A részvételen alapuló gyülekezeti összejövetel felfedezése – Brian Anderson

Discovering Participatory Church Meetings  byBrian Anderson

Fordította: Kéry Zsuzsanna

Forrás: http://hitvedelem.blog.hu/

PDF formátum: A részvételen alapuló gyülekezeti összejövetel felfedezése

Napjaink hagyományos protestáns istentisztelete leginkább „showbusiness” előadásra emlékeztet; mindkettőben találunk beengedő embert, programokat, zenét, jelmezeket, világítástechnikát, kórust, színpadot, forgatókönyvet, közönséget és konferansziét (Christian Smith, Going To The Root, Herald Press, p.88.). A gyülekezet passzívan, közönségként ül, mialatt a pásztor előad – a gyülekezet részvétele pedig az összejövetelen a közös éneklésre, felelgetős felolvasásra, adománygyűjtő kosárba való pénzbedobásra, igehirdetés alatti jegyzetelésre korlátozódik. A felszentelt klérus dolga minden jelentős szolgálat ellátása,  mindeközben pedig Isten népének kilencvenkilenc százaléka évről évre, vasárnapról vasárnapra látogatja az istentiszteleteket, anélkül, hogy valaha is részt vennének egyetlen valódi, szellemi szolgálatban is az összegyűlt hívők között.

Isten azt akarta vajon, hogy a gyülekezetének találkozásai így történjenek? Az istentisztelet hagyományos modelljének leírása vajon megtalálható-e az Igében? Meggyőződésem, hogy az a hagyományunk, amely a laikusoktól azt várja, hogy megfigyelők maradjanak, míg a klérus vezeti a „műsort”, nem található meg az Újszövetségünk lapjain, hanem nagyon súlyos elhajlás az Isten Igéjében lefektetett modelltől. Az Újszövetség ugyanis úgy írja le Krisztus testét, hogy összejöveteleikkor minden hívőnek megvan a lehetősége a gyülekezet épüléséhez hozzájárulni valamilyen számottevő módon.

A gyülekezeti összejövetelek történelmi háttere

Hogy megragadhassuk az újszövetségi gyülekezeti összejövetelek ízét, először meg kell értenünk a zsidó zsinagógai összejövetelek természetét, mert ezek szolgáltatják hozzá a szükséges történelmi kontextust. Jézus Krisztus apostolai, akik a legelső keresztény gyülekezeteket alapították, zsidók voltak, akik egész életükben zsinagógába jártak. Nem kétséges, hogy az ottani minta befolyásolta a korai keresztények összegyülekezéseinek módját.

A zsinagógai istentisztelet nagy szabadságot és részvételt engedélyezett a tagoknak. Philip Schaff találóan jegyezte meg: „Mivel nem volt rendes papság Jeruzsálemen kívül, bármelyik megfelelő életkorú zsidó felállhatott, hogy felolvassa a leckéket, imádkozzon és szóljon a gyülekezethez.” (Philip Schaff, History Of The Christian Church, Hendrickson, 1:459.) Valóban, Jézust mindig a zsinagógákban találjuk, amint szombatonként tanít (Lk 4,18-30; Mt 4,23; 13,54-58; Mk 1,21; Jn 18,20), pedig nem volt sem lévita pap, sem zsinagógai elöljáró. Továbbá, nem szűrték meg azokat, akik szólni kívántak a zsinagógai összejöveteleken, nem kérdezték meg, miről fognak majd beszélni, hiszen Pál, közvetlenül a megtérése után hirdethette a zsinagógákban a vele szemben ellenséges zsidóknak, hogy Jézus az Isten Fia (ApCsel 9,20).

Továbbá, éppen emiatt a részvételi szabadság miatt használta Pál a zsinagógát stratégiai kiindulópontként az új városok evangelizációjakor. Szombaton betért a zsinagógába, és amikor a tanításra és buzdításra lehetőséget kapott, Jézust, mint Messiást hirdette. A zsinagógában történt, hogy Pál szavai hatására Ikónium számos lakója hitt (ApCsel 14,1), hogy a béreaiak teljes készséggel fogadták az Igét (ApCsel 17,10-12), és ahol minden szombatnapon érvelt (vitatkozott), próbált meggyőzni zsidókat és görögöket egyaránt (ApCsel 18,4). Valóban, a zsinagógai istentisztelet formája annyira szabad volt, hogy még idegeneknek is megengedték, hogy buzdító beszédet intézzenek a gyülekezethez (ApCsel 13,14-41). A zsinagógai istentisztelet bátorította a nyílt részvételt; nem véletlen, hogy a korai keresztények összejövetelei is ezt utánozták.

Kevin Giles a Patterns of Ministry Among the First Christians (Szolgálati minták az első keresztények között) c. könyvében éleslátással ír a zsinagóga és a korai házi gyülekezetek viszonyáról:

„A nagyobb és intézményesültebb zsinagógákban tudjuk, hogy a zsinagóga vezetőjének fő szerepe az istentiszteletek felügyelete, valamint a jelenlevők részvételének bátorítása volt. Minden valószínűség szerint a házi gyülekezetek első vezetői is hasonlóképpen jártak el. A korai keresztények kerülték a zsidók által használatos címet („a zsinagóga vezetője”), és inkább a semleges, ám ugyanennyire megfelelő „episkopos” (felügyelő) kifejezést választották; továbbra is megtartották viszont az összejöveteleket felügyelők legfőbb feladataként a széleskörű részvétel elősegítését, ahelyett, hogy mindent ők csináltak volna. Így pedig, könnyen lehetett, hogy az új házi gyülekezetekben, ahol a Szent Szellem új életet és dinamizmust hozott, ezek a személyek úgy találhatták, hogy a feladatuk sokkal inkább a részvétel korlátozása lett, semmint a bátorítása!” (Ken Giles, Patterns of Ministry Among the First Christians, Collins Dove, p.37.)

2. rész

Szellemi ajándékok a gyülekezeti összejöveteleken

Az előző fejezetben láthattuk, hogy a gyülekezet összejövetelének biblikus célja az egymás építése. Hogyan kellene egészen pontosan ezt kiviteleznünk? A legtöbb gyülekezetben a pásztor viseli a szentek építésének szinte teljes felelősségét, mivel ő az, aki a legtöbbet beszél (illetve csak ő beszél), amikor a gyülekezet találkozik. John Owen, a 17. századi puritán teológusok közül talán a legnagyobb, a következőket írta: „erre a hivatalra [a lelkipásztoréra] és feladataira helyezte [Krisztus] a Gyülekezete rendjének, vezetésének és tanításának (építésének) teljes súlyát”. A 16. század reformátorai, a 17. század puritánjai, akárcsak a tizennyolcadik, tizenkilencedik és huszadik század keresztényeinek legtöbbje hasonlóképpen elfogadta ez a nézetet. Fel kell tennünk azonban a kérdést: Isten Igéje szolgáltat-e alapot ennek a megközelítésnek?

Éppen ellenkezőleg, az 1 Kor 12-14 (amely a legterjedelmesebb, a korai gyülekezeti összejövetelek alapelveit részletező igeszakasz az Újszövetségben) hosszasan beszél sokak szolgálatairól, de semmit nem mond arról, mit kellene egyetlen embernek csinálnia, amikor a gyülekezet találkozik.

Az 1 Kor 12-ben rengeteg tanítást találunk a hívők szolgálatairól. A 4-6 versekben például Pál kijelenti, hogy változatos ajándékok, szolgálatok és megnyilvánulások vannak, továbbá, a 6. versben azt mondja, hogy „Isten, aki cselekszi mindezt mindenkiben”. A 7. versben tájékoztat bennünket:

„Mindannyiunkban azért működnek a Szent Szellem különféle megnyilvánulásai, hogy ezekkel a többieket szolgáljuk és segítsük”.

A 11. versben újra ezt olvassuk: „De mindezt egy és ugyanaz a Szellem munkálja, aki úgy osztja szét kinek-kinek ajándékát, amint akarja”. A 14. versben Pál nyomatékosan jelenti ki: „Mert a test sem egy tagból áll, hanem sokból.” (Ahogy a legtöbb gyülekezetben összejönnek, az ember azt gondolná, ez a szakasz így hangzik: „a test nem sok tag, hanem egy!”) Továbbá, a 15-25. versekben az apostol folytatja magyarázatát arról, hogy minden egyes embernek alapvetően lényeges feladata van a gyülekezetben. Minden tagra szükség van, senki sem lényegtelen. Ezen biblikus tanítás fényében hogyan igazolhatjuk azt az elképzelést, hogy amikor összegyűlünk, egyedül a pásztor használhatja az ajándékait, míg a test többi része passzív és néma marad?

Az 1 Korinthus 14-ben ugyanez az igazság emelkedik ki. Az első versben Pál az egész gyülekezetet arra buzdítja, hogy őszintén vágyjanak a szellemi ajándékokra, de különösen a prófétálás ajándékára, mert az, aki prófétál, a teljes gyülekezetet építi (5. vers). A 26. versben úgy írja le a gyülekezeti összejövetelt, mint ahol minden egyes tagnak van zsoltára, tanítása, kijelentése, nyelveken való beszéde vagy annak tolmácsolása. Ez a szakasz minimum azt jelzi, hogy amikor a korai keresztények összegyűltek, minden hívőnek lehetősége nyílt hozzájárulnia a teljes test épüléséhez.

Egyes bibliatudósok úgy vélik, ebben a versben Pál elítéli azt a részvételi módot, amely szerint a korinthusiak a gyülekezeti összejöveteleiket tartották. Éppen ellenkezőleg, Pál nem parancsolja meg a korinthusiaknak, hogy hagyják abba a részvételi alapon történő összegyülekezést, hanem a 27-31. versekben olyan irányvonalakat ad, amelyek úgy teremtenek rendet, hogy közben sokak részvételét kívánják meg! Pál egyetlen kiigazítása a 26. versben van, a következő állításában: „minden épüléseteket szolgálja!” Más szavakkal, amikor bárki a gyülekezetben megszólal, azzal a szándékkal tegye, hogy amit mond, az építse a többieket. A 27. versben Pál két vagy három fő számára engedélyezi, hogy nyelveken mondjanak üzenetet, feltéve, hogy van, aki meg is tudja magyarázni.

A 29. versben közli a gyülekezettel, hogy „a próféták pedig ketten vagy hárman szóljanak, a többiek pedig ítéljék meg”. A 31. versben Pál így tanítja: „Mert egyenként mindnyájan prófétálhattok, hogy mindenki tanuljon, és mindenki bátorítást kapjon.” Végig az egész fejezetben Pál a prófétálás elsőbbségét hangsúlyozza a nyelveken való szólással szemben; valamint amikor arról ír, hogy „a próféták pedig ketten vagy hárman szóljanak”, nem teszi hozzá, hogy “legfeljebb”, mint a nyelvek esetében (27. vers), akkor Pál hivatkozását a két vagy három prófétára minden bizonnyal úgy kell értenünk, hogy legalább ennyi legyen.

Az 1 Korinthus 14-beli tanítása olyan gyülekezeti összejövetelt ír le, amelyikben mindenkinek megvan a lehetősége a részvételre, vagy egy énekkel, vagy egy tanítással, vagy valamilyen más szellemi ajándékkal. Ez a gyakorlat lehetetlennek tűnik annak a ténynek a fényében, hogy napjainkban számos gyülekezet tagsága valahol kétszáz és tízezer fő között van. Egy ilyen méretű gyülekezetben valóban lehetetlen lenne mindenki részvételét megfelelően biztosítani.

Nem szabad elfelednünk azonban, hogy a korai gyülekezet szinte kizárólag házaknál gyűlt össze (Róma 16,5; Kol 4,15). Ebben a környezetben, ahol a hívők száma aligha haladhatta meg a negyvenet vagy ötvenet, Pál apostol megjegyzései sokkal több értelmet nyernek. Jon Zens találóan jegyzi meg: „Úgy látszik, hogy normává tettük azt, amit nem támaszt alá az Ige (a hangsúly az egy ember szolgálatán van), és elhagytuk azt, amire bőven van igei alátámasztás (a hangsúly az egymás építésén van)”. (Jon Zens, Baptist Reformation Review, “Building Up The Body: One Man or One Another?” Vol.10, No.2, p.117.)

William Barclay, bár teológusként nem megbízható, éleslátással ír az 1 Korinthus 14-ben lefestett gyülekezeti összejövetel szellemiségéről: „Nincs ennél érdekesebb szakasz az egész levélben, mivel ez fényözönnel világítja meg, milyen is volt a korai istentisztelet. Nyilvánvalóan nagy szabadság és közvetlenség jellemezte. (…) Igaznak kell maradnia, hogy ha valakinek átadandó üzenete van egy testvére számára, semmilyen egyházi szabálynak vagy előírásnak nem lenne szabad megakadályoznia ebben. Hiba azt gondolni, hogy egyedül a hivatalos igehirdetés révén juthat el Isten igazsága az emberekhez. A korai Gyülekezetben az istentisztelet rendje nyilvánvalóan rugalmasságot tükrözött. Minden kellőképpen kötetlenül zajlott ahhoz, hogy bárki, aki úgy érezte, hogy átadandó üzenete van, ezt szabadon megtehette. Könnyen lehetséges, hogy túl nagy jelentőséget tulajdonítottunk a méltóságnak és a rendnek napjainkban, és az istentisztelet rendjének rabszolgái lettünk. A korai istentisztelet valóban figyelemre méltó vonása bizonyára az volt, hogy szinte mindenki úgy érezhette, hogy egyaránt meg volt az a kiváltsága és kötelessége is, hogy valamivel hozzájáruljon. Az ember nem azzal az egyedüli szándékkal jött, hogy passzív hallgató legyen; nem azért jött csak, hogy kapjon, hanem, hogy adjon is.” (William Barclay, The Letters To The Corinthians, Westminster Press, p.134-135.)

3. rész

Sok keresztyén figyelmen kívül hagyja ma az 1 Korinthus 12-14 tanítását, mert úgy vélik, a prófétálás és a nyelvek ajándékai megszűntek az újszövetségi kánon lezárásával. Míg ezekkel az ajándékokkal kapcsolatban nagyon különböző vélemények léteznek ma a gyülekezetekben [egyszer kitérünk erre is – fordító], minden keresztyén vallja, hogy a zsoltárok éneklésének és a tanításnak ma is jelen kell lennie a gyülekezet összejövetelein (1Kor 14,26). Így, még ha a Gyülekezet nagy része hiszi is, hogy a nyelvek és a prófétálás megszűntek, még mindig meg kell birkózniuk a korai gyülekezetek részvételen alapuló szellemiségével, amelyben bárki hozzájárulhatott egy-egy énekkel, tanítással az egyéb szellemi ajándékok között.

Más keresztyének úgy vélik, hogy habár az 1 Korinthus 14-ből valóban az derül ki, hogy a korinthusi gyülekezet összejöveteleire a közös részvétel volt jellemző, mégsem szolgál mintául a jelenben, mert a gyülekezet szellemileg éretlen volt és számos tekintetben szorult apostoli kiigazításra. Amikor azonban Pál ír nekik, legelőször úgy kezdi a gyülekezeti összejöveteleik leírását, mint hogy „mindenkinek van zsoltára, tanítása stb.” és csak utána kezd az átfogó irányvonalak ismertetésébe mindazzal kapcsolatban, ami az összejöveteleken történik – hogy „minden épüléseteket szolgálja” (1Kor 14,26).

Ha a korinthusiak tévedtek abban, hogy az összejöveteleiket részvételi alapon szervezték, Pál bizonyosan megragadta volna az alkalmat, hogy kiigazítsa őket a levelében. Azonban éppen ez az, amit nem tesz. Habár Pál olyan vezérelveket határoz meg, amelyek szerint az összejöveteleiken minden „illendően és rendben” (40. vers) menjen végbe, nem tiltja meg a kölcsönös részvételt, hanem éppen ellenkezőleg bátorítja azt („a próféták pedig ketten vagy hárman szóljanak”, „a többiek pedig ítéljék meg” és „egyenként mindnyájan prófétálhattok”).

Mások rámutatnak, hogy Pál későbbi leveleiben, amelyekben gyülekezeti renddel kapcsolatos instrukciókat ad, figyelemre méltóan hiányoznak a nyílt részvétellel kapcsolatos tanítások. Nem szabad elfelednünk azonban, hogy Pál a leveleit apostoli képviselőknek (Timóteusnak és Titusznak) a saját gyülekezeteikkel kapcsolatos szolgálataikról írta. Azt várhatnánk, hogy a levelekben Pál másra fekteti a hangsúlyt, mint a teljes gyülekezeteknek írt leveleiben. Ez utóbbiakban Pál a teljes testet az egymás iránti kölcsönös feladataikra szólítja, a konkrét személyeknek (Timóteusnak és Titusznak) írt leveleiben pedig az ő konkrét gyülekezeti feladataikról ír. Így tehát a levelekben semmi sem mond ellent a vének teljes szolgálatának és az egész Test teljes szolgálatának.

Megint mások úgy érvelnek, hogy Pál azért mondja a korinthusi gyülekezetnek, hogy egymás felé szolgáljanak, mert nem voltak még vének a gyülekezetben. Véleményük szerint, amikor a gyülekezet kijelölte a véneket, Pál kölcsönös részvételről szóló instrukciói elavulttá váltak, mivel a vénekre szállt a gyülekezet építésének (tanításának) feladata. Ez azonban hiteles történelmi dokumentumokkal nem támasztható alá, ami a legkevésbé meggyőző szokott lenni. Az Ige sehol nem mondja, hogy ne lettek volna Korinthusban vének. Éppen ellenkezőleg, az 1 Korinthus 16,15-16-ban Pál úgy említi Sztefanász háza népét, mint akik „a szenteknek való szolgálatra adták magukat. Hogy engedelmeskedjetek az ilyeneknek, és mindenkinek, aki velük szolgál és fárad”.  Bár őket nem nevezi az Ige kifejezetten véneknek, Pál utasításaiból az derül ki, hogy ekként funkcionáltak. Továbbá, minden okunk megvan azt gondolni, hogy a korinthusi gyülekezetnek voltak vénjei, mivel ez volt az általános gyakorlat a Pál által plántált gyülekezetekben (ApCsel 14,23; Tit 1,5).

Ha az 1 Korinthus lenne az egyetlen újszövetségi könyv, amelyben minden hívőt arra tanítanak, hogy a szellemi ajándékaikat a többiek javára hasznosítsák, a fenti ellenvetések még nagyobb súllyal esnének latba. Pál apostol azonban más levelekben is ugyanezt a gyakorlatot tanítja. Például az Efezus 4,15-16-ban így szól:

„az igazságot követvén szeretetben, mindenestől fogva nevekedjünk Abban, aki a fej, a Krisztusban; akiből az egész test, szép renddel egyberakatván és egybeszerkesztetvén az Ő segedelmének minden kapcsaival (kapcsolataival), minden egyes tagnak mértéke szerint való munkássággal teljesíti a testnek nevekedését a maga fölépítésére szeretetben.

Ebben a szakaszban Pál arra utasítja a gyülekezetet, hogy ragaszkodjanak az igazsághoz [„szeretetben mondják az igazságot” az angol fordítás szerint]. Ezen kívül, minden keresztyénnek egyénenként (minden egyes tagnak) megfelelően, rendben kell működnie, hogy a teljes test növekedhessen és szeretetben épülhessen fel. Más szavakkal, a teljes Test építése nem egy vagy néhány ember feladata, hanem sokkal inkább mindnyájuké.

A Róma 12,3-8-ban az apostol teljesen egyértelműen fogalmaz ezzel a ponttal kapcsolatban:

„Az Istentől kapott kegyelem által figyelmeztetlek benneteket, hogy egyikőtök se tartsa magát többre, mint ahogyan kellene! Józanul lássátok magatokat, a hiteteknek megfelelően, hiszen mindenki kapott bizonyos mértékű hitet Istentől. Gondoljátok csak meg: az emberi test egységes egész, de sok részből épül fel! Az egyes részeknek mind megvan a maguk sajátos feladata. Ugyanígy van ez velünk is, akik Krisztusban vagyunk: sokan vagyunk ugyan, de együttesen alkotunk egyetlen „testet”. Ennek a testnek külön-külön a részei vagyunk, és kölcsönösen kapcsolódunk egymáshoz. Különböző ajándékokat kaptunk aszerint, hogy Isten mire adott nekünk kegyelmet. Használjuk hát ezeket! Ha például valaki a prófétálás ajándékát kapta, akkor a hite mértéke szerint használja ezt az ajándékot! Aki a gyakorlati dolgokban való szolgálat ajándékát kapta, azzal szolgáljon! Aki a tanítás ajándékát, az tanítson! Aki a biztatás és bátorítás ajándékát kapta, az biztassa és bátorítsa a többieket! Aki az adakozás ajándékát kapta, az adakozzon egyszerűen és tiszta szívvel! Aki azt az ajándékot kapta, hogy vezető legyen, az végezze szorgalmasan a feladatát! Aki azt kapta, hogy a szenvedőkkel jót tegyen, az tegye ezt jókedvűen és barátságosan!”

Több mindent észrevehetünk ebben a szakaszban. Először is Isten minden egyes keresztyénnek egy bizonyos mértékű hitet ad, amelynek révén az egy vagy több szellemi ajándékát gyakorolhatja. Másodszor, Isten különböző hívőket különböző feladatok ellátásával bíz meg az egy test részeként. Harmadszor, minden keresztény felelős azért, hogy éljen ezzel az ajándékával. Negyedszer, a Pál által felsorolt ajándékok, amelyekre számíthatunk egy gyülekezet összejövetelén a következők: prófétálás, szolgálat, tanítás, buzdítás, adakozás, vezetés, jótétemények. Ezáltal a bibliai minta egységes – Isten népe egészének megvan a kiváltsága és felelőssége, hogy ki-ki használhassa saját szellemi ajándékát, hogy az egész gyülekezet felépüljön Krisztusban.

Péter apostol szintén Pál nézeteit osztja:

Mindegyikőtök kapott valamilyen szellemi ajándékot Istentől. Ezzel az ajándékkal szolgáljátok egymást, mint hűséges szolgák, akik Isten sokféle kegyelmével jól gazdálkodnak! Aki beszél, Isten szavait mondja, aki pedig szolgál, azzal az erővel szolgáljon, amelyet Isten ad, hogy ez által mindig Istené legyen a dicsőség Jézus Krisztus által! Mert övé a dicsőség és a hatalom örökké. Ámen!”

Figyeljük meg, hogy Péter azt hangsúlyozza, hogy minden hívőnek vannak ajándékai, és hogy azokat használnia, azokkal élnie kell. Továbbá, ezek az ajándékok két alapvető fajtához tartoznak: szóbeli és szolgálatbeli ajándékok. Habár a hívők egész héten szolgálhatnak egymás felé a legkülönfélébb helyzetekben, a szóbeli és szolgálatbeli ajándékok gyakorlásának természetes közege a gyülekezeti összejövetel. Péter levelének címzettjei vajon nem rögtön azt gondolták-e, hogy az összegyülekezés a logikus kiindulópontja a parancs végrehajtásának? Vajon nem természetes azt feltételezni, hogy a hívők akkor éljenek az ajándékaikkal, amikor összegyűlnek? Vajon nem ez az, amire Pál buzdít az 1 Korinthus 14-ben (különösen a 26-31. versekben)? Létezik-e bármilyen ok feltételezni, hogy Péter nem az összegyűlt gyülekezetről beszél az 1 Péter 4,11-12-ben? Nem tartom valószínűnek, hogy valaki arra a következtetésre jutna, hogy Péter azt kívánta az olvasóitól, hogy a szellemi ajándékaikat kizárólag istentiszteleteken kívül használják, hacsak nem rendelkezik már meglévő előítélettel az összejöveteleken történő, kölcsönös részvételi mód ellen.

4. rész

Egymás buzdítása a gyülekezeti összejöveteleken

Amikor összegyűlünk, a Test [a gyülekezet] nem csak a gyülekezet tagjainak kölcsönös építéséért felelős a szellemi ajándékok használata által, hanem kölcsönös buzdítás és bátorítás révén is építenünk kell egymást. A Zsidókhoz írt levél 10,23-25-ben az Ige kijelenti:

„Tartsuk meg a reménységnek vallását tántoríthatatlanul, mert hű az, aki ígéretet tett, és ügyeljünk egymásra, a szeretetre és jó cselekedetekre való felbuzdulás végett, el nem hagyván a magunk gyülekezetét, amiképpen szokásuk némelyeknek, hanem intvén egymást annyival inkább, mivel látjátok, hogy ama nap közelget.

Figyeljük meg, hogy a szöveg szerint a szentek itt együtt vannak. De pontosan mit is csinálnak, amikor összegyűlnek? A szöveg nem hagy kétséget e felől; a teljes Test azért van, hogy a tagok egymást szeretetre és jócselekedetekre biztassák és egymást bátorítsák. Továbbá, nincs említés pásztorról [lelkészről, lelkipásztorról], aki végezné ezt az ösztönző és bátorító szolgálatot. Ehelyett az Ige azt mondja, hogy biztassuk és bátorítsuk! A Zsidókhoz írt levél szerzője a teljes Testet, azaz minden tagot ezeknek a feladatoknak a végrehajtására ösztönöz.

Ezeket a verseket gyakran az egy-egy gyülekezeti alkalomról hiányzók megfeddésére szokták használni, holott a szakasz szándéka az, hogy a keresztényeket figyelmeztesse a szentek összegyülekezéseinek „elhagyásával” ([az angolban ez egy] erőteljes kifejezés, amely az egyszer és mindenkorra való elhagyást jelenti) és a Régi Szövetség törvényeihez, papságához és áldozataihoz való visszatéréssel kapcsolatban. Kár, hogy ezt a szakaszt oly gyakran használják a gyülekezeti tagoknak az adott gyülekezet alkalmain való rendszeres megjelenésre való rákényszerítésére (ami nem az eredeti szándéka ennek a szakasznak), és nem használják arra, hogy iránymutató legyen a gyülekezeti összejövetelek működésére nézve (ami pedig a szakasz szándéka).

A szöveg ugyanis egyértelműen összeköti a kölcsönös buzdítást és bátorítást a szentek összegyülekezésével. Az egyházi hagyományaink azonban a következőképpen torzították el a szöveg jelentését: „hadd döntse el a lelkipásztor, hogyan ösztönözze a gyülekezetet a szeretetre és a jócselekedetekre, és bátorítsa a Test többi részét, annál is inkább, mivel látja, hogy közeledik az a bizonyos nap”.

A Zsidókhoz írt levél szerzője ezután elmagyarázza, miért olyan fontos a gyülekezetnek, hogy bátorítsák és buzdítsák egymást, amikor összegyűlnek.

„Mert ha szándékosan vétkezünk, az igazság megismerésére való eljutás után, akkor többé nincs bűnökért való áldozat, hanem az ítéletnek valami rettenetes várása és a tűznek lángja, amely megemészti az ellenszegülőket.”   (Zsidó 10,26-27)

A szakasz jelentése egyértelmű. Pusztító tűz ítélete várja azokat, akik eltérnek az igazságtól. A kölcsönös bátorítás és buzdítás az eszköz, amelyet Isten népének használnia kell, hogy elkerüljék a hittől való elszakadást. Saját vesztünkre hanyagoljuk el ezeket az eszközöket.

A rendszeres teológiáról legalább egy tucatnyi könyvem van a polcaimon; mindegyiket végignéztem, de egyben sem találtam említést arról, hogy a kölcsönös buzdítás lenne a szentek állhatatosságának az elsődleges eszköze. Pedig a kölcsönös buzdítás az állhatatosság biblikus eszköze, méghozzá olyan eszköz, amelyet az egyház túlságosan régóta elhanyagolt. A kölcsönös buzdításnak és bátorításnak tehát, Isten Igéje szerint, központi szerepet kellene elfoglalnia a gyülekezeti összejövetelek tevékenységei között. Egyértelmű, hogy amikor egyetlen személy (a lelkipásztor) végez minden bátorítást és buzdítást, az újszövetségi gyülekezeti összejövetelek világos mintája megszegésre kerül.

5. rész

Az egymáshoz való viszony a gyülekezeti összejöveteleken

Az istentiszteletek részvételi jellege nem csak a hívők szellemi ajándékainak használatára és az egymás buzdítására fektetett hangsúlyból derül ki, hanem az Újszövetség több mint ötven egymással kapcsolatos parancsában is megtalálható.

Az Ige azt mondja ugyanis, hogy a hívők:

1. Szeressék egymást (Jn 13,34-35; 15,12.17; Rm 13,8; 1Thessz 3,12; 1Thessz 4,9;

2. Thessz 1,3; 1Pt 1,22; 1Pt 4,8; 1Jn 3,11; 1Jn 3,23; 1Jn 4,7.11-12; 2Jn 1,5)
2. Legyenek egymás iránt gyengédek (Rm 12,10)
3. A tiszteletadásban egymást megelőzők legyenek (Rm 12,10)
4. Ne ítélkezzenek egymás felett (Rm 14,13)
5. Azokra a dolgokra törekedjenek, amelyek egymás építését szolgálják (Rm 14,19)
6. Azokra a dolgokra törekedjenek, amelyek az egymás közötti békességet szolgálják (Rm 14,19)
7. Fogadják be (fogadják el) egymást (Rm 15,7)
8. Tanácsolják, intsék, igazítsák helyre egymást (Rm 15,14; Kol 3,16)
9. Köszöntsék egymást (Rm 16,16; 1Kor 16,20; 2Kor 13,12; 1Pt 5,14)
10. Várják meg egymást [az evéssel és az úrvacsorával] (1Kor 11,33)
11. Kölcsönösen gondoskodjanak egymásról (1Kor 12,25)
12. Szolgáljanak egymásnak (Gal 5,13)
13. Ne ingereljék egymást (Gal 5,26)
14. Ne irigykedjenek egymásra (Gal 5,26)
15. Viseljék el egymást szeretettel (Ef 4,2)
16. Legyenek kedvesek egymással (Ef 4,32)
17. Bocsássanak meg egymásnak (Ef 4,32; Kol 3,13)
18. Mondjanak egymásnak zsoltárokat, dicséreteket, énekeket (Ef 5,19)
19. Legyenek egymásnak engedelmesek (Ef 5,21)
20. Egymást maguknál fontosabbnak tartsák (Fil 2,3)
21. Ne hazudjanak egymásnak (Kol 3,9)
22. Türelemmel viseljék el egymást (Kol 3,13)
23. Tanítsák egymást (Kol 3,16)
24. Vigasztalják egymást (1Thessz 4,18)
25. Bátorítsák egymást (1Thessz 5,11; Zsid 3,13; Zsid 10,25)
26. Építsék egymást (1Thessz 5,11)
27. Éljenek egymással békességben (1Thessz 5,13)
28. Jóra törekedjenek egymás és mindenki iránt (1Thessz 5,15)
29. Egymást szeretetre és jó cselekedetekre buzdítsák (Zsid 10,24)
30. Ne kritizálják egymást (Jak 4,11)
31. Ne panaszkodjanak egymásra (Jak 5,9)
32. Vallják meg egymásnak a bűneiket (Jak 5,16)
33. Legyenek egymással vendégszeretők (1Pt 4,9)
34. Szellemi ajándékaikkal szolgálják egymást (1Pt 4,10)
35. Legyenek alázattal egymás iránt (1Pt 5.5)
36. Legyenek közösségben egymással (1Jn 1,7)

Jómagam ötvenöt újszövetségi utalást találtam az egymás iránti feladatokra. A lényeges kérdés most jön: mikor kell a gyülekezetnek engedelmeskednie ezeknek? Egyesek azzal érvelhetnek, hogy a rendszeres istentiszteleteken kívül. Hogyan érthette azonban egy első századi keresztény ezeket a parancsokat? Milyen jobb alkalom kínálkozott volna számára a másik hívőt szeretni, szolgálni, figyelmeztetni, buzdítani, elfogadni, köszönteni, elviselni, építeni, bátorítani, vigasztalni, tanítani, vele közösségben lenni, mint a gyülekezeti összejövetel [az istentisztelet]?

Készségesen elismerem, hogy ezeknek az egymással kapcsolatos parancsoknak a hét többi napján is engedelmeskednünk kell, amikor csak hívők együtt vagyunk. De a gyülekezeti összejövetelt [az istentiszteletet] különösen is jellemeznie kellene az ezeknek való engedelmességnek, hiszen ez az elsődleges lehetőség az egymással való találkozásra.

Az újszövetségi „egymás”-parancsoknak való engedelmességből pedig az a lényeges dolog következik, hogy találkozásainkat a kölcsönös interakcióknak és nyitott részvételnek kell jellemeznie. Ha Isten népe hétről hétre, hónapról hónapra, minden évben csendes szemlélőként van jelen a klérus által vezetett istentiszteleteken és alkalmakon, a gyülekezet nem fog tudni engedelmeskedni ezeknek a parancsoknak.

6. rész

Osztozás egymás örömében, bánatában a gyülekezeti összejöveteleken

Az újszövetségi iratok megerősítik, hogy az egymás örömeiben, bánataiban való osztozás egy másik olyan fontos tevékenység, amely jelen kell, hogy legyen az összejöveteleinken. Az 1 Péter 3,8-ban az Ige mindenkit arra buzdít, hogy együtt érzőek legyünk egymással. Az együtt érzőnek fordított görög szó jelentése: „a másikkal együtt szenvedni vagy ugyanúgy érezni, mint ő”. Nem meglepő tehát, hogy Pál azt mondja a hívőknek: „Örüljetek együtt azokkal, akik örülnek, és sírjatok azokkal, akik sírnak!” (Róma 12,15). Továbbá azt is megjegyzi, hogy

„Akár szenved egy tag, vele együtt szenvednek a tagok mind; akár tisztességgel illettetik egy tag, vele együtt örülnek a tagok mind.”    (1 Kor 12,26).

Ahhoz, hogy Pál apostol egyértelmű tanításának engedelmeskedni tudjunk, nyitottá kell tennünk az összejöveteleinket, hogy az emberek elmondhassák a fájdalmaikat, terheiket, vagy hogy együtt örvendezhessünk Isten áldásai miatt. Számos gyülekezetben, ha egy testvér úgy jön az istentiszteletre, hogy Istennek egy csodálatos áldását szeretné megosztani a többiekkel, csak az alkalom után tud odaszaladni öt vagy hat testvérhez, hogy mielőtt hazamennek, gyorsan elmondhassa nekik. Hasonlóképpen, a legtöbb gyülekezetben, ha valakinek bánat nehezedik a szívére, nincs mód az istentisztelet közben arra, hogy megkönnyebbüljön, és a többiek imádkozhassanak érte, szolgáljanak felé, ezzel enyhítve a bánatát. Miért is ne nyitnánk meg az alkalmainkat, hogy az egész gyülekezet együtt örvendezhessen velünk az áldásainkban, és szolgáljon felénk a szenvedéseinkben? Így ugyanis mindenki bátorítást nyerhet az örvendezőtől, és mindenki szolgálhatja a szenvedőt.

Az istentiszteletek hanyatlásának történelmi háttere

Ahogyan láttuk, az újszövetségi gyülekezeti összejövetelek bővölkedtek nyitottságban és kölcsönös részvételben. Ebben a tekintetben nagyon különböztek a mai kor egy személyre épülő alkalmaitól. Hogyan tértek le a gyülekezeteink ennyire a járt útról? Mi történt, amitől a hívők a nyílt részvételtől a passzív megfigyelésre váltottak? Ahogyan ez minden új mozgalommal lenni szokott, a gyülekezet – már nem sokkal a megalakulása után – fokozatosan kezdett egyre intézményesebbé válni. A második században a belülről jövő eretnekségektől való félelem és a kívülről jövő üldöztetés miatt drasztikusan megnövekedett a püspökök hatalma. (Korábban minden helyi gyülekezetet a véneknek nevezett, elhívott szolgálók csoportja pásztorolt – ApCsel 20,28; 1 Péter 5,1-4.) Ugyanakkor ezek a püspökök egyre nagyobb részt kezdtek magukhoz ragadni abból a szolgálatból, amely korábban a teljes Testhez [gyülekezethez] tartozott. Lassan, de biztosan a klérus-dominálta istentiszteletek vették át az újszövetségi gyülekezetek izgalmas és pezsdítő, részvételen alapuló alkalmainak helyét.

A végső csapás pedig a IV. század elején érte a kereszténységet, amikor Nagy Konstantin császár i.sz. 313-ban életbe léptette a Milánói Ediktumot, amely megszüntette Krisztus követőinek üldözését azzal, hogy a kereszténységet hivatalos államvallássá tette. Miután Konstantin maga is felvette az új hitet, nem csak legalizálta azt, hanem elősegítette, hogy a kereszténység Róma előnyben részesített vallása legyen. A rá következő években Konstantin hatalmas templomépületek építését rendelte el közpénzen, és számos gyülekezet püspökének és presbitereinek juttatott állami fizetést; ezen kívül pedig keresztényeket helyezett jól fizető és magas beosztásokba. A kicsi és egyszerű, házaknál tartott összejövetelek átadták helyüket az állami finanszírozású „szentélyekben” tartott, nagyszabású és díszes istentiszteleteknek. Kitűnően képzett szónokok hosszú és ékesszóló prédikációi vették át a helyét az egyszerű hívők szívből jövő, buzdító beszédeinek. A kölcsönös részvételből hivatásos ékesszólás, a spontaneitásból merev struktúra lett – végül pedig az átlagos gyülekezeti tag egyetlen részvételi lehetősége mindössze a közös éneklés maradt.

A XVI. század elején Luther Márton számos olyan, alapvető bibliai tanítást visszaállított, amelyek elősegítették a protestáns reformációt; ezek egyike a hívők egyetemes papsága volt. Luther ezt a tanítást vallotta, még ha inkább csak személyes értelemben, mintsem Krisztus testén [a gyülekezeten] belül. A Római Katolikus Egyház évszázadokon át azt tanította, hogy Isten népe a hivatalosan különválasztott klérustól (papság) függ Isten kegyelmének elnyerésében. Luther azonban azt tanította, hogy minden egyes hívő közvetlenül mehet Istenhez Jézus Krisztuson keresztül, hogy elnyerje magának Isten kegyelmét. Ebben az értelemben tehát minden hívőnek közvetlen elérése van Istenhez a Szellem által – azaz mindannyian papok vagyunk. Luther és a többi reformátor azonban nem valósította meg a hívők egyetemes papságának tanítását a helyi gyülekezetekben. Az oltárt pulpitusra, a papot lelkipásztorra cserélték, ám az istentiszteleteket továbbra is klérusdominancia és a tagok passzivitása jellemezte – és továbbra is ugyanez a helyzet a legtöbb protestáns gyülekezetben mind a mai napig.

7. rész

Hogyan vezettük be a részvételen alapuló alkalmakat a mi gyülekezetünkben

1990-ben, a Milpitas Bible Fellowship gyülekezetbe való érkezésemkor az istentiszteleteink körülbelül ugyanúgy zajlottak, mint szinte mindenhol máshol. Harminc vagy negyven perc dicsőítés után elmondtam a hirdetéseket, majd a prédikációmat, végül a záró áldás következett. Az  istentiszteleti alkalmakon nem igazán volt lehetőség bármilyen interakcióra és kölcsönös szolgálatra a gyülekezet tagjai között. Mindenki a tanítás és épülés kizárólagos forrásaként tekintett rám. Amikor Isten elkezdte felnyitni a szememet a részvételen alapuló összejövetelek fontosságára, az első reakcióm a félelem volt; megrémültem a gondolattól, hogy mi történne, ha tényleg teljesen nyitottá tenném az istentiszteleteket, és Isten népének minden tagja szolgálhatna. Attól tartottam, hogy az alkalmainkból tébolyda lesz, ha mindenkinek megengedem, hogy beszéljen. Ezekkel a gondolatokkal küzdöttem, míg végül a meggyőződés ereje legyőzte a félelmemet.

1996 nyarán hozzáláttunk a fenti alapelvek gyakorlatba való átültetéséhez. Az első lépésünk volt, hogy a hét során többen megnyitottuk otthonainkat, hogy házi gyülekezeti alkalmakat tarthassunk. Ezek kis csoportos találkozások voltak, ahol minden hívő belerázódhatott a kölcsönös kommunikációba, imádkozásba, egymás bátorításába, buzdításába és az egymás iránti szolgálatba. Szinte mindenki lelkesedett a házi-csoportos találkozások iránt, bár először kicsit bizonytalanok voltunk, hogyan is kell működnünk ezekben.

Néhány hónappal később, ahogy egyre inkább természetessé váltak ezek a kötetlen otthoni összejövetelek, a vasárnapi istentiszteleteken is egyre több részvételt kezdtünk el bevezetni. Elmondtam a gyülekezetnek, hogy bárki részt vehet egy-egy Ige felolvasásával, azzal, hogy imádkozik két dicséret között, vagy hogy elkezd énekelni egy éneket, ami éppen a szívén van. Lehoztam a szószéket, hogy közelebb legyek az emberekhez, és ezzel bátorítsam a kölcsönös interakciót. Félkörökbe rendeztük a székeket, hogy beszéd közben egymás arcát lássuk a tarkónk helyett. Beszereztünk egy vezeték nélküli mikrofont is, hogy körbe lehessen adogatni azoknak, akik úgy érezték, meg szeretnék osztani a többiekkel, mit cselekedett Isten az életükben, vagy akik bátorítani akarták a gyülekezetet azzal, hogy elmondták, Isten mit tanított meg nekik az Igéjéből. Más alkalmakkor buzdítások, intések, tanítások hangzottak el, illetve áldásaikról és terheikről beszéltek a tagjaink. Egy asszony elmondta, hogy nem sokkal korábban rákot diagnosztizáltak nála. Ekkor az egész gyülekezet kézzelfoghatóan fejezhette ki szeretetét és együttérzését azzal, hogy köré gyűltek, rátették a kezüket, és imádkoztak érte. Ezek a változások először kicsit kínosnak és esetlennek tűntek; nem volt korábbi mintánk, amelyet követhettünk volna, és furcsa volt megszokni a nyitottságot. Hamarosan azonban nagyon építő hozzászólások és buzdítások kezdtek elhangzani az istentiszteleteken.

Tovább menve azután, a prédikáció utáni időt is megnyitottuk, hogy lehessen kérdezni, hozzászólni és felismeréseket megosztani a többiekkel. Nagyon bizonytalan voltam ezzel az új lépéssel kapcsolatban, hiszen féltettem a tanításbeli tisztaságot, amely, azt gondoltam, könnyen elveszhet, ha mindenkinek megengedjük az igeértelmezést. Ám éppen ellenkezőleg történt, az összejöveteleink ezen új aspektusa különösen is építőnek bizonyult. Gyakran hozott fel valaki olyan gondolatot, amely nekem nem jutott eszembe az igehirdetésre való készülés közben, viszont egy nagyon fontos, másik nézőpontból magyarázta az alapigét. Más alkalmakkor arról beszéltek, hogy a hallott Igét hogyan alkalmazhatnánk a személyes életünkben. Megint más esetben valaki olyasmit kérdezett, amire többen kíváncsiak voltak, de nem merték megkérdezni.

 

Tanításbeli összezavarodás helyett pedig az történt, hogy a különböző kérdések és hozzászólások révén célzottan tudtunk azokkal a kérdésekkel foglalkozni, amelyek ténylegesen foglalkoztatták a gyülekezetet, és így csökkent a zűrzavar ezeket a dolgokat illetően. Azon ritka alkalmakkor, amikor valaki Bibliával ellentétes dolgot állított, finoman vissza tudtam vezetni a gyülekezetet az Igéhez.

Káosz helyett szellemi érettséget, bensőségességet és a testvérek egymás iránti szeretetének növekedését tapasztaltam. Azzal, hogy a kérdésekre és hozzászólásokra időt biztosítottunk, a gyülekezet könnyedén figyelt több mint egy órán át Isten Igéjére. Gyakran éppen ez az idő bizonyult az istentisztelet leghasznosabb és legpezsdítőbb részének. Amíg a korábbi alkalmaink körülbelül kilencven percig tartottak, az új, részvételen alapuló összejövetelek általában két óra alatt értek véget. A gyülekezet közmegegyezése szerint azonban a minőség bőven kárpótolt az időtöbbletért. Az újfajta istentiszteletek hatására a gyülekezet tagjai között is szorosabb szálak szövődtek. Istentisztelet után egyre többen mentek el együtt ebédelni, hogy még több időt tölthessenek el egymással – volt, hogy a fél gyülekezet megrohamozta a közeli gyorséttermeket, hogy ott folytassák az Isten dolgairól való beszélgetést.

Nem tudom eléggé hangsúlyozni a szabad részvétel légköre kialakításának fontosságát az istentiszteleteken. Amikor a gyülekezet tagjai mást sem tesznek, mint éveken keresztül, hétről-hétre csak ülnek, figyelnek és jegyzetelnek, szellemileg stagnálni fognak. A szellemi növekedés feltétele, hogy eddzük a szellemi izomzatunkat, és alkalmazzuk is a megtanult igazságokat. Mi értelme van megtudniuk az embereknek, hogy Isten azt akarja, hogy használják a szellemi ajándékaikat, hogy buzdítsák egymást, hordozzák egymás terhét és örüljenek az örülőkkel, ha nem biztosítunk erre lehetőséget, amikor a gyülekezet találkozik?

Idestova két éve tartunk részvételen alapuló istentiszteleteket. Tudom, hogy a hagyományos modellt túlságosan korlátozónak és nem megelégítőnek találnám. Isten újra és újra bebizonyította, hogy amint engedelmességben kilépünk, hogy alkalmazzuk azokat a mintákat, amelyeket az Igéjében látunk, az áldásai bizonyosan nem maradnak el.

Következtetés

A legtöbb gyülekezetben az istentiszteletek sokkal inkább hivatásos előadásnak tűnnek, semmint olyan alkalomnak, ahol Isten családja Krisztus vezetése alatt találkozik egymás építésére. Jézus Krisztus gyülekezete számára eljött az idő, hogy visszatérjen újszövetségi gyökereihez. A protestáns reformátorok egyik jelmondata a „mindig megreformálni” volt; az egyik terület pedig, amelyben napjaink gyülekezete folyamatos reformációra szorul, a kölcsönös szolgálat és részvétel lehetővé tétele az istentiszteleteken. Hajlandóak vagyunk-e elfogadni a kihívást a helyi gyülekezetünkben való befolyásunk mértéke szerint, hogy előmozdítsuk a reformációt a gyakorlatban is – hogy az az Ige szerint való legyen?

– § – 

Sandor névjegye

Jézus Krisztus megalkuvás mentes követője. Úttörő, aki a hagyományoktól megtisztított, kevesek által járt úton igyekszik járni, szabaddá téve azt mások számára is. Follower of Jesus Chist on an uncompromised way. Pioneer , who try to walk on from traditions cleaned way. This is the way of minority only.
Kategória: gyülekezet, gyülekezetépítés, helyreállítás, Keresztyénség, Magyar tanítások, szolgálati ajándékok, utolsó idők
Címke: , , , , ,
Közvetlen link a könyvjelzőhöz.

Egy hozzászólás a(z) 0ejegyzéshez

  1. Guti Tünde szerint:

    Nagyon jó!

    Kedvelés

A tetszés kifejezése a post végén lévő Tetszés gombbal lehetséges, amihez regisztrálni kell. Rövid, tömör vélemény írására az alábbi ablakban van lehetőség .

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s