedés kijelenthető sok emberről e gyilkoson kívül. Szemük meglátja a szálkát, de mellőzi a gerendát. Ítéletükben megszűrik a szúnyogot és a legyet, de elnyelik a tevét és az elefántot. Egyik órában ugrálnak, a másikban sántítanak. Nagyon kedvesek, hűségesek a ceremoniális dolgokban, de laza erkölcsűek az általános becsületesség dolgaiban. A lényeges nagy dolgokat – az Isten és az emberek iránti szeretetet – hátuk mögé vetik, és azt képzelik, hogy üdvözülnek, csak azért, mert hízelegtek Istennek az istentiszteleten való képmutató jelenlétükkel, és az embereket megtévesztették kegyeskedő mutatványaikkal. Éppen olyan ez, mintha egy embert, akit mindennap meglopok, azt gondolom, kiengesztelhetem azzal, hogy leveszem a kalapom előtte az utcán, amikor találkozom vele. Az ilyen emberek megcsúfolják a Mindenhatót és gyalázzák Őt. Azt képzelik, hogy meghatódik tőlük? Azt gondolják, hogy csengő szavaik és üres kijelentéseik által megvásárolhatják Őt? Akármit képzeljenek is, ez nem így van! Sokan mondják: „Uram, Uram” – a lelkiismeretük megnyugtatására, de soha nem fognak bemenni a mennyeknek országába.

Sokan tartoznak a képmutatóknak ebbe a csoportjába. Van közöttük valaki, akivel már sokszor találkoztam – egy régi ismerősöm – meglehet, hogy épp itt van most is. Ez az úriember rendkívül ortodox, fundamentalista és igaz hitű. Szeretném, ha tudnátok, hogy egyetért azzal, hogy a tiszta tanítás a legfontosabb és tévedhetetlen mérőzsinór. Úgy tudom Londonban van egy királyi súlymérték és hosszmérték (etalon), amihez minden más mérőeszközt hozzá kell igazítani. Nos, ez a fiatalember megszerezte a teológia királyi mércéit. Pontosan tudja, mit kell a prédikátornak szólnia, amint az alapigét felolvassa és az egyik nagy kedvtelése az, ha leülhet és egy prédikációt meghallgatva megjegyezheti: „egyik része jó volt, de nem az egész. Is-is. Egy vödör tejet adott az elején, de a végén az egészet felborította… Nem volt jó ennél és ennél a pontnál”. Ez a fiatalember képes végtelen pontossággal egy hajszálat nyugati és észak-nyugati részre felosztani, és sohasem téved, semmilyen körülmények között. Tévedhetetlen. Az igazság vele együtt született és vele együtt fog kihalni. Ő a tökéletesség példaképe. Sajnos csak az a baj, hogy nem annyira tökéletes mindennapi viselkedésében és ügyeit illetően. Hitvallásában józan, de eljárásában tekervényes. Felesége soha nem mondta el nekem, de úgy hiszem, ha kimondhatná gondolatait, elpanaszolná, hogy neki van a legbakafántosabb férje. Ilyen csapás még nem jutott egy asszonynak se a világon! Gyermekei nem mennek abba a gyülekezetbe, amelyikbe az apa jár, mert hát, ugye, ő nem tudja róluk, hogy ki vannak-e választva, vagy sem. Nem izgatja magát emiatt, mert ha üdvösségre vannak rendelve, úgy az Isten által elrendelt időben bizonnyal elhívatnak és üdvözölnek. Szerinte nem fontos, hogy járnak-e gyermekei Istentiszteletre, vagy sem. Azonban gyermekei sem vágynak apjukkal menni, mert arra a természetes következtetésre jutottak, hogy akármilyen hit legyen is az apjuké, ők annak pontosan az ellenkezőjében akarnak hinni, mert olyan hitet akarnak követni, ami őket az apjuknál különbbé teszi. Ezt az embert úgy ismerik a szomszédai, aki kész tíz mérföldet is megtenni, hogy meghallgathasson egy kedvenc prédikátort, de egy ujját sem mozdítja azért, hogy egy bűnöst helyreállítson, vagy egy tudatlant oktasson. Még egy jellegzetes ismertetőjegye van, éspedig az, hogy teológiai ismeretein túl egy szavának sem adhatsz hitelt.

Ó, szabadítson meg minket Isten az ilyen emberektől. Többnyire falvainkban is, mindenütt találhatók ilyenek. Kiállnak Isten öröksége felett ítélkezni, de ők maguk nem tudják, mit jelent személyesen újjászületni: sohasem nyertek új természetet. Ha erről az igéről prédikálnál nekik: „Szentség nélkül senki sem látja meg az Urat” – készek lennének igazi értelmétől megfosztani, és más értelmezést adni neki. Azt mondanák, hogy a gyakorlati kegyesség törvényeskedés, és hogy Isten gyermekeihez nem illik így beszélni. Azt képzelik, hogy úgy élhetnek, ahogy nekik tetszik, és ennek ellenére ők mégis Isten szeretett gyermekei maradnak.

Szeretteim! Isten mentsem meg minket az antinomiánus (= törvényellenes) lelkiismerettől! Mert úgy hiszem, a pokolból feljött összes ördög közül a legarcátlanabb és legnagyobb csaló ez, és a hívők közt nagyobb kárt tesz, mint bárki más. Ők azt mondják ugyan: Uram, Uram!” – de mégsem fognak bemenni a mennyek országába.

Aztán találkozhatunk másokkal, akik azt mondják: „Uram, Uram!” – azonban nem őszinték. Nagyon tevékeny hívők, mindig készek valamit tenni, és nem is boldogok, ha valamit nem tesznek. Nem aktivitásukért hibáztatom őket. Kívánnám Istentől, hogy az ő őszinte népe legalább fele-ilyen buzgó lenne. Felfedeztem azonban bennük egy hibát: azt szeretik tenni, ami a leglátványosabb. Istent olyan helyeken szeretik szolgálni, ahol a legtöbb dicsőséget, tiszteletet nyerhetik. Jobban szeretnek nyilvánosság előtt beszélni, mint egy szegény beteg asszonyt meglátogatni. Ott munkálkodni vagy adakozni, ahol a jótettet széjjel kürtölik, ez az amit szeretnek. Egy nyilvános összejövetelt levezetni, és elnyerni a nép dicséretét: gyönyörűséges számukra. De elmenni a város-széli utcákba, felkeresni a szegényeket, vagy valamely alsórendű vasárnapi iskola csoport vesződséggel járó vezetését elvállalni, ez már nincs ínyükre.

Keménynek tűnhet, amit mondok, de mindamellett igaz, hogy sokan a Krisztusnak való szolgálat neve alatt valójában önmagukat szolgálják. Csak azért fáradoznak az ügy előmozdításáért, hogy ilyen-olyan módon önmagukat előtérbe helyezzék a gyülekezetben és a szolgálatuk által önmaguknak dicsőséget szerezzenek. Így mindenki elmondhatja róluk: „Micsoda áldott hívő ember, milyen tekintélye van, és milyen odaadással szolgálja Mesterét!”

Szeretett barátom! Ha te vagy én teszünk valami jelentőset Istenért, és annak mélyén ott van az önmagunk dicsőségének keresése, akkor azt nem Istenért, hanem saját dicsőségünk keresése érdekében tesszük. Nem mondom, hogy itt bárki is ilyen módon szolgál, de szeretném, ha lelkiismeretetek megkérdezne titeket, és az én lelkiismeretem pedig engem: „Valójában az Urat szolgálom, vagy munkámat a gyülekezetben azért végzem, hogy úgy tekintsenek rám, mint egy szorgalmas, lelkiismeretes, dicséretre méltó igehirdetőre, aki embertársainak javát keresi?”

Kérlek titeket Isten színe előtt, meneküljetek az emberi dicsőség vágya elől, és soha ne engedjétek, hogy indítékaitokat beszennyezze. Bárcsak a Szentlélek megtisztítana titeket minden ilyen indítéktól. Legyen elég számodra Isten dicsérete, elismerése, hogy ezt halljátok majd tőle: „Jól van, jó és hű szolgám”. Ha azonban emberektől remélsz dicséretet és tiszteletet, akkor menekülj tőle, mint a viperától. Rázd le a tűzbe, ha valaha is úgy találod, hogy a lelkedhez tapadt, mert másként a végén szerencsétlenségedre azt fogod tapasztalni, hogy ez a mondás: „Uram, Uram!” – nem biztosít számodra bemenetelt Isten országába.

Attól félek, minden gyülekezetben megtalálható a képmutatóknak egy másik csoportja, akik így szólnak: „Uram, Uram” de csak azért, hogy ez által nyerjenek valamit. „Bunyan János beszél Mellékuti-ról, akinek sok más indíttatása volt zarándokolni azon kívül, hogy a Mennyei Városba elérjen. Szépszó városából jött, ahol sok rokona lakott, akikkel továbbra is tartotta a kapcsolatot: Simanyelvű, Kétértelmű és Mindenre-kapható, Kétfelé-sántikáló, aki összes pénzét az által szerezte, hogy a tengerészhez hasonlóan nézett egy irányba és más irányba haladt. Ezeknek az embereknek leszármazottai nagyon elszaporodtak ma körülöttünk. Minden gyülekezetben megtalálhatók az ilyen emberek. Ők olyan emberek, akik a látszat szerint a menny felé haladnak, de egyértelműen a világhoz ragaszkodnak, amikor a hívők számára ’szorít a cipő’ az üldöztetés miatt. Abban bíznak, hogy ha a nyerészkedés nem is azonos a kegyességgel, de a kegyességen keresztül mégis szert tehetnek egy kis nyereségre.

Ezek az úriemberek megtalálhatók mind a városokban, mind falvakban, az ország minden sarkában. Az egyik közülük egy faluban telepedett le, és mielőtt üzletét beindította, az első kérdés melyet feltett, ez volt: Melyik a leginkább tiszteletre méltó gyülekezet a környéken?” Oda szándékozott menni, nemcsak azért, hogy áldást nyerjen, hanem hogy a portékáit jól eladhassa. Aztán találunk olyan embereket az élet más területeiről, akik egy gyülekezethez való csatlakozásukkal tisztességes társaságba kívánnak bekerülni, gazdag barátokra kívánnak szert tenni, akik által aztán érvényesülhetnek a társadalomban. Az ő vágyuk az, hogy az árral együtt ússzanak és azt a folyót szeretik legjobban, melyben a legtöbb aranyhal található.

Mások, akik szegényebbek, sóvárgó szemmel nézik a halakat és a kenyereket, és számukra azok a gyülekezetek a legjobbak, ahol nem árpakenyeret esznek, mint náluk odahaza, hanem fehér búzalisztből sütik azt, és nem kis cipókat adnak csupán, hanem óriási méretű kenyereket. Ők is azt szeretik, ha a halak is nagyobbak azoknál, mint amikről az Újtestamentumban olvasunk.

Az ilyen utálatos képmutatók egyike eljött egyszer Rowland Hill-hez, és nyomban leleplezte őt az öreg lelkész. „Nos, – mondta – tehát azt állítod, hogy megtértél?” „Igen” felelte az idős asszony, „az ön áldott szolgálata alatt tértem meg.” – „És hol hallgattad az igét az óta?” – „Uram, én mindig az ön áldott szolgálatát hallgattam.” – „S remélem, hogy épültél és vigasztalódtál is általa” „Ó, igen, nagyon is; az ön áldott szolgálata alatt” – „Gondolom, hogy ismersz néhány gazdag embert, akik velünk együtt vannak az istentiszteleten.” – „Ó, igen, többen is kedvességgel körülvettek az ön áldott szolgálata alatt.” Hill úr ekkor ezt mondta, „Feltételezem, hogy esetleg hallott arról is, hogy van néhány szeretetotthonunk.” „Igen! Igen! – mondta az asszony, és nagyon remélte, hogy abban az áldott kiváltságban lesz része, hogy valamelyikben ő is ott lakhat.”

Sajnos, az áldott szeretet-házak, és a szeretetnek más megnyilvánulásai, melyek valóban áldottak, ha tiszták az indítékok, gyakran azonban a legelítélendőbb célok vezérelnek embereket; és egyesek nagy buzgósággal mondják: „Uram, Uram”, kiknek ezzel a mondással egyetlen céljuk csak az, hogy ez által valami kis pénzre tehessenek szert.

Az élet bármely állomásán vagy is, kérlek, utáld ezt az aljasságot. A parlament sok tagja éppolyon aljas e tekintetben, mint sok közember. Buzgóságot színlelnek a hívő életben, csak azért, hogy egy helyre szert tehessenek az Országházban. Mindenfelé látható, hogy a hitet csak ugródeszkaként használják, amely által kicsinyes céljaikat elérhetik. Ha gazdag és befolyásos kívánsz lenni, menj és szerezz egy létrát valahol máshol, de ne a Golgotáról: a keresztet ne használd ilyen alantas célokra. Ha Jézus sebeit és drága vérét, és az Üdvözítő áldott nevét így megszentségteleníted, mi mást várhatsz akkor magadra, mint a Mindenható Isten haragjának rettenetes csapását. Hogyan tűrhetné el az ilyen képmutatást?! És mégis, sokan mondják: „Uram, Uram” – csak ilyen indítékból, és sohasem mennek be a mennyek országába.

Nos, a lista szomorú módon nagyon hosszú, de egyet vagy kettőt még meg kell említenem.. Az egyik a vasárnapi keresztyén. Merem állítani, hogy van itt is ilyen. Kiváló keresztyén ő az Úr napján. A hét első napján, amint felkel a nap, minden vallásossága feltámad. Sajnos azonban nagyon vitatható a keresztyénsége hétfőn, és túlzottan rossz keresztyén szombat este. Sok ember van, aki kegyességét ünneplő ruhájával együtt veszi magára és egy kicsit megszellőzteti azokat vasárnap. Az Úr napján ott van a Biblia a hónuk alatt, de hol van a Biblia hétfőn? Nos, nincs ott az ember keze ügyében, mint állandó útitárs. Hol vannak az Ige parancsai? Ott vannak–e az üzletben? Ott vannak–e a lakásban? Sajnos az aranyszabály ott maradt a templomban, ott lepi a por a padban a következő vasárnapig.

A hitre sok embernek nincs szüksége hétköznap, ez kellemetlenséget okozhat. Sokan vannak, kik zsoltárokat és dicséreteket énekelnek Istennek, de éneklésüket csak gyülekezeti összejövetelre korlátozzák. Az, hogy szívükben is dicséretet énekeljenek neki odahaza, ez sohasem esik meg velük. Az ő hitük a gyülekezeti terem falain belül marad, vagy esetleg előjön a nap bizonyos óráiban, amikor a családi áhítat folyik. Isten tisztítson meg minket az ilyen időnkénti hívő életből! Adja meg számunkra azt a kegyelmet, hogy mindig olyanok kívánjunk lenni, mintha a halál szélén állnánk és elköltöznénk az életből. Sohase legyen a hit számunkra olyan, mint egy felsőruha, vagy köpeny, amely levethető, hanem legyen átszőve természetünk szálaival úgy, hogy ne sokat beszéljünk a hitről, hanem legyen az a lélegzetünk és életünk. „Én az örök életet vágyom enni, inni és aludni” – ahogy egy öreg lelkipásztor szokta mondani. Ez legyen a mi óhajunk. Az áldott emlékű John Newton mondta az ő kálvinizmusáról, hogy azt – mint a kockacukor – nem darabos száraz tanításként hirdette, hanem prédikációiban mind feloldotta azokat, mint cukrot a teában.

Ó, bárcsak azok az emberek, akik hitük ’kockacukrait’ vasárnapra tartogatják, megédesítenék velük életük mindennapjait. Feloldódna a magaviseletükben, hogy az emberek meglássák azt, hogy szürke hétköznapi tetteik is Isten kegyelmével teljesek. Őket mindenkor Isten szeretete hevíti és minden dolguk hittel teljes módon, szeretetben megy végbe. Istenünk! Őrizz meg bennünket attól, hogy csupán vasárnapi keresztyének legyünk!

Nem folytatom tovább a felsorolást, mert időnk gyorsan szalad. A hamis hívőknek sok változata van, mint ahogy a tisztátalan állatok is sokfélék. Bárcsak ne tartoznánk közéjük!

III.

HOL TÉVEDTEK EZEK AZ EMBEREK? Ez az utolsó pontunk. Az Üdvözítő azt mondja, hogy nem cselekedték az ő beszédeit. „Aki cselekszi az én mennyei Atyámnak akaratát” – mondja – „az megy be a mennyeknek országába.” Mi tehát a mennyei Atya akarata?

Világosan, konkrétan mondja az Ige, hogy az Isten akarata, aki elküldte Krisztust, hogy mindaz, aki látja a Fiút, és hisz Benne, el ne vesszen. Tehát az Isten akarata, amit meg kell tennünk, hogy higgyünk Jézus Krisztusban, ha üdvözülni akarunk.

Kedves hallgató! Hiszel az Úr Jézusban? Ha nem hiszel, akkor vallásos cselekményeid, a szentségek magadhoz vétele, imaházba való járásod, imáid és énekeid, semmit sem érnek. Ha nem veted a bizodalmadat Krisztusba, akkor üdvösségednek alapkövét, fundamentumát sem vetetted meg: elveszett vagy. Azt kívánom neked, hogy Isten könyörüljön rajtad!

Isten akaratához tartozik az is, hogy ahol hit van, ott legyen Isten iránti engedelmesség is: az ő isteni előírásaihoz való alkalmazkodás. Tulajdonképpen a Jézusba vetett igaz hit ezt mindig magával hozza. Sohasem volt még olyan ember, aki Krisztusban üdvös módon hitt, és ne kereste volna teljes szívvel Jézus akaratát.

Jézus akaratának fontos részét képezi, hogy az övéi szeressék egymást. A képmutatók nem szeretik egymást, bár folyton azt hangoztatják, hogy mennyire hiányzik a szeretet a gyülekezetben. Hallgassátok csak meg őket! Folyton hibáztatnak, megszólnak másokat; és ez nem a testvéri szeretetnek a jele. Éles szemmel meglátják mások hibáit, de nincs bennük szeretet azok iránt, akiket megszólnak. Szeretnünk kell a testvéreket, mert ennek híján az üdvösség legvilágosabb és legszükségesebb bizonyítéka nélkül szűkölködünk: „mert mi tudjuk, hogy általmentünk a halálból az életbe, mivelhogy szeretjük testvéreinket.”

Isten igaz gyermeke hitéhez szeretetet ragaszt, és hite létrehozza benne mindazokat az erényeket, és kegyelmi áldásokat, amelyek az új embert felékesítik, amik Isten nevére dicsőséget hoznak. Ismerek néhány híres hívőt, akik sajnos, nem járnak az igazságban. Szeretnek a Krisztussal való közösségről beszélni és az Isten szeretetének édes gyönyörűségéről fecsegni, de mégis úgy tűnik, hogy nem tudják a szorzótáblát és sokszor a visszajáró pénznél megrövidítik a vásárlót. Hogy lakozhat Isten szeretete egy ilyen emberben, aki tolvaj? Hogyan lehet ő az igazságos és szent Istennek szolgája, amikor igazságtalanul jár el embertársaival szemben? Ez lehetetlen. Beszélhetsz, fecseghetsz, amennyit csak akarsz, de keresztyén nem vagy, csak ha a becsületesség és az igazság jellemzi az életedet.

Aztán, ó, jaj! Vannak megint mások, akik erkölcstelenek, tisztátalanok, és mégis azt merik állítani, hogy ők keresztyének. Szemem e pillanatban talán olyanokra szegezem, akik e kápolnát előszeretettel istentiszteleti helyüknek tartják, és állításuk szerint az itt hirdetett beszédeket örömmel hallgatják, noha szégyenére és gyalázatára vannak folyton a keresztyénségnek. Essenek térdre odahaza, és könyörögjenek Istenhez, hogy adjon nekik elegendő emberséget, hogy legalább becsületesen kárhozzanak el, és ne menjenek a veszedelembe a keresztyén nevet viselve, amikor távolról sem keresztyének. Én, ha a Sátánt szolgálnám és a bűn gyönyörűségeit szeretném, akkor azt férfiasan, nyilvánosan tenném, nem pedig a kegyesség leple alatt. Belopózni Isten gyülekezetébe és tisztátalan életet élni – nincs eléggé kemény szavam, mellyel megfeddjem az ilyen utálatos aljasságot.

Szomorú, de azt is el kell mondanom, hogy vannak itt névleges keresztyének, akik nem józanok. Ha egy ember nem mértékletes az evésben és az ivásban, hogyan merészel az ima erejéről beszélni? Hogy merészel imaórára eljönni és a száját ott megnyitni? Azt gondoljátok, hogy Krisztusnak van valami közössége Bacchusszal, hogy kezét nyújtaná a kocsma pultja felé? Barátjának nevezné azt, aki támolyogva lép ki a kocsma ajtaján, hogy utána eljöjjön és meghallgassa a prédikációt? „Hát ilyesmi megtörtént?” – kérdezheti valaki. Megtörtént?! Ó, jöjjetek ti ide, és valljátok meg, kik ezt mindennap megteszitek! Hogyan merészelitek mondani: „Uram, Uram!”, és titokban a részegesek poharát emelitek a szátokhoz?!

Uraim! Nem akarom a dolgot annyira feszíteni, hogy indulatosan, haraggal nekem támadjatok és azt mondjátok: „Személyeskedik!” De ha így szóltok, nem tiltakozom, hanem azt mondom, hogy ameddig te személyesen sérted és gyalázod Krisztust, én is személyes leszek feddéseimben. Ha te személyesen ingerled a Megváltót, úgy számítanod kell arra, hogy a Megváltó szolgája nagyon személyesen fog feddeni téged. Félek, hogy sok hívő van ezen az alkalmon is, akik sohasem gyakorolják az ige szerinti imádkozást a belső szobában. Az Üdvözítő azt mondja ezeknek: „Sohasem ismertelek titeket.” Nos, biztosan ismerte volna őket, ha szokásuk lett volna komolyan gyakorolni a vele való társalgást a belső szobában. Ha közösségük lett volna vele buzgó esedezésben, akkor az Úr Jézus nem mondaná „sohasem ismertelek titeket”, hisz mindegyik így válaszolna: „Nem ismersz engem, Uram?! Előtted sírtam titokban, a csendes kamrámban, hol emberi szem nem látott, csak a Tied. Eléd hoztam naponta gondjaimat és terhemet, és terád vetettem. Nem ismersz engem? Szemtől-szembe beszéltem veled, mint ahogy ember beszél barátjával. Ismerlek Téged ó Uram, jóságodnak boldog megtapasztalásai révén és ezért biztos vagyok benne, hogy te is ismersz engem. Imáimra adott feleleteid, kegyelmi ajándékaid olyan gyakoriak és folytonosak voltak, hogy bizonyosan tudom, ismersz engem. Ki lenne más e földön, akit ismersz, ha nem engem?” Boldog az, aki így tud szólni. Sajnos, sokan vannak, akik képtelenek ilyen választ adni Krisztusnak.

Félek, hogy vannak itt olyan névleges hívők közöttünk, akik nem imádkoznak. Meg voltál keresztelve, de nem imádkozol. Csatlakoztál a gyülekezethez, de nem veszed komolyan az imádkozást. Hogy mersz az Úr asztalához járulni, jóllehet hosszú ideje imádság nélkül élsz? Mert nem lehet imádságnak nevezni azt, amit sietve elmotyogsz reggel és este, amikor az álomtól lecsukódik a szemed.

Szeretteim! Isten áldjon meg titeket és szabadítson meg a látszat-imádságtól, és adja meg nektek, hogy szívetekben lakozást vegyen az igazság, és az indítson szüntelen benneteket őszinte imára az élő Isten előtt.

Most tudom, mi fog történni. Néhány remegő szív ezt fogja mondani: „Én mindig úgy éreztem, hogy képmutató voltam. Most biztosan tudom, hogy az vagyok. Szüntelen emiatt emésztettem magam és most is felettébb remegek.” Általában így szokott történni, bár nem így szeretnénk, hogy akik nem képmutatók, azok veszik ezt magukra, miközben a valóban képmutatók figyelmeztetéseinket lerázzák magukról: mint hadviselt férfiak, meg se rettennek a puskaropogástól. Igyekszem fejre szabott sapkákat készíteni, olyan fejekre, amiket be kell fedni. Azok az emberek azonban, akiknek fejére illenek, sohasem veszik fel azokat. Mások azonban, akikre sohasem gondoltam – kedves, szerető, gyöngéd-szívű hívők – , akik folyton vigyáznak, gondos önvizsgálattal élnek: ők teszik azokat a fejükre, és így kiáltanak „Nagyon félek, hogy képmutató vagyok.”

Ó kedves lélek, ne írj keserű dolgokat a magad számlájára, mert ha komolyan megvizsgálod a dolgot, hamarosan meglátod, hogy nem te vagy a képmutató. Szeretnél tenni valamit, hogy Krisztust megszomorítsd? Ugye mindenekfelett arra vágysz, hogy benne bízz? Ismersz mást, akiben bízhatnál Jézuson kívül? Egyedül csak rá támaszkodsz ugye? Bár nem vagy képes elmondani, hogy meg is halnál érte, én mégis hiszem, ha arra kerülne a sor, remegő hited nem vallana szégyent. Más felfuvalkodottak azonban, akik a maguk szemében tökéletesek elesnének és elpártolnának a hittől.

Mindnyájatoknak egyenként ezt akarom mondani: ha te teljes szíveddel hiszel az Úr Jézus Krisztusban, akkor nem vagy képmutató. Ha azonban bárki közülünk eddig képmutató volt, és vétkes mindazokban a dolgokban, melyeket felsoroltam, jöjjön a kereszt tövéhez és így szóljon: „Jézus, Mester! A bűnösök közt én vagyok az első, légy irgalmas most hozzám. Nézz reám és töröld el a sok bűnömet. Nézz rám, és minden hamisság, álnokság és képmutatás eltávozik tőlem. Adj nekem egy új szívet és egyenes lelket, és a mai naptól kezdve tégy engem a te gyermekeddé, és én dicsőíteni foglak téged úgy a földön, mint a mennyben, örökkön örökké. 

Sandor névjegye

Jézus Krisztus megalkuvás mentes követője. Úttörő, aki a hagyományoktól megtisztított, kevesek által járt úton igyekszik járni, szabaddá téve azt mások számára is. Follower of Jesus Chist on an uncompromised way. Pioneer , who try to walk on from traditions cleaned way. This is the way of minority only.
Kategória: egység, gyülekezet, gyülekezetépítés, helyreállítás, Keresztyénség, Magyar tanítások, Szentség, utolsó idők
Címke: , , , , ,
Közvetlen link a könyvjelzőhöz.

A tetszés kifejezése a post végén lévő Tetszés gombbal lehetséges, amihez regisztrálni kell. Rövid, tömör vélemény írására az alábbi ablakban van lehetőség .

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s