Az Újszövetség alapvető jellegzetessége – David Bolton

The Essential Character of the New Covenant by David Bolton

http://christcenteredchristianity.com/other-writings/

Ez egy négy részből álló sorozat, ami egybeszerkesztett változatban PDF formátumban letölthető itt:

Az Újszövetség alapvető jellegzetessége – David Bolton

1. rész: Mennyei természet

Mindennek az alapja az, amit az Újszövetség különleges keretei között Maga az Úr akar cselekedni a népe között, valamint az Ő népe által. A Szentírás arra tanít minket, hogy Isten csak szövetségi keretek között beszél az Ő népéhez, és hogy a szövetség meghatározza a kapcsolat alapját és lényegét azok számára, akik Vele járnak. Nem lehet helyesen értelmezni az Istennel való kapcsolatunkat, ha eltekintünk annak az alapvető megértésétől, hogy az Úrral egy szövetségi kapcsolatban vagyunk. Ebben a tanítás-sorozatban meg fogjuk nézni az Újszövetség lényeges jellemzőit. Az első szempont, amit figyelembe kell vennünk: a „mennyei természet. Ez az egyik alapvető jellemző, ami meghatározza Istennel való kapcsolatunk természetét és az Ő akaratát velünk kapcsolatban, amikor Vele járunk.

A KORÁBBI SZÖVETSÉGEK

Újszövetségi összefüggésben és azzal ellentétes módon, röviden hadd vizsgáljam meg a korábbi szövetségek alapvető jellegzetességét. Ha megvizsgáljuk Istennek Noéval, Ábrahámmal, Mózessel és Dáviddal kötött szövetségeinek alapvető természetét, azt fedezzük fel, hogy azok – természetüket tekintve – elsődlegesen földiek. A Noéval kötött szövetségben Isten megígérte, hogy soha többet nem bocsát özönvizet a földre, hogy még egyszer minden életet elpusztítson. Az Ábrahámmal kötött szövetségben Isten Ábrahámnak sok természetes leszármazottat és egy földi örökséget (Kánaán) ígért. A Mózessel kötött szövetség pedig egy földi nemzetet hozott létre, amit Isten saját tulajdonának tekint. Annak a szövetségnek velejárója volt a kőtáblába vésett és írott földi törvények, és egy földi papság. Amikor Izrael népe engedelmeskedett Isten parancsolatainak, akkor minden földi áldásban részesült. (Ha engedetlenségükkel bármilyen módon megtörték a szövetséget, akkor Isten rájuk bocsátott minden földi átkot.) A Mózessel kötött szövetségnek való engedelmesség által Izrael népe örökségként elnyeri Kánaán megígért földjét. Annak érdekében azonban, hogy ez megtörténjen, nekik egy földi háborút kellett megvívni az ott lakó népek ellen. A Dáviddal kötött szövetségben Isten egy földi trónt és egy földi királyság létrehozását ígérte Dávidnak, ami örökké megáll. A természetes leszármazottai közül senki sem ülhetett fel a Dávid trónjára. Erre a trónra végül is az Ő földi származása szerinti, az Ember Fia, az Úr Jézus, aki Dávid Fia, fog felülni, amikor megdicsőült testben visszatér, hogy uralkodjon és kormányozza a földet.  Mivel Isten szövetsége kapcsolatban van Dáviddal, ráadásként az Úr megalapította Dávid Városát, a földi Jeruzsálemet, mint Izrael fővárosát,és mint a legdicsőségesebb várost a földön.

Ezek a szövetségek, amelyek a maguk korában nagy fontosságúak voltak, történelmileg megelőzték az Újszövetséget. Ahogyan láttuk, ezek a szövetségek természetüket és irányultságukat tekintve lényegében mind földiek voltak. Fontos, hogy megértsük az okot, hogy miért volt ez így.

“AZ ELSŐ EMBER FÖLDBŐL VALÓ”

A Krisztus eljövetelét megelőző időben Isten egy külsődleges kapcsolatban volt Ádám fiaival. Ádámot ennek a földnek a porából teremtette Isten.  Az első ember földből való, földi(1 Korintus 15:47).“Földből való ember volt”  és “amilyen a földi, olyanok a földiek is; …” (48. vers) Ádám földből való volt, és ezért minden leszármazottja is földi. Az Ószövetség időszakában Isten csak földi szövetségeket köthetett földi emberekkel. Ezeknek mindnek meg volt a maga célja, sőt természetét tekintve némelyiknek még örökkévaló is, azonban mind földi dolgokra irányultak.

“A MENNYEI EMBER”

Az első ember földből való, földi; a második ember, az Úr, mennyből való. Amilyen ama földi, olyanok a földiek is; és amilyen ama mennyei, olyanok a mennyeiek is. És amiképpen hordtuk a földinek ábrázatját, hordani fogjuk a mennyeinek ábrázatját is.” (1 Korintus 15:47-49)

Az Úr Jézus Krisztus eljövetelével, a teremtett világban egy teljesen új emberi természet került bemutatásra: a “második Ember”. Ő nem csupán egy új „faj” képviselője volt porból elkészítve, a földi családfája szerint, hanem az Atya által a Szent Szellemtől született a mennyből és a kereszten megítélte a teljes ádámi természetet. Jézus a feltámadása által a földi természetét mennyeivé változtatta.  Ő most Mennyei Ember, és egy új mennyei „faj” képviselője.“… és amilyen ama mennyei, olyanok a mennyeiek is….”  Tekintettel arra, hogy ez az új emberi „faj” a Mennyei Ember mennyei valóságából származik, ezért Isten be tudja vinni egy szövetségbe mindazokat, akik természetüket tekintve szintén mennyeiek. Ez volt mindig az Ő akarata.

“SZÖVETSÉG EGY NÉPPEL”

Ímé az én szolgám, akit gyámolítok, az én választottam, akit szívem kedvel, lelkemet adtam ő belé!megőrizlek és népnek szövetségévé teszlek, ….” (Ézsaiás 42:1a, 6)

Ézsaiás kijelenti, hogy az Atya az Ő Szolgáját, a Messiást adta, mint “egy SZÖVETSÉGET a népnek.” Az Úr Jézus Krisztus Maga a szövetség, akit az Atya adott. Ez a szövetség több mint egy kimondott eskü vagy valamiféle aláírt szerződés; hanem annak legteljesebb kifejeződése: egy Személy. Az Atya halálra adta az Ő Fiát, és a Fia feláldozásával egy új szövetséget adott nekünk. Az Újszövetség minden ígérete, gondoskodása, feltételei és áldásai, Ő benne öltenek testet és kerülnek kijelentésre. Jézus Krisztus Maga az Újszövetség legnagyobb, legteljesebb és legtisztább kijelentése, amit kaphatunk.

Mivel ez a szövetség “a mennyei emberben” van kijelentve, ezért az Újszövetség természetét tekintve szintén mennyei. Az előző szövetségekkel ellentétben ez a szövetség elsődlegesen nem földi, hanem mennyei dolgokra koncentrál, elsődlegesen szellemi dolgokhoz és az örökkévalósághoz kapcsolódik. A “második ember” eljövetelével egy új és teljesen másfajta szövetség lépett életbe. Amiben nem részesülhettek Ádám fiai, a földi természetük miatt, most „az utolsó Ádám” fiai részesülhetnek belőle, mert ők mennyeiek.

Nézzük most meg részletesebben ennek az Újszövetségnek a mennyei jellegét.

AZ ÚJSZÖVETSÉG MENNYEI JELLEGE

Az Újtestamentumban a Zsidó levél tanít legvilágosabban az Újszövetségről. A legfontosabb téma, ami végig követhető az elejétől a végéig az a mennyei jelleg.

Jézus, az Újszövetségben Közbenjáróként és Főpapként van leírva:

„… aki minket bűneinktől megtisztítván, ül a Felségnek jobbjára a magasságban, (1:3) “…Lévén annak okáért nagy főpapunk, aki áthatolt az egeken, ….(4:14)  “Mert ilyen főpap illet minket, szent, ártatlan, szeplőtelen, a bűnösöktől elválasztott, és aki az egeknél magasságosabb,(7:26)  „Fődolog pedig azokra nézve, amiket mondunk az, hogy olyan főpapunk van, aki a mennyei Felség királyi székének jobbjára ül, Mint a szent helynek és amaz igazi sátornak szolgája, amelyet az Úr és nem ember épített.” (8:1-2) Mert nem kézzel csinált szentélybe, az igazinak csak másolatába ment be Krisztus, hanem magába a mennybe, hogy most Isten színe előtt megjelenjék érettünk. Nem is, hogy sokszor adja magát áldozatul, mint ahogy a főpap évenként bemegy a szentélybe idegen vérrel;” (9:24-25).

Ennek az Újszövetségnek a Közbenjárója a mennyben uralkodik, mint Melkisédek rendje szerinti, örökkévaló Főpap. Az Ő szolgálata egy mennyei oltár előtt a mennyei sátorban történik, egy mennyei trónon, a mennyei Jeruzsálemben. A korábbi szövetségektől eltérő módon a Közbenjáró, a Főpap, az Oltár, a Sátor, a Trón és az Újszövetség Városa mind mennyeiek és nem földiek.

Az Egyház és annak elhívása hasonlóképpen mennyei kifejezésekkel vannak leírva:

“… sok fiakat vezérelvén dicsőségre, …” (2:10) “Annak okáért szent atyafiak, mennyei elhívásnak részesei, figyelmezzetek, a mi vallásunknak apostolára és főpapjára, Krisztus Jézusra,” (3:1)  “Így azonban jobb után vágyódnak, tudniillik mennyei után; azért nem szégyelli őket az Isten, hogy Istenüknek neveztessék, mert készített nékik várost.” (11:16) „Hanem járultatok Sion hegyéhez, és az élő Istennek városához, a mennyei Jeruzsálemhez, és az angyalok ezreihez, az elsőszülöttek seregéhez és egyházához, akik be vannak írva a mennyekben, és mindenek bírájához Istenhez, és a tökéletes igazak lelkeihez, és az újszövetség közbenjárójához Jézushoz, és a meghintésnek véréhez, mely jobban beszél, mint az Ábel vére… ” (12:22-24)

A Zsidó levél elsődleges célja bemutatni azt, hogy mennyivel “jobb” az Újszövetség az Ószövetséghez képest. Az egyik legfontosabb kijelentett jellemző ebben a levélben, ami “jobbá” teszi az Újszövetséget, az a mennyei irányultság és- jellegzetesség.

A Zsidó levélen kívül az Újszövetség máshol is kijelenti, hogy az Újszövetség áldásai és öröksége természetüket tekintve szintén mennyeiek: “Áldott legyen az Isten, és a mi Urunknak, Jézus Krisztusnak Atyja, aki megáldott minket minden szellemi áldással a mennyekben a Krisztusban,”(Efézus 1:3); “Áldott az Isten és a mi Urunk Jézus Krisztusnak Atyja, aki az ő nagy irgalmassága szerint újonnan szült minket élő reménységre Jézus Krisztusnak a halálból való feltámadása által, romolhatatlan, szeplőtelen és hervadhatatlan örökségre, amely a mennyekben van fenntartva számunkra”. (1 Péter 1:3-4) A korábbi szövetségek földi áldásai és öröksége csupán árnyékai és előképei voltak az Újszövetség mennyei áldásainak és örökségének.

Ószövetség törvényét az Újszövetséggel összehasonlítva a mennyei és földi közötti különbségen túl van egy további különbség. Az Ószövetség törvénye kőbe volt vésve és pergamenre írva. Akik engedelmeskedni akartak a törvénynek valami földinek kellett engedelmeskedniük. Az Újszövetség idején a törvény a szívünkbe van írva a mennyből elküldött Szellem által. Az “élet Szellemének törvénye van bennünk, a Krisztus Jézusban”, ami arra indít minket, hogy az Ő parancsolatait megtartsuk. (Róma 8:2 és Ezékiel 36:27) Egy mennyei élet elnyerése tesz minket igazakká és nem a törvény földi betűje.

Az Újszövetséggel kapcsolatosan azt is lehet még mondani, hogy a hadviselés természete szintén mennyei. “Mert nem vér és test ellen van nékünk tusakodásunk, hanem a fejedelemségek ellen, a hatalmasságok ellen, ez élet sötétségének világbírói ellen, a gonoszság lelkei ellen, melyek a magasságban vannak.” (Efézus 6:12) Isten népének az Ószövetség idején természetes szinten vívott harca, az Újszövetség idején vívandó mennyei harcának földi előképe volt.

A MENNYEI JELLEG LÉNYEGES ISMERTETŐ JEGYE

Ebből a rövid áttekintésből is láthatjuk, hogy az Újszövetség a korábbi szövetségekből egy teljesen új jellegű szövetségbe visz be bennünket. Fontos megértenünk az Újszövetség mennyei jellegét,  hogy megérthessük az Úr szívét és szándékát az Ő népe felé a jelen körülmények között. Tekintettel arra, hogy az Újszövetség lényegében mennyei, Isten újszövetségi népének szintén magán kell hordoznia a mennyei jelleg lényeges ismertető jegyeit.

Pál a Kolossé 3:1-3-ben arról beszél, hogy nekünk személy szerint másmilyeneknek kell lennünk: „Annak okáért ha feltámadtatok a Krisztussal, az odafelvalókat keressétek, ahol a Krisztus van, az Istennek jobbján ülvén, az odafelvalókkal törődjetek, nem a földiekkel. Mert meghaltatok, és a ti éltetek el van rejtve együtt a Krisztussal az Istenben.”  Sokkal többre becsülve a mennyei dolgokat, mint a földieket a szívünk és a gondolataink folyamatosan a mennyei dolgok iránt kell, hogy vonzódjanak, azokhoz kötődjenek, azt keresve, hogy a mennyei pozíciónkból adódóan, hogyan éljük le az életünket a Krisztusban.

A Kolossé 3.5 arra figyelmeztet minket, hogy “öldököljétek meg azért a ti földi tagjaitokat…” és az 1 János 2:15 pedig arra, hogy “ne szeressétek a világot, se azokat, amik a világban vannak.” A szívünk vágyait folyamatosan mennyei védelem alatt kell tartanunk, hogy “az Istennek a Krisztus Jézusban onnét felülről való elhívása jutalmára” törekedhessünk (Fil. 3:14).

Az Egyháznak a közösségi megnyilvánulását tekintve szintén a mennyei ember mennyei természetét kell kiformálnia, az Újszövetség szerinti mennyei természetűvé átalakulva. Az Egyház jellege, kiformálódása, irányultsága, célja, értékei, élete, működése és vezetése onnan felülről és nem e világból való kell, hogy legyen. Krisztus testének olyan gondoskodó egységnek kell lennie, ami teljesen különbözik minden mástól, ami ezen a földön létezik. Amiként Krisztus nem e világból való, úgy az Egyház sem. Amikor megtestesíti és kinyilvánítja magát az ő valódi mennyei természete szerint, akkor Isten királyságának kifejeződésévé válik “a földön, mint ahogyan az a mennyben van” . Ez az Újszövetség közösségi megnyilvánulása.

Ha az Egyház szemléletmódja, kifejezésmódja, természete és/vagy jellemzői bármilyen módon a világra jellemző földi dolgokhoz kötődnek, akkor az Egyház nem tudja megfelelő módon megtestesíteni és kifejezni Krisztust, a mennyei embert, és így az Újszövetséget sem. Ha az Egyház ennek a világnak az értékeit, útjait, módszereit és kifejezésmódját ragadja meg, akkor titokzatossá, sőt Krisztus keresztjének és Isten mennyei tervének ellenségévé válik. Az Egyház sosem elégedhet meg azzal, hogy az Úrnak egy földhözragadt értelmezését tegye magáévá. Csak a mennyei ember szerinti, új szövetség-szülte kifejezésmód lehet az Úr szíve szerinti válasz, amivel az Egyház eleget tud tenni örök elhívásának.

Amikor megvalljuk az Ő Nevét, elsősorban azt kell keresnünk, hogy megismerjük ezt a mennyei embert, és hogy válaszoljunk az Ő mennyei hívására. Mind egyénileg, mind az Ő gyülekezetének közösségi kifejezésmódjaként, a mennyei jellegnek ezt a lényeges jellemzőjét kell magunkon viselnünk, Jézus Krisztushoz, az utolsó Ádámhoz hasonlóan, aki Maga az Újszövetség.

Forrás: http://christcenteredchristianity.com/other-writings/the-essential-character-of-the-new-covenant-part-1-its-heavenly-nature/

 * * *

2a rész: Szellemi természet

Most visszatérünk az Újszövetség második lényeges jellemzőjéhez. Az Újszövetség, mint ahogyan azt az első részben megtárgyaltuk nem csak mennyei természetű, hanem szellemi természetű is. Amint láttuk az Ószövetség alapvető jellemzőit tekintve lelki és külső volt, ezzel szemben az Újszövetség lényegét tekintve szellemi és belső. Másképpen fogalmazva a korábbi kívülről befelé, míg az utóbbi belülről kifelé munkálkodik. Fontos megértenünk ezt a különbséget, mert a keresztyéneknek lehetőségük van az Újszövetség biztosította feltételek között a megigazulásra, de ők mégis az Ószövetség alapelve szerint próbálják meg kimunkálni megszentelődésüket. Ennek elkerülhetetlen eredménye szellemi bekorlátozottság, csalódottság és megkötözöttség.

Lehetséges, hogy a gyülekezet közösségi élete nem éri el az Újszövetség szerinti gyülekezeti élet szellemi kifejezésmódját, ezért feladják és a világnak tetsző, halott vallásos formák szerinti, Ószövetségi gyülekezeti életet élnek. Ez nem olyan valami, ami egyszerűen csak előfordulhat, hanem az Egyház több évszázados története igazolja, hogy megfelelő idő után szinte elkerülhetetlenül bekövetkezik. Csak az Újszövetség lényegi természetéről a szívünkbe kapott mély kijelentés képes megszabadítani bennünket az Ószövetségi stílusú személyes és testületi vallásosságba hajló tartós és veszélyes tendenciáktól.

Két szövetség, két ember 

Az Ószövetség és az Újszövetség közötti különbség világos felismerésében segít bennünket, ha először megnézzük az „első Ádám” és az „utolsó Ádám” közötti alapvető különbséget. Ennek a két szövetségnek a természete jellemző módon kapcsolódik ennek a két embernek a természetéhez.

Ézsaiás azt mondja nekünk, hogy Isten Szolgája, Messiás adatik nekünk, mintnépnek szövetsége”. (Ézsaiás 42:6) Az Újszövetség ezért Krisztusban testesül meg, és benne foglaltatik egybe. Tekintettel arra, hogy Ő Maga a szövetség, a szövetség olyan jelleget ölt, amilyen Ő Maga, személy szerint. Pál betekintést ad nekünk Krisztus, “az utolsó Ádám” természetébe:

Így is van megírva: Lőn ’az első ember, Ádám, élő lélekké’; az utolsó Ádám megelevenítő szellemmé.” De nem a szellemi az első, hanem a lelki, azután a szellemi.” (1 Korintus 15:45-46).

Itt azt látjuk, hogy az “utolsó Ádám” jellemzője „szellemi” ezzel szemben „az első (ember) Ádám” jellemzője „természetivolt.  Az „utolsó Ádám” egy “életet adó szellem”, az „első Ádám” azonban „élő lélek”, azaz „természeti”. Az Újszövetség természete tehát – lényegét tekintve – Krisztus természetéből adódóan „szellemi” és „életet adó”. Az Ószövetség ezzel szemben – lényegét tekintve – „természeti”, azaz lelki, és ezért Ádám természetéből adódóan az ő újjászületetlen leszármazottai számára „halált-hozó.”

Két szövetség, két fa

A könnyebb érthetőség érdekében szükséges visszamennünk az Éden Kertjébe az ott elültetett két különleges fához. Ott azt látjuk, hogy Isten az Ő képére teremtette az embert és elhelyezte őt a Kertben. A kertben összesen három fajta fa volt:

És ültet az Úr Isten egy kertet Édenben, napkelet felől, és abba helyezi az embert, akit formált. És növeszt az Úr Isten a földből mindenféle fát, tekintetre kedvest és eledelre jót, az élet fáját is, a kertnek közepette, és a jó és gonosz tudásának fáját.” (1 Mózes 2:8)

A kertben elültetett fák többsége az első típusba tartozott: “kedves a szemnek és eledelre jó.” Ezek az ember fizikai részének (a testnek) a táplálására voltak teremtve. A második az “élet fája” volt. Ennek a fának a rendeltetése az ember szellemi részének a táplálása volt, ami nem teremtett volt, hanem Isten örökkévaló élete áradt belőle. A harmadik a “jó és a gonosz tudásának fája” volt, ami az ember lelki részét képes táplálni a saját maga által megszerzett és önmaga felé való elszámolás jó és gonosz tudásával.

Ádám azt a parancsot kapta, hogy ne egyen erről az utolsó fáról, mert akkor meghal.  Isten terve az volt, hogy az ember elsődlegesen szellemi lény legyen és egy bensőséges közösségben éljen Istennel, aki Szellem. Az ember lelke (ami gondolkozásból, akaratból és érzésekből áll) úgy volt megteremtve, hogy az alá legyen rendelve a szellemének, a test pedig a lélek kontrollja alatt legyen. Ez volt Isten teremtési rendje. Miután Ádám azt választotta, hogy a jó és a gonosz tudásának fájáról eszik, ezért az ő lelke kijött a szelleme alárendeltségéből, és egy független, elsődleges, uralkodási pozícióba emelte fel magát. Az engedetlenségének következményekét Isten megtiltotta neki az élet fájához való hozzáférést. Szelleme ez által elszakadt az Isten szerinti élet táplálékául szolgáló Isten-adta értelemtől és az örök élet elnyerésétől. A jó és a gonosz lelki tudás birtokában most már személyes elszámolással tartozik az általa megszerzett erkölcsi ismeret alapján. Ezen ismeret bármiféle megszegése bűnt képez számára, amivel el kell számolnia. Kiérdemelt volt halálos ítélete és az be is következett.

Ádám a bűne miatt egy független – lélekközpontú – lénnyé változott, aki elvágta magát a benne lakó élettől és a szellemi birodalom valóságától. A bukott lelke felnövelte és kifejlesztette benne az önismeretet, saját maga fontosságtudatát és saját érdekét. Hasonlóképpen növekvő mértékben rabszolgájává vált a fizikai teste érzéseinek és vágyainak, valamint a körülötte lévő fizikai világ érzéki örömeinek.

Az Ószövetség Ádám bukott gyermekei számára adatott. A szellemileg újjászületetlen állapotuk, természeti emberük jellege miatt csak az volt elérhető számukra. Isten a későbbiekben már nem tudta szellemi módon kijelenteni Magát és az Ő Igéjét számukra, ezért az Ószövetségben minden külső és anyagi jellegű kellett, hogy legyen. Ami mennyei és szellemi volt, azt szimbolikusan kellett bemutatni, vagy fizikálisan megjeleníteni, úgy hogy az érzékelhető és megérthető legyen a természetes elme, a természetes érzékek szintjén.

A Törvény élettelen kőtáblákra volt írva, ami valakinek a gondolatán és akaratán keresztül, kívülről munkálkodik, az engedelmesség – önként vállalt – kényszere alapján. Lényegét tekintve az Ószövetség vallása lelki volt, ami a természeti ember külső megreformálásán munkálkodott, azonban híjával volt annak az életet adó erőnek, ami belülről kifelé munkálkodva képes lenne szellemi embert létrehozni. Hasonló a jó és gonosz tudásának fájához: a Törvény jónak látszott….jó ízűnek tűnt…hasznos volt bölcsesség elérésére, de végső soron nem életet és megigazulást, hanem kárhoztatást és halált eredményez. Ezért hívta azt Pál „a halál és a kárhoztatás szolgálatának” (2 Korintus 3:7-9).

Istennek azonban sosem állt szándékában, hogy csupán megreformálja, megtisztítsa vagy átalakítsa a természeti embert, a jó és gonosz tudásának fája „jó oldala” szerint. A lélek sosem képes szellemivé válni csupán saját erőkifejtése által, kívülről befelé munkálkodva. Ez csak „vallást” és erkölcsös életet képes létrehozni. Egyedül a Szellem képes a lelkit szellemivé átformálni, mert az Úr végső soron szellemi és nem “vallásos”. Neki új teremtések sorát kell létrehoznia és nem csupán a régi természetet „átalakítania”! Nem szabad elfelejtenünk, hogy ennek a fának a „jó oldala” éppen olyan halott, mint a „gonosz oldala”!

Isten végső tervének megvalósítása érdekében szükséges volt, hogy eljöjjön az utolsó Ádám és véget vessen mindennek, ami a jó és a gonosz tudásának fájával volt kapcsolatos. Jézus – a második Ádám – teljes engedelmességgel, mindent Magára vállalva és betöltve a feltételeket kiengesztelte az Atyát és odaszegezte a fára az „ellenünk szóló kézírását…és eltette azt az útból” (Kolossé 2:14). De Ő nem csupán azonosulva azzal Magára vállalt mindent, hanem azzal egy időben felvitte a keresztre – az első Ádám – halálos gyümölcséből részesült egész, bukott Ádámi fajt. Végezetül, amikor sebeiből csöpögő vérrel a fán függött, örökre összetörte ama régi kígyó fejét. Mindaz, ami ebben benne foglaltatott és kapcsolatos volt a Bűnbeeséssel minden megítélésre került és Jézus győzelmet aratott azok fölött a kereszten.

Az utolsó Ádám ez által legyőzte a halált és feltámadása által “életet adó szellemmé vált”. Mint “mennyei ember” felment és egy minőségileg új nemzetség fejeként az Atya jobbjára ült. Ott, az Újszövetség Közbenjárójaként a vérét Isten trónjára kiárasztva, megnyitotta mindenki számára az „új és élő utat” (Zsidó 10:20). Az “élet fájához” vezető út már nincs kérubok és villogó kardok által elzárva. Mindannyian meghívást kaptunk, hogy jöjjünk és szabadon részesüljünk az élet kegyelmi ajándékaiból. Amikor valaki részesül Krisztusból hit által, ez az ajándék kiárad a szellemi emberre, életet, világosságot, megigazulást és erőt hozva az egész lényébe, átformálva őt belülről kifelé.

Az Újszövetség ezért az “utolsó Ádám”, és az “élet fája” természete alapján az élet és a kegyelem szövetsége. Sokkal inkább mennyei és szellemi, mint természeti és lelki. Belülről kifelé munkálkodva, Isten eredeti rendje szerint helyreállítja az ember szelleme, lelke és teste helyes kapcsolatát. Isten parancsolatai a Szellem által a szív – és az elme élő tábláira vannak írva, és így a Szellem azt eredményezi számunkra, hogy az Ő parancsolataiban járva és megtartva azokat, az engedelmesség jó gyümölcseit teremjük meg az életünkben. (Ezékiel 36:27) Ilyen módon “az élet szellemének törvénye Jézus Krisztusban” felszabadított minket “a bűn és a halál törvényétől” (Róma 12:1-2) Hasonlóképpen ugyanezen Szellem által, ahogyan kitartóan szemléljük Jézus Krisztus arcát átváltozunk Krisztus képére dicsőségről dicsőségre. (2 Korintus 3:18)

Az Újszövetség az elejétől a végéig szellemi és életet adó.

Forrás: http://christcenteredchristianity.com/other-writings/the-essential-character-of-the-new-covenant-part-2-its-spiritual-nature/

* * *

2b. rész: Szellemi természet (folytatás)

Két Szövetség, két alapelv

Ha ezt a két szövetséget két ember vagy két fa összefüggésben nézzük, akkor azt látjuk, hogy azok alapvetően két különböző alapelvet mutatnak be.

Az Ószövetség alapelve az, hogy kívülről befelé működik. Kezdve azzal, ami a fizikai világban Istentől van (azaz a Törvény, az Írások, a templom, a papság, az áldozatok, fizikai megnyilvánulások, stb.). Mint ember ezekkel vagyunk kapcsolatban a fizikai érzékeinkkel, amik hatással vannak a lélekre (gondolat, akarat, érzések). Ezek célja az egyént egy Istennel való helyes kapcsolatra elvinni abban a reményben, hogy valakinek a szelleme ez által egyesül és egy mély kapcsolatba kerül Istennel, aki Szellem. Ennek iránya így ábrázolható:

VILÁG → TEST → LÉLEK → SZELLEM → ISTEN

A bűn miatt az ember szelleme azonban el van választva Istentől és így a halál állapotában marad függetlenül attól, hogy milyen behatások érik a lélek oldaláról. Ezért az Ószövetség alapelve valójában a következőképpen működik:

VILÁG → TEST → LÉLEK → BŰN → HALÁL

Az Újszövetség alapelve azonban a belülről kifelé történő munkálkodás. Ez azzal kezdődik, hogy Isten Krisztus megváltó, helyreállító, újjáteremtő munkája által szellemi kapcsolatba hoz minket Önmagával. Így összekapcsolva Magát a mi szellemünkkel, azt követően a mi “szellemi érzékenységünk”  által munkálkodik és átformálja a lelkünket (gondolkozás, akarat, érzések), úgy hogy Isten képes kijelenteni Magát a fizikai testünkön keresztül a világ számára. Ennek iránya így ábrázolható:

ISTEN → SZELLEM → LÉLEK → TEST → VILÁG

Ez az Újszövetség alapelve. Ez az új élet útja! Annak ellenére, hogy Isten célját illetően az Újszövetség helyettesítette az Ószövetséget, ennek a két szövetségnek a két alapelve még mindig fennáll. A választás rajtunk áll, mint Ádám esetében is, hogy melyik alapelvet fogjuk alkalmazni az Istennel való közösség keresésére, hogy éljünk Általa. Magunkévá tehetjük az Ószövetség “kívülről befelé való működésének” alapelvét vagy az Újszövetség “belülről kifelé való működésének” alapelvét.

A Róma 7. és 8. fejezetben ezt a két alapelvet látjuk egyértelműen lefektetve. Ezek a fejezetek fejtik ki számunkra “az írott betű régi útját” szemben a “Szellem új útjával” (Róma 7:6). A „betű” a “kívülről befelé való működésének” alapelve látható módon teljes bukáshoz, megkötözöttséghez és a belső ember halálához vezet (lásd 7:7-25). A Szellem “belülről kifelé való működésének” alapelve azonban megigazuláshoz, élethez és a belső ember békéjéhez vezet (lásd 8:1-17). Pál később beszél erről a két ellentétes alapelvről a szolgálói kapcsolatban, amikor azt mondta:

“…A mi alkalmatos voltunk az Istentől van, aki alkalmatosakká tett minket arra, hogy az Új szövetség szolgái legyünk, nem a betűé, hanem a Szellemé; mert a betű megöl, a Szellem pedig megelevenít.”  (2 Korintus 3:5-6) 

A „betű” az Ószövetség alapelvének felel meg, a “Szellem” pedig az Újszövetségi alapelvnek. Ezek két egymással ellentétes irányultságot mutatnak be.

Ennek a két alapelvnek az összeütközése látható a Galácziai gyülekezetben közösségi szinten. A júdaisták Ószövetségi módon – visszavezetve őket a külső elvárások alá – próbálták meg Isten tiszteletére elvezetni a hívőket. Pál erőteljesen megdorgálta őket, mert megengedték, hogy ismét a szolgaság igájába vigyék vissza őket. Pál éles ellentétbe állította a külső törvény és a bennünk lévő Szellem munkálkodását. Erőteljes módon figyelmeztette őket, hogy térjenek vissza teljesen az Újszövetség útjára és alapelvéhez, mert az vezet el egyedül az életre és a szabadságra. (Lásd. A Galata levél 3.  és 4. fejezeteit)

Két szövetség, kétféle „keresztyénség”

A lényeg ezekben, amit meg kell látnunk, hogy harc dúl egyrészt az egyéni hívők lelkéért másrészt a gyülekezeti közösségekért. Ez a harc a megtévesztés által akar belevinni minket egy olyan “keresztyénségbe”, ami még mindig az Ószövetség alapelve szerinti működik, hogy ez által megfosszon minket az Újszövetség teljes áldásától és az élettől. Ez a fajta “keresztyénség” elsődlegesen a külsőségeket és azt helyezi a középpontba, ami a lélekhez kapcsolódik. A vallásosságnak ez a formája minden szóhasználatát, gyakorlatát tekintve az Újszövetség ezerféle kifejezési formájának „köntösét” öltheti magára, de végső soron nem hoz létre felülről születést, szellemi embereket, akik a Szellem által folyamatosan Krisztus képmására átformált állapotban vannak.

Az ilyenfajta lelki „keresztyénség” egyetlen megnyilvánulási módja önmaga kifejezésére a vallásos külső megnyilvánulási formák fontossága. A hangsúly lehet az épületen, az érzéki atmoszférán, a világításon, a zenén, a ruházaton, a prédikátoron vagy más dolgokon. Minden erőfeszítés arra irányul, hogy egy “kifogástalan show-t csináljanak a testi ember számára” (Galata 6:12). Ez történhet hagyományos módon vagy erőteljes mai stílusban. Az egész nem ér semmit, ha az elért hatás és a közvetített üzenet a fizikai érzékekre hat csupán azzal a céllal, hogy a lélek birodalmában hozzon létre egy vallásos megtapasztalást.

A keresztyénségnek ez a formája a lélek egy vagy több kiemelt területét hangsúlyozva éri el a hatást. Lehet például a léleknek ez a kiemelt területe a gondolat. Ez levezetheti a „hit”-ről szóló teljes tanítást egy élettelen teológiai gondolkodás alapján az elme szintjén. Amikor az akarat van a középpontban a gyülekezet természetét a törvénykezés, a vallásos cselekedetek, a hatalmaskodás és az önsanyargatás fogja jellemezni. Az inga kilengésének másik szélsőséges esete, ha az érzések vannak a vallásos hit és buzgalom középpontjában, akkor a gyülekezet életét a fizikai megtapasztalások érzékelése és a szórakozás minden formája fogja alakítani. Jóllehet mindez nagyon vonzó lehet és hatással tud lenni az emberek lelkére, de ha az nem egyedül az ember szellemi részét célozza meg az végső soron megtévesztéshez, megkötözöttséghez és szellemi halálhoz vezet.  A vallásosságnak ez a formája túlzottan népszerű és terjed, mert az ember testi természete erre vágyik és nem arra, hogy a keresztre menjen vagy a Szent Szellem uralma és vezetése alá helyezze magát.

A “keresztyénséget” azonban az Újszövetség természete szerint teljes mértékben elsődlegesen a szellemi dolgok kell, hogy jellemezzék. A Szent Szellem munkálkodik az emberi szellemben, ami elsődleges uralkodó ismertető jegye a gyülekezetnek. Ilyen értelemben, nem lehet uralkodó a tiszta értelem, sem a tiszta szükségszerűség, sem a túlfűtött érzékiség, hanem a Szent Szellem folyamatos és erőteljes munkája. A hangsúly a belső emberen van, amit az élő Istennel való folyamatos személyes kapcsolat formál át. A lélek (az elme, az akarat és az érzelmek) megújul és megszentelődik belülről kifelé munkálkodva a Szent Szellem kenete hatására. A Szent Szellem mélyreható munkája által a bűn és a halál gyökereit halálra kell adni. Valódi szabadulást az ezek forrásától – a világ szeretetétől és a testi vágyaktól – való elszakadás hoz. A fizikai megnyilvánulások ezt követően valódi istenfélelmet és tisztaság utáni vágyat fejeznek ki. A szellemi értékek és a mennyei vezetés természetes módon tölti be a szívet és cselekedetre ösztönöz. Egy ilyenfajta “keresztyénséget” elsődlegesen az “ÉLET” jellemez: a Szellem gyümölcseinek, a szentségnek és az igazi szabadságnak teljessége. Ilyen az Újszövetség gyülekezete. Ilyen Gyülekezet megszületéséért halt meg Jézus.

Következtetés

A Szentírás mélységesen egyszerű a maga középpontban lévő igazságaival. A két fa, a két Ádám és a két szövetség, mind pontosan a választás egyszerűségét példázza, amit Isten felkínált az emberiség számára. Az élet és a halál útja világosan le van fektetve a kezdetektől fogva. Pál a korintusi hívőknek ezzel együtt azt mondta:

Félek azonban, hogy amiként a kígyó a maga álnokságával megcsalta Évát, akként a ti gondolataitok is megrontatnak és eltávolodnak a Krisztus iránt való egyenességtől.”  (2 Korintus 11:3) 

Az a régi kígyó még mindig munkálkodik, hogy elcsábítsa és megtévessze az utolsó Ádám feleségét, hogy a rossz fáról egyen. Elmenekülhetünk azonban a csábító hazugságai elől és megragadhatjuk mindazt, ami el van készítve számunkra a Krisztusban, az Újszövetségben, a Szent Szellem szerint való életben.

Forrás:http://christcenteredchristianity.com/other-writings/the-essential-character-of-the-new-covenant-pt-2b-its-spiritual-nature-cont/

* * *

3. rész: Organikus természet

Ez idáig azt vizsgáltuk meg, hogy az Újszövetség jellegzetességét tekintve alapvetően mennyei és szellemi. Most azt fogjuk közelebbről megnézni az Újszövetség természetét tekintve, hogy milyen összefüggésben van annak földi működésével és kiformálódásával. Az Újszövetség ezen jellegzetességének leírásához az „organikus” szó segít nekünk.

 

Ahhoz, hogy erre a szóra egy alkalmas meghatározást kapjunk, nézzük meg először az „organikus” szó négy meghatározását az „Encarta World English Dictionary” szótárból, ami magyarul így hangzik:

or·gan·ikus  (melléknév)

 1.  Élő dolgoknak: a kapcsolódása valamihez, származása valamiből, vagy élő dolgok jellegzetessége.

  1.  Természetesen fejlődve: létrejön vagy fokozatosan és természetes módon fejlődik, kényszer vagy (emberi) beavatkozás nélkül.
  1.  Belső (lényegi, valóságos – mag): kiformálva valaminek az alapvető (lényegi) és szerves részét, nagymértékben felelős annak létrehozásáért és azonosságáért (identitásáért).
  1.  Elemek hatékony kombinációjával: egymással láthatóan természetes kapcsolatban álló elemek elősegítik a szervezett hatékonyságot.

Az „organikus” szó jelentésének ezt a négy nézőpontját nézve megértjük azt, hogy az kapcsolatban áll az élettel és az élő dolgokkal, a természetes fejlődéssel és az öröklött tényezőkkel, és ami az elemek természetes és hatékony kombinációja. (mint például egy “organizmus”). Most ezt a négy meghatározást fogjuk szemügyre venni, hogy alapvető jellegzetességüket és földi kiformálódásukat tekintve milyen kapcsolatban vannak az Újszövetséggel.

Krisztus az Élet

Az „organikus”  első meghatározása: Élő dolgoknak: a kapcsolódása valamihez, származása valamiből, vagy élő dolgok jellegzetessége.”

Amikor az Újszövetség érvényre jut, akkor minden az Isteni élet alapján áll.  János bizonyságot tesz róla, hogy

“… örök életet adott nékünk az Isten és ez az élet az ő Fiában van. Akié a Fiú, azé az élet: akiben nincs meg az Isten Fia, az élet sincs meg abban.”  

Mivel az Újszövetség Krisztusban és Krisztusból van, ezért minden, ami ezzel a szövetséggel kapcsolatban van az élő és életet adó. Annak földi kiformálódásában az felgyorsít és átalakít mindent, amit a feltámadt élet erejével megérint. A halál mindenhol le van győzve, ahol az Újszövetség működik. Ezért annak a végső próbája, hogy valami az Újszövetségben vagy abból van-e az, hogy az „élő” vagy sem. Semmi sem lehet szellemileg élő, ami kívül van az Újszövetségen; és semmi, ami az Újszövetségben van vagy abból való, az nem lehet szellemileg halott.Emiatt az Újszövetség lényegét tekintve a legmagasabb értelemben “organikus”.

Krisztus, minden mindenben

Ezen tanítás kedvéért meg fogjuk nézni az „organikus” szó harmadik meghatározását: „Belső (lényegi, valóságos – mag): kiformálva valaminek az alapvető (lényegi) és szerves részét, és nagymértékben felelős annak létrehozásáért és azonosságáért (identitásáért)”

Amikor az új teremtés az Újszövetség munkájának hatására megszületik, a “létrehozás” és az “azonosság”  “organikusan” meghatározott. A következő versek húzzák alá ezt a tényt:

Ne hazudjatok egymás ellen, mivelhogy levetkőztétek amaz ó embert, az ő cselekedeteivel együtt. És felöltöztétek amaz új embert, melynek újulása van Annak ábrázatja szerint való ismeretre, aki teremtette azt: Ahol nincs többé görög és zsidó: körülmetélés és körülmetéletlenség, idegen, scithiai, szolga, szabad, hanem minden és mindenekben Krisztus.”   (Kol. 3:9-11)

Itt mind a „létrehozás” (teremtés), mind az “azonosság”  (annak ábrázatja szerint) az újjáteremtett emberhez kapcsolódik. Ez az „új ember” az Újszövetség munkájának hatásaként születik meg, mivel az belehelyez egy személyt Krisztusba és belehelyezi Krisztust abba a személybe. Amikor Isten Szelleme eggyé válik az ember szellemével, akkor egy új teremtés születik meg (1 Kor. 6:17; 2 Kor. 5:17; 1 Pét. 1:4). Ez az újjáteremtett ember „Annak a képére van teremtve, aki teremtette őt”. A teremtése ezért alapvető, belső és lényegi módon meghatározott a benne lakozó Krisztus által. Az Újszövetség tehát nem csak azon munkálkodik, hogy külsődlegesen megújítsa a régi embert, hanem azon, hogy kiformáljon egy teljesen új embert, aki újjá van teremtve Krisztus képére, a benne lakozó Szellem által. A “Krisztus…mindenben”meghatározza az új teremtés organikus létrejöttét.

Az Újszövetség szellemileg és organikusan hasonló módon létrehozza az „új ember” azonosságát. A következőt olvassuk: “…felöltöztétek az új embert …ahol nincs többé görög és zsidó, körülmetélés és körülmetéletlenség, idegen, scithiai, szolga, szabad, hanem minden és mindenekben Krisztus…” (Kol. 3:9-11) Az azonosság az Újszövetségben egyedül Krisztus alapján kerül meghatározásra. Amikor egy hívő bele van helyezve “Krisztusba, akkor minden földi megkülönböztető jelző értelmét veszti az Ő mindenekfelett való azonosságában. Az újjáteremtett ember többé nem azonosítható nemzeti, társadalmi, vallásfelekezeti, sőt még nemi földi jellemzőkkel  sem (Gal.3:28). A mennyei ember mennyei azonossága „KRISZTUS”, ez az egyedüli jellemzője mindenkinek, aki egy új teremtés az Újszövetség által. Pál kijelenti: Azért mi ezen túl senkit sem ismerünk test szerint; ….. ha valaki Krisztusban van, új teremtés az; a régiek elmúltak, íme, újjá lett minden.”   (2 Kor.5:16-17).A  “Krisztus minden”, tehát az új teremtés organikus azonossága.

Krisztus által belülről átformálva

Ez most elvezet bennünket az „organikus” szóra adott második meghatározás megvizsgálásához: Természetesen fejlődve: létrejön vagy fokozatosan és természetes módon fejlődik, kényszer vagy (emberi) beavatkozás nélkül.

Az Újszövetség útja földi működését tekintve a természetes növekedés és a fejlődés. Ezt sosem lehet erőltetni vagy abba emberileg beavatkozni. A „gabonamag növekedéséről szóló példázatában” Jézus bemutatja a fokozatos és természetes fejlődés útját, ahogyan Isten Királysága létrejön a földön:

És monda: Úgy van az Isten országa, mint mikor az ember beveti a magot a földbe. És alszik és fölkel éjjel és nappal; a mag pedig kihajt és felnő, ő maga sem tudja miképpen. Mert magától terem a föld, először füvet, azután kalászt, azután teljes búzát a kalászban.”    (Márk 4:26-28)

Isten Királysága tehát ugyanazon organikus elv alapján működik, ami a természet rendjét szabályozza.

Pál egy másik természettel való hasonlóságot is megad nekünk, amikor a Galácziabeli hívőknek könyörög, hogy szilárdan maradjanak meg az Újszövetség szabadságában, és ne menjenek vissza a régi, külsődleges dolgok béklyójának fogságába. Azt mondja: Gyermekeim! kiket ismét fájdalommal szülök, míglen kiábrázolódik bennetek Krisztus. …” (Gal. 4:19)  Pál egy fájdalmas szellemi munkát végez, amíg Krisztus alapvetően kiformálódik a hívőkben. A gyermekszületés tapasztalatának természetes példáját használja fel arra, hogy megértesse velük az újjászületés természetfeletti folyamatát. Ez a születés és fejlődés az, ami megtörténik az emberekben. Krisztus kiformálódása a hívőben egyénileg és a gyülekezetben együttesen egy szellemi és organikus folyamat, ami hasonlít a fogantatás, terhesség, vajúdás, születés, az érettségre való felnövekedés folyamatára. Az új teremtésben az élet kiformálódik, és a Szellem természetfeletti munkájának hatására „fokozatosan és természetes módon” belülről kifelé növekszik. Az Újszövetség nem hoz létre Krisztushoz való hasonlóságot külső beavatkozásra vagy pusztán külsődleges jegyek felvételével. Az Újszövetség ígérete az, hogy Isten belehelyezi az Ő törvényét (parancsolatait) az elménkbe és beleírja azokat a szívünkbe (Jer.31:33). Isten hasonló módon belénk helyezi az Ő Szellemét és ez által eléri, hogy megtartva az Ő parancsolatait, azokban járjunk. (Ezékiel 36:27). Az Újszövetségnek ez a belső munkája az, ami valójában megtermi az “organikus növekedés” szellemi gyümölcsét, a mechanikusan végzett vallásos cselekedetekkel ellentétben. Ez hasonlóan előhozza Krisztus Testének egy élő organikus kifejeződését is, sokkal inkább, mint a „keresztyénség” halott intézményes formája. Mindaz, amit az Újszövetség mind egyénileg, mind közösségileg létrehoz, fokozatosan és természetes módon halad előre, amikor Krisztus kiformálódott az Ő népében a Szellem által.

Krisztus Teste

Végül elérkeztünk az „organikus” szó negyedik meghatározásához: Elemek hatékony kombinációjával: egymással láthatóan természetes kapcsolatban álló elemek elősegítik a szervezett hatékonyságot.”

A természet teremtett rendje élő dolgokkal van tele, ami összhangban van ezzel a meghatározással. Ezeket “organizmusoknak” hívják. Valójában Isten bölcsessége, hogy az egész élő teremtés természetét tekintve láthatóan „organikus”. Az élet komplex csomagokban jelenik meg, különböző, de egymástól mégis független részekből áll, amik a hatékony működés és a különleges életforma jóléte érdekében együtt munkálkodnak.

Amikor az új teremtés megszületik az élete természetét tekintve „organizmus”. Isten látása nem csupán az, hogy egyéni hívők sokaságával rendelkezzen, hanem hogy bemerítse ezeket a hívőket egy nagy szellemi organizmusba, amit “Krisztus Testének” hívnak. Az Újszövetség sokszor és következetesen használja a „test” hasonlatot Krisztus Gyülekezete sok tagjának egymás közötti kapcsolatára és egymástól való függőségének leírására. (Róma 12:4-8; 1 Kor.12:12-27; Ef. 4:1-16; stb). Ennek a szellemi organizmusnak az élete és összehangolt működése teljes egészében a test Fejétől függ, valamint minden rész (tag) aktív munkálkodása annak táplálását és felépítését szolgálja. A test természetét tekintve nem intézmény és nem szervezet, hanem organizmus. Ez túlmutat minden világi formán vagy valóságon, és bevezet bennünket egy mennyei alkotás és egy organikusan működő „test” valóságába

Következtetés

Összefoglalásként és következtetésként nézzük meg a gyülekezetnek az Újszövetség organikus természete szerinti képét, ahogyan azt röviden megtárgyaltuk.

Először is: tele van ÉLETTEL.  A feltámadt Krisztus erejében él és mozog és az Ő kegyelméből létezik. Ott nincs élettelenség vagy unalom, ami lefelé – a föld felé – húz, hanem Isten mennyei Szellemének szárnyán felfelé száll, fel a magasba. Teljes egészében élő és életet-adó mindenki számára, aki kapcsolatba kerül vele.

Másodszor: Krisztus hívta életre, egyedül Krisztus. Egyedül formálta ki azt az Ő bennünk lakozó jelenléte által. Létezéséhez semmi köze sincs emberi erőfeszítésnek vagy e világból való dolognak. Mennyei származása van, mennyei élettel, mennyei irányítással, és egy mennyei céllal. Egyedüli azonossága Krisztus, Krisztus egyedül. Az Ő neve: “minden név felett való” (Fil. 2:9), olyan, ami által az ismert. Az nem különböztethető meg semmiféle földi megnevezés által. Nem fog lehajolni szektás vagy felekezeti címkékhez, vagy intézményes címekhez. Erősen tartja magát a mennyei azonossághoz, tudva azt, hogy csak azon az alapon tud győzedelmeskedni az ellenség és a test minden megosztó munkája felett.

Harmadszor, arra törekszik, hogy keresztre feszítse az „emberi kezek és a test vallásos munkáját”, mert csak így képes növekedni és fejlődni. Semmit sem lehet cselekedni kényszer hatására vagy emberi ötletek alapján abból a célból, hogy a kívánt eredmény elérhető legyen. Ehelyett odaszánja magát egy Krisztusban – az élő szőlőtőben – megmaradó életre, ami az igazi növekedés és gyümölcstermés egyedüli forrása. Bízik Krisztus bennünk lakozó Szellemének erejében és Főségének szuverenitásában, hogy olyan módon építi fel az Ő Egyházát, hogy a pokol kapui sem vesznek diadalmat rajta. Fokozatosan és természetes módon fejlődik, ahogyan folyamatosan magáévá teszi „az élet Szellemének törvényét a Krisztus Jézusban”  (Róma 8:2).

Végezetül: kifejeződésében teljesen organikus. Ez egy komplex élő szervezet, ahol minden egyes rész él és működik. Egyetlen tag sincs túlsúlyban és nem is passzív. Mindnyájan szorosan összekapcsolódnak, kölcsönösen függve egymástól, és egyénileg felkészülten, hogy életet és felépülést hozzanak az egész számára. Úgy működik, mint egy test Krisztus Fősége alatt, amikor minden rész (tag) – az Ige útmutatásait figyelembe véve – engedelmeskedik a Szent Szellem vezetésének. Kölcsönös gondoskodás alapján működik úgy, hogy senki sem szenved vagy örül egyedül. Legtisztább kifejeződésében nem kötik ’intézményi kényszerzubbonyok’ vagy szervezeti béklyók, hanem egy egymás felé kölcsönösen elkötelezett családot formálnak ki, akik együtt szeretnek, növekednek és tanulnak alázatban és egyszerűségben. A vezetőség szolga-típusú és kereszt-hordozó, tudva azt, hogy az élet másokban is ugyanúgy munkálkodik, mint a halál. Krisztus teljességét fejezi ki, ahogy minden egyes rész (tag) betölti az Ő életének, bölcsességének, ajándékainak és szolgálatainak saját különleges részét.

Ezek egy olyan gyülekezet lényeges sajátosságai, ami teljesen az Újszövetségből született. Krisztus mennybemenetelét követően ilyen gyülekezetek létesítésére kaptak megbízást az apostolok a földön. Ez az a Gyülekezet, ami az Újszövetség lapjain megtalálható. Hiszem, hogy az utolsó napok Gyülekezetét, amiért Jézus vissza fog jönni, hogy Magához vegye, ismét ez fogja jellemezni.

Sok változás következett be a keresztyénségben a korai napok egyszerűségétől és tisztaságától kezdve. Sokan szervezetekbe tömörültek, ami nem az Újszövetség alapvető természete és útja szerint van. Hiszem, hogy az Úr keres egy népet, aki kész teljesen befogadni az Ő szívét és becsületes módon visszatérni az Ő útjára ezekben az utolsó napokban. Az Ő vágya az, hogy teljesen felszabadítsa a népét minden alól, ami megköti őket, és behozza őket az Újszövetség hatalmas mennyei áldásába és életébe. Bárcsak magunkévá tennénk az Újszövetségnek az organikus természetét, mint egyik lényeges jellemzőjét és annak (természetfeletti) természetes kimunkálását, Életet nyerve!

Forrás: http://christcenteredchristianity.com/other-writings/the-essential-character-of-the-new-covenant-part-3-its-organic-nature/

 * * *

Fordította: Abonyi Sándor

 

Sandor névjegye

Jézus Krisztus megalkuvás mentes követője. Úttörő, aki a hagyományoktól megtisztított, kevesek által járt úton igyekszik járni, szabaddá téve azt mások számára is. Follower of Jesus Chist on an uncompromised way. Pioneer , who try to walk on from traditions cleaned way. This is the way of minority only.
Kategória: gyülekezet, gyülekezetépítés, helyreállítás, Keresztyénség, Magyar tanítások
Címke: , , , , , ,
Közvetlen link a könyvjelzőhöz.

A tetszés kifejezése a post végén lévő Tetszés gombbal lehetséges, amihez regisztrálni kell. Rövid, tömör vélemény írására az alábbi ablakban van lehetőség .

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s