A Tízparancsolatról

Mit mond a Biblia az emberiségnek adott erkölcsi alaptörvényről, a Tízparancsolatról?

PDF formátumban letölthető itt: Tízparancsolatról

– Ellenérzések az erkölcsi törvénnyel szemben

– A Tízparancsolat értéke, szépsége

– A szeretet és a parancsolatok

– A Tízparancsolat felépítése, belső logikája

– Az egyes parancsolatokban foglalt erkölcsi kívánalmak

– A megtérés és a kereszténység hitelességének próbája

ELLENÉRZÉSEK AZ ERKÖLCSI TÖRVÉNNYEL SZEMBEN

Az erkölcsi törvény, a Tízparancsolat említése sokszor ellenérzést és szorongást vált ki az emberekből, beleértve a keresztények nagy tömegeit is. Valamilyen gúzsba kötő, merev, az emberi lélek és élet bonyolultságaival szemben érzéketlen, régimódi, külső szabályokra gondolnak sokan. Elismerik ugyan, hogy lehet ezekben valami igazság, de úgy érzik, a súlyos emberi problémákhoz képest nagyon leegyszerűsíti a dolgokat a Tízparancsolat. Azt gondolják, hogy inkább csak lelki terhet ró azokra is, akik mértékül fogadják el, semmint hogy segítene rajtuk. Vagyis nem az emberi boldogság alapjának és védelmezőjének tekintik, hanem az ellenségének.

Ellentmondásos helyzet alakult ki a modern kor küszöbén: A hirtelen fejlődésnek indult természettudományok révén mélyen átjárta az emberek gondolkodását a mindent meghatározó természeti törvények fontosságának tudata. Miközben szinte az égig magasztalták a természeti törvények jelentőségét, tagadták hasonló törvények létezését és szükségességét az egyes emberek és az emberi közösségek tekintetében. Pedig milyen kézenfekvő lett volna a következtetés, hogy szilárd, változhatatlan törvényeknek kell létezniük az emberi magatartásra és együttélésre is, amelyeknek megtartása életet és boldogságot biztosít, megszegésük pedig szenvedést és halált hoz az emberre!

A TÍZPARANCSOLAT ÉRTÉKE, SZÉPSÉGE

A Biblia egyik legnagyobb értéke az, hogy ezeket az örök érvényű, tökéletes törvényeket kinyilatkoztatja az ember számára. Elgondolkodtató tény, hogy az ember – önzése következtében – képtelen magától felfedezni ezeket az egyszerű, de életfontosságú szabályokat.

„Amit az emberek legnagyobb bölcsességük segítségével tudtak csak megismerni, azt a vallás a gyermekeinek tanította.” (Blaise Pascal: Gondolatok, 444. töredék)

A Tízparancsolatnak rendkívüli „méltósága” van a Biblián belül. Az Ószövetség népének, Izráelnek, Isten saját maga hirdette ki és írta fel kőtáblákra, amikor szövetséget kötött velük. A Tízparancsolat közlése a bűneset utáni egyetlen alkalom, amikor Isten jelenléte emberek nagy sokasága számára érzékelhető volt, hallhatták hangját, és átadta a saját kezével írt dokumentumot (2 Mózes 19–20. fejezet; 31,18).

A Tízparancsolat kőtábláit azután – Isten utasítására – a legszentebb helyen, a templom legbelső részében, az úgynevezett szentek szentjében, a frigyládában kellett elhelyezni. Ezáltal világossá tette Isten, hogy ez a törvény az alapja és a célja az emberrel való szövetségkötésének.

Az Újszövetségben Jézus Krisztus maga tesz tanúbizonyságot a Tízparancsolat örök érvényű voltáról. A gazdag ifjú kérdésére: „Mit cselekedjem, hogy örök életet nyerjek?”, Jézus így válaszolt: „Ha be akarsz menni az életre, tartsd meg a parancsolatokat.” Amikor a fiatalember tovább kérdezett: „Melyeket?”, Jézus a Tízparancsolat egyes parancsolatait sorolva megerősítette, hogy erre a törvényre gondol (Máté 19,16–19).

A Tízparancsolat a szeretet örök és az egész világmindenségben érvényes erkölcsi alaptörvényének a bűnös ember számára való megfogalmazása.

Isten mintegy féknek, visszatartó erőnek is szánta az elszabadult bűnnel szemben, ezért a legtöbb parancsolat tiltó formában hangzik el. De nem elég csak erről az oldaláról megvizsgálni, hanem minden egyes parancsolatnál meg kell fontolni azt is, hogy mit jelent annak „betöltése”. A parancsolatok „betöltése” – amin a tiltással ellentétes magatartás vagy cselekvés értendő – az igazság legfontosabb kívánalmaira mutat rá gyakorlati életünkben.

„Gyönyörködöm a Te rendeléseidben… A Te kezeid teremtettek és erősítettek meg engem; oktass, hogy megtanuljam parancsolataidat… Mely igen szeretem a Te törvényedet, egész napestig arról gondolkodom!… A Te igazságod igazság örökké, és törvényed igaz… Törvényed kedvelőinek nagy békességük van, és nincs bántódásuk.” (Zsoltárok 119,16. 73. 97. 142. 165)

Johannes Amos Comenius, a híres cseh pedagógus és nagy keresztény gondolkodó írta: Az isteni jogrendnek ez a summája „felér a világ összes, megszámlálhatatlan törvényével, szabályával, jogrendjével, sőt ezerszerte tökéletesebb azoknál”. (A világ útvesztője és a szív paradicsoma, Bp., 1990, 181. o.)

A SZERETET ÉS A PARANCSOLATOK

Vannak, akik azért tartják idejétmúltnak a Tízparancsolat egyes parancsolataihoz való ragaszkodást, mert úgy gondolják, hogy a Megváltó Krisztus eljövetele után, az Újszövetségben már csak annak lelki lényege, a szeretet egyetlen parancsolata az érvényes keresztény erkölcsi törvény. Az utolsó vacsorán Jézus azt mondta a tanítványainak: „Új parancsolatot adok néktek, hogy egymást szeressétek; amint én szerettelek titeket, úgy szeressétek ti is egymást.” (János 13,34)

Ez a kijelentés azonban nem a Tízparancsolat érvénytelenítése kívánt lenni. Jézus csupán arra utalt, hogy az Ő élete és tanításai hatalmas fényt árasztottak a törvény által megkívánt szeretet mibenlétére. Így a szeretet régi parancsolata valóban mintegy „új parancsolattá” lett. Szintén Jézus mondotta ugyanis, mégpedig a búcsúbeszédei között: „Ha engem szerettek, az én parancsolataimat megtartsátok.” (János 14,15)

Nevezetes misszióparancsában is így szólt: „Elmenvén széles e világra, tegyetek tanítvánnyá minden népet… és tanítsátok őket, hogy mindazt megtartsák, amit én parancsoltam néktek.” (Máté 28,19–20)

Jézus tehát amellett, hogy hangsúlyozta: a törvény betöltése a szeretet, fenntartotta a „parancsolatok” érvényét, fontosnak tartotta a Tízparancsolat minden egyes rendelkezésének tanítását és megtartását.

Hasonlóképpen tett tanúságot Pál apostol is:

„A parancsolat vége (vagy célja – az itt található eredeti görög szó ezt a jelentést is magában foglalja, illetve ez az alkalmasabb fordítása itt) pedig a tiszta szívből, jó lelkiismeretből és igaz hitből való szeretet.” (1 Timótheus 1,5)

Ugyanakkor szól arról is, hogy „a törvény (a Tízparancsolat) szent és igaz és jó”, és hivatkozik a saját tapasztalatára ezzel kapcsolatban: „A bűnt nem ismertem, hanem csak a törvény által; mert a kívánságról sem tudtam volna, ha a törvény nem mondaná: Ne kívánjad!” (Róma 7,12. 7) (A Tízparancsolat X. parancsolatát idézi az apostol.) Vagyis a törvény nélkül nem tudnánk, mi a bűn, s következésképp szabadulni sem kívánnánk belőle.

A TÍZPARANCSOLAT FELÉPÍTÉSE, BELSŐ LOGIKÁJA

A Tízparancsolat szövege Mózes II. könyve 20. fejezetében található.

A „bizonyság két kőtáblája” egyike (I–IV. parancsolat) az Isten iránti, a másik (V–X. parancsolat) pedig a felebarátaink iránti erkölcsi kötelességeket tartalmazza.

A két rész közötti sorrend nem véletlen. Jézus két „nagy parancsolatban” vagy alapelvben foglalta össze a Tízparancsolat két kőtáblájának rendelkezéseit. Az elsőről, amely az Isten iránti erkölcsi kötelezettségeket összegzi, ezt mondotta: „Ez az első és nagy parancsolat.” (Máté 22,38) Az embernek az Istenhez való viszonyában kell megismernie az igazi szeretetet, amely nem más, mint az igazságos magatartás. Istentől kell megtanulnia szeretni, hogy a felebarátját is szeretni tudja. A sorrend felcserélhetetlen. Ha ugyanis nem vagyunk képesek megszeretni azt, akitől mindig csak jót kapunk, aligha leszünk képesek megszeretni az embertársainkat, akiktől nem csak jót kapunk.

Ha egy-egy szóval akarjuk összegezni az I–IV. parancsolatban foglalt erkölcsi kívánalmakat, elénk tárul egy belső, logikai szerkezet:

– a hála (I.),

– az alázat (II.),

– a tisztelet (III.),

– és a szeretetközösség (IV.)

gyakorlása jelenti az igazságos magatartást, a szeretet betöltését Isten iránt.

A Tízparancsolat második részében, az V–X. parancsolaton belül is belső összefüggéseken alapuló szerkezetet ismerhetünk fel. Az első ezek között az V. parancsolat, a szülő tiszteletének parancsolata, amely a legalapvetőbb az emberi kapcsolatokban, mivel hatalmas hálatartozásra épül – csakúgy, mint az első parancsolat az Isten iránti kötelességek között. A hála a legelemibb, legnyilvánvalóbb erkölcsi kívánalom.

A VI–IX. parancsolat belső szerkezete: Ne sértsd, hanem védelmezd a felebarátod

– életét (VI.),

– házastársát (VII.),

– tulajdonát (VIII.),

– becsületét (IX.).

A X. parancsolat viszont – „ne kívánj semmit, ami a te felebarátodé” – megint csak átfogó, minden felebaráti viszonylatot érintő parancsolat, amelynek lényegét leginkább ezzel az igével foglalhatjuk össze: „Egymás ellen még a szívetekben se gondoljatok gonoszt!” (Zakariás 7,10)

AZ EGYES PARANCSOLATOKBAN FOGLALT ERKÖLCSI KÍVÁNALMAK

 I. parancsolat

„Én, az Úr vagyok a te Istened, aki kihoztalak téged Egyiptom földjéről, a szolgálat házából. Ne legyenek néked idegen isteneid énelőttem.”

Az ember mindenkor emlékezzék Isten iránti nagy hálatartozására, a bűn fogságából való szabadulására, Isten minden „jótéteményére” (Zsoltárok 103,2). Tisztelje és szeresse úgy, ahogy Ő erre méltó: „teljes szívből, teljes elméből, minden erőből” (Máté 22,37; Lukács 10,27). Bűn elhanyagolni Isten megismerését, elfeledkezni a tőle kapott jóról, szabadító kegyelméről, és bárkit vagy bármit eléje helyezni tiszteletben és szeretetben. „Mindaz, amihez jobban ragaszkodunk, ami csökkentheti Isten iránti szeretetünket és tiszteletünket, Isten helyét foglalja el a szívünkben, s abból istent alkotunk magunknak.” (Ellen G. White: Pátriárkák és próféták, 309. o.)

II. parancsolat

„Ne csinálj magadnak faragott képet, és semmi hasonlót azokhoz, amelyek fenn az égben, vagy amelyek alant a földön, vagy amelyek a vizekben, a föld alatt vannak. Ne imádd és ne tiszteld azokat, mert én, az Úr, a te Istened, féltőn szerető Isten vagyok, aki megbüntetem az atyák vétkét a fiakban, harmad- és negyedíziglen, akik engem gyűlölnek. De irgalmasságot cselekszem ezer íziglen azokkal, akik engem szeretnek, és az én parancsolataimat megtartják.”

Szorgalmasan törekedjék az ember Isten hiteles megismerésére az Ő kinyilatkoztatása, a Szentírás alapján. Ennek igéivel helyesbítse mindig az oly könnyen eltorzuló Isten-képet. Vigyázzon arra, hogy minden eszköz, amellyel Őt bemutatja (szó, kép, zene), az Ő szent és tökéletes lényét hitelesen kifejező legyen. Istenről önkényes képet alkotni látható formában a saját elképzeléseink, eszméink által: bűn. Bűn szétválasztani, szembeállítani Isten igazságosságát és szeretetét, jobban hangsúlyozva az egyiket vagy a másikat, eltorzítva azt, hogy Ő „féltőn szerető Isten”, vagyis igazságos szeretete nem tűri meg a bűnt az életünkben.

„Bálványimádók azok, akik a saját bölcsességükben és tanácsukban bíznak… ugyanakkor elmulasztják figyelembe venni Isten törvényének kívánalmait.” (Ellen G. White, Review and Herald, 1906. március 5.)

Megjegyzés: Abonyi Sándor – Minden bálvány, amit az életünkben Isten elé, az első helyre helyezünk: gazdagság, hatalom, hírnév, család, hobbi stb.

III. parancsolat

„Az Úrnak, a te Istenednek nevét hiába fel ne vedd, mert nem hagyja azt az Úr büntetés nélkül, aki az Ő nevét hiába felveszi.”

Isten nevét csak akkor ejtsük ki, ha jelenlétének tudatában Őhozzá szólunk, vagy Róla beszélni kívánunk – őszintén, komolyan, méltó módon. Mindent a legteljesebb tiszteletben tartsunk, ami Isten bölcs, hatalmas és tökéletes lényével összefügg. Így például az istentiszteleti helyet, szolgálatot stb. Bűn mindenféle káromlás Isten nevével kapcsolatban, mert ez ugyanannyi, mint személyének a tényleges bántalmazása, mivel Ő élő, mindenütt jelenvaló Isten, aki hallja, amikor a nevét kimondjuk! Bármilyen tiszteletlenség a személyével és tiszteletével összefüggő dolgok iránt a bűn jellegzetes fölényeskedését, könnyelműségét, felülkerekedési, becsmérlési vágyát fejezi ki a nála jobb és igazabb iránt.

„Ez a parancsolat nemcsak a hamis esküvést tiltja, hanem Isten nevének könnyelmű említését is… Meggondolatlan emlegetése az általános társalgás közben, a nevére hivatkozás jelentéktelen dolgok bizonyítására, nevének folytonos ismételgetése – mind tiszteletlenség Istennel szemben.” (Ellen G. White: Pátriárkák és próféták, 310. o.)

IV. parancsolat

„Megemlékezzél a szombatnapról, hogy megszenteljed azt. Hat napon át munkálkodj, és végezd minden dolgodat, de a hetedik nap az Úrnak, a te Istenednek szombatja: semmi dolgot se tégy azon, se magad, se fiad, se leányod, se szolgád, se szolgálóleányod, se barmod, se jövevényed, aki a te kapuidon belül van. Mert hat napon teremti az Úr az eget és a földet, a tengert és mindent, ami azokban van, a hetedik napon pedig megnyugszik. Azért megáldja az Úr a szombat napját, és megszenteli azt.”

Hat napon át szorgalmasan, lelkiismeretesen tegye az ember minden dolgát. Isten törvényadó szava iránti tisztelete és a személye iránti szeretet jusson kifejezésre viszont a hetedik napi nyugalom parancsának teljesítésében. Teljes igyekezetével törekedjék az ember arra, hogy a hatodik napon befejezze – rendben, szépen – heti munkáját. Így lépjen be mindenekelőtt egy lelki „nyugodalomba” (Zsidókhoz 4,11). Isten parancsa arra irányul, hogy az ember elégedetten pillanthasson vissza heti munkáira, mint ahogyan Ő is ezt tette a teremtés munkája utáni hetedik napon. Szükséges minden bűnt elrendezni Istennel és egymással, hogy igazi lelki nyugodalmat biztosítsunk magunknak és egymásnak is. Isten igazi örömünnepnek szánta a hetedik napot, hogy „szent gyülekezésre” (közös istentiszteletre), jó cselekedetekre fordítsa az ember, és arra, hogy egyénileg is közösségben legyen Istennel, s felüdülhessen mások társaságában és a természetben.

Bűn tétlenül élni, elhanyagolni a kötelességek teljesítését hét közben, és kenyérkereső munkát végezni a hetedik napon, amikor Isten arra hívja az embert, hogy közösségben legyen Vele. „Ez a nap gyönyörűséges lesz mindazok számára, akik Krisztus teremtő és megváltó hatalma jeléül fogadják el… A szombat… emlékeztet a Paradicsom elveszített békéjére, ugyanakkor előremutat az Üdvözítő által újból helyreállítandó békére.” (Ellen G. White: Jézus élete, Bp., 1989, 236. o.)

V. parancsolat

„Tiszteld atyádat és anyádat, hogy hosszú ideig élj azon a földön, amelyet az Úr, a te Istened ad tenéked.”

Soha ne feledkezzék el az ember a szülei iránti hálatartozásáról. Ne felejtse el, hogy tehetetlen, kiszolgáltatott csecsemőből és kisgyermekből ők segítették felnőtt emberré válni. Gyermekkorban szükséges engedelmeskedni szavuknak – hacsak az a lelkiismeret parancsába nem ütközik. Felnőtt korban pedig biztosítani kell a szülők szeretet- és társigényét, hiszen az öregkor gyengeségei, betegségei, és sokszor a magány csak fokozzák ezt a szükségletet.

A szülők iránti hálatartozás a szülők személyes, egyéni gyengeségeitől függetlenül létezik, annál a ténynél fogva, hogy mérhetetlenül sok szeretetet, törődést, munkát, anyagi javakat stb. adtak gyermeküknek. Bűn mindezekről elfeledkezve, vagy ezeket semmibe véve fölényesen, tiszteletlenül beszélni, viselkedni velük, kívánságaik, testi-lelki szükségleteik mellett közömbösen, részvétlenül elmenni. Bűn idős korukban nem visszaadni a „viszont-tartozást” (1 Timótheus 5,4), elmulasztani az anyagi gondoskodást, ápolást, szerető vigasztalást.

„A tisztelet nemcsak a szeretetet foglalja magában, hanem tisztességtudást, alázatot és hódolatot is, mintha valami királyi fenség rejtőznék bennük.” (Luther Márton: Nagy Káté)

VI. parancsolat

„Ne ölj!”

Ne álljunk bosszút magunkért, ne fizessünk gonosszal a gonoszért, sőt szeressük ellenségeinket, azaz a magunk részéről igazságot és jót cselekedjünk irántuk, a nekünk okozott sérelem ellenére is (Róma 12,17–21). Jézus magyarázata szerint (Máté 5,21–22) bűn haraggal, gyűlölködő, megvető szavakkal, vagy pedig tettel – testi sértéssel és az élet kioltásával – válaszolni a minket ért igazságtalanságokra, sérelmekre.

Saját életünk ajándékát is becsüljük meg azáltal, hogy nem a pillanatnyi kívánságokat követjük életmódunkban és szokásainkban, hanem a természet törvényeit igyekszünk megismerni és követni, hogy így megőrizzük egészségünket, s képességeink teljes birtokában szolgálhassunk Istennek és egymásnak.

„Ez a parancsolat vonatkozik… a szenvedők és nyomorgók elhanyagolására önzésből vagy közömbösségből; az élvezet hajhászására; a szükségtelen nélkülözésre, és az egészséget veszélyeztető, mértéktelen munkára is.” (Ellen G. White: Pátriárkák és próféták, i. m., 312. o.)

VII. parancsolat

„Ne törj házasságot!”

Teljes erkölcsi tisztaságot kíván ez a parancsolat már a házasság előtt is (az eljövendő „egy” iránti hűség), és annak kötelékében is. Csakis olyan tett és viselkedés helyénvaló, amely építi, erősíti a házastársak közötti benső, lelki egységet. A másik szeretet- és társigényének betöltésére kötelez ez a parancsolat. A házastárs hűséges támogatását kívánja nemcsak fizikai gondjaiban és szükségleteiben, hanem lelki problémáiban, személyes gyengeségei és hibái leküzdésében is. Bűn a házastársi hűség megszegése paráznasággal. Továbbá minden olyan cselekedet és magatartás, amely a segítőtársi szövetség és a szeretetközösség rombolását, megbántását jelenti.

VIII. parancsolat

„Ne lopj!”

Feddhetetlen becsületességet kíván ez a parancsolat, a felebarát anyagi javainak teljes tiszteletben tartását, beleértve a becsületes bérért becsületes munka és a becsületes árért becsületes áru elvének követését is. A törvény betöltése ezen felül megkívánja felebarátunk anyagi megsegítését is, ha ez szükséges, hogy boldoguljon, eleget tehessen alapvető szükségleteinek. Bűn a felebarát tulajdonát, anyagi javait erőszakosan elvenni, vagy őt megkárosítani bármilyen csaló, igazságtalan, önző, kapzsi eljárás által.

„A mesteremberek, munkások, napszámosok azt sem tudják, hogyan szedjék rá az embereket, de azért hanyagul és gondatlanul dolgoznak… Továbbá: így folyik ez teljes erővel és igyekezettel a piacon és a kereskedelemben is, ahol egyik a másikat nyíltan csalja hamis áruval, mértékkel, súllyal, pénzzel, rászedi ravaszkodással és csellel, vagy gyors ötlettel… Becsületes polgároknak hívják őket.” (Luther Márton: Nagy Káté)

„A VIII. parancsolat elítéli a kizsákmányolást, az emberrablást…, és megtiltja a hódító háborúkat… Szigorú igazságosságot követel az élet legkisebb dolgaiban is.” (Ellen G. White: Pátriárkák és próféták, 313. o.)

IX. parancsolat

„Ne tégy a te felebarátod ellen hamis tanúbizonyságot!”

Mindenkor csakis igazat szóljunk egymásról és egymásnak. Soha ne ítélkezzünk egymás indítékairól, mert erre nincs erkölcsi alapunk, hiszen magunk is hibás, vétkes emberek vagyunk. Ha felebarátunk életében hibát, bűnt látunk, neki magának kell szólnunk, négyszemközt, a megmentő szeretet indítékával (Máté 18,15–16).

Bűn mindenféle hazug beszéd a felebarátnak vagy a felebarátról. Becsületének megsértése nem csupán a bíróság előtti hamis tanúskodás, hanem a rágalmazás, a pletyka, a megszólás, a társulás mások hangulatkeltéséhez, véleményéhez is.

„Noha mi nem tűrjük, hogy bármi rosszat mondjon is rólunk valaki… mégsem tudjuk elviselni, hogy másról jót mondjanak. Senkinek sem feladata, hogy nyilvánosan ítélje és ostorozza felebarátját.” (Luther Márton: Nagy Káté)

X. parancsolat

„Ne kívánd a te felebarátod házát! Ne kívánd a te felebarátod feleségét, se szolgáját, se szolgálóleányát, se ökrét, se szamarát, és semmit, ami a te felebarátodé!”

Csírájában legyőzni – Isten kegyelme által – minden, felebarátunk személyét, érdekeit sértő gondolatot és érzést a szívünkben – ezt kívánja a parancsolat. Bűn felebarátunk társadalmi helyzetét, házastársát, tulajdonát, képességeit, külső adottságait, vagy bármi egyebet kívánni, irigyelni, féltékenynek lenni rá, versengeni vele. Bűn megtűrni és ápolni ezeket az érzéseket és indulatokat szívünkben.

„A X. parancsolat minden bűn gyökerére sújt azzal, hogy tiltja a kívánságokat, amelyekből a bűncselekmények erednek.” (Ellen G. White: Pátriárkák és próféták, 314. o.)

A MEGTÉRÉS ÉS A KERESZTÉNYSÉG HITELESSÉGÉNEK PRÓBÁJA

A Biblia szerint az igaz megtérés vagy istentisztelet abban mutatkozik meg, és azon mérhető le, ha valaki – Krisztus ereje által – megtartja az erkölcsi alaptörvényt, a Tízparancsolatot. 

„Aki ezt mondja: »Ismerem Őt«, és az Ő parancsolatait nem tartja meg, hazug az, és nincs meg abban az igazság.” (1 János 2,4)

A megtéréskor az ember értelme, szíve, lelke összhangba kerül az erkölcsi törvénnyel, és felismerve önmaga bűnnel fertőzöttségét és erőtlenségét, szövetséget köt Istennel, segítségül hívja Őt annak érdekében, hogy a törvény szerint tudjon cselekedni is.

„Mert nem azok igazak Isten előtt, akik a törvényt hallgatják, hanem azok fognak megigazulni, akik a törvényt betöltik.”(Róma 2,13)

Azt az élethosszig tartó folyamatot, melynek során az ember immár nemcsak a szívében, hanem cselekedetei szintjén és jellemében is összhangba kerül Isten törvényével, megszentelődésnek nevezi a Biblia. Ezáltal készül el, válik alkalmassá az ember Isten országára, hogy örököse legyen annak az újjáteremtett Földnek, ahol „igazság lakozik” (2 Péter 3,13).

Forrás: http://www.bibliaiskolak.hu/index.php?pg=tn7

Sandor névjegye

Jézus Krisztus megalkuvás mentes követője. Úttörő, aki a hagyományoktól megtisztított, kevesek által járt úton igyekszik járni, szabaddá téve azt mások számára is. Follower of Jesus Chist on an uncompromised way. Pioneer , who try to walk on from traditions cleaned way. This is the way of minority only.
Kategória: gyülekezetépítés, helyreállítás, Keresztyénség, Magyar tanítások, Szentség, Szeretet
Címke: , ,
Közvetlen link a könyvjelzőhöz.

A tetszés kifejezése a post végén lévő Tetszés gombbal lehetséges, amihez regisztrálni kell. Rövid, tömör vélemény írására az alábbi ablakban van lehetőség .

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s