A szektás magatartás ismérvei – Zac Poonen

(az „Új bort új tömlőkbe” című könyv 16. fejezete)

The Marks of Cultism by Zac Poonen

http://www.cfcindia.com/web/mainpages/articles.php?display=article09

PDF formátumban letölthető itt: Szektás magatartás ismérvei

1.) Jézus mellett egy ember

A szektás magatartás fő ismertetőjele, hogy a vezetőt (aki rendszerint a csoport alapítója is) felmagasztalják, életét tökéletesnek, tanítását pedig Isten beszédével egyenértékűnek tartják.

A Szent Szellem a béreai zsidókat „nemes lelkűeknek” nevezte, mivel „naponként tudakozták az írásokat”, hogy leellenőrizzék Pál tanításának igei voltát. Pál egy nagy apostol volt, de még az ő tanításait is szükségesnek látták összevetni a Szentírással, hogy összhangban vannak-e vele. (Csel 17:11)

A Biblia szerint még ha próféták szólnak is a gyülekezetben, „a többiek ítéljék meg” (1Kor. 14:29). Mit kell a többieknek megítélni? Ugyanazt, mint a béreai hívőknek: vagyis azt, hogy a próféták beszédei Isten Igéjén állnak-e vagy sem. A szektássággal szemben ez a legbiztosabb védelmi módszer.

A szektás hívők viszont oly nagyra tartják vezetőjüket, hogy fenntartás nélkül elfogadnak tőle mindent, amit tanít, és nem járnak utána, hogy az mennyire szilárd igei alapokon áll. Ők tehát nem oly „nemes lelkűek”, mint a béreaiak.

Egy szektában az alapító halála után általában egyik utódja veszi át a vezetést, és aztán ő lesz a csoport hivatalos vezetője. Minden szektatagtól elvárják, hogy az aktuális vezetőt a ma élő Isten emberei között a legnagyobbnak tekintse. Ez a fajta hozzáállás vezet aztán a szektavezér tekintélyének és tanításának való feltétel nélküli alárendelődéshez. A vezér a pápáéhoz mérhető teljhatalommal bír minden híve fölött, az ő szava törvény. Több szektában fokozatosan képzik a vezető fiát, ha van neki, hogy részt tudjon vállalni a csoport vezetési feladataiból, a tagok pedig idővel ugyanúgy kezdik tisztelni a fiút, mint az apját.

2.) A Biblia mellett egy másik könyv

A szektás magatartás második ismertetőjele, hogy a Biblia mellett van egy (rendszerint a vezető által írt) könyv is, melyet a gyakorlati élet minden területére tévedhetetlennek tartanak, akárcsak a Bibliát.

Lehet, hogy a szekták letagadják, hogy ilyen szintre emelik alapítójuk írását, de a könyvhöz való hozzáállásuk elárulja, hogy a Bibliával egyenrangúnak tartják. Tetteik hangosabbak, mint a szavaik.

Egy szekta alakulásának kezdeti időszakában még lehet, hogy nagy az őszinteség, valóságos az Úr iránti odaszánás, néha maga az alapító is istenfélő, de aztán valamikor később általában az történik, hogy a követők a vezető írásaiból és tanításaiból tömör tanrendszert állítanak össze, és a Bibliával egyenértékű tekintéllyel ruházzák fel. Így válik az alapító személyes véleménye Isten Szavává a hívei előtt.

Ahol az alapító személy istenfélő, ilyesmit soha nem fog megengedni, amíg él, de ha nem Isten embere, akkor ő maga fog isteni tekintélyt követelni beszédeinek valamikor élete során.

Az alapító könyvét a szektatagok újra és újra elolvassák, sokan magukkal viszik utazáskor, sőt még összejöveteleiken is olyan tekintéllyel idéznek belőle, mint a Bibliából. Ha a könyv egy bibliai verset vagy egy tanítást egyféleképpen magyaráz, akkor azzal a verssel vagy tanítással kapcsolatosan az az egyetlen lehetséges és a csoport minden tagjától elvárt értelmezés. E könyv állandó olvasgatása a szektás hívőn olyan agymosást végez, hogy fokozatosan elkezdi Isten Igéjét csak és kizárólag a könyvben leírtak szerint értelmezni. Így aztán az elmekondicionálás miatt képtelen arra, hogy a Szentlélektől friss megvilágítást kapjon számos bibliai rész olvasásánál is, mert valahányszor odaér, már előre eldönti, hogy az mit jelent. Így válik örökre elmeprogramozottá, a Szentlélek számára elérhetetlenné.

Ez ugyanolyan, mint amit a római katolikus papok tanítanak híveiknek, hogy ti. a Bibliát kizárólag a katolikus teológusok magyarázatai szerint kell értelmezni.

Egyáltalán nem ajánlatos a szekta tanainak vagy a vezető tanításainak a megkérdőjelezése

3.) Elzárkózás, belterjesség a kapcsolatokban

A szektás magatartás harmadik jellemzője a másoktól való elhatárolódás. A szektás gondolkozású hívő úgy érzi, hogy a csoportján kívüli újjászületett hívőkkel való kapcsolatnak szellemi szempontból alig van, vagy egyáltalán nincs értéke. Egy szekta ezért lebeszéli híveit minden más kereszténnyel való kapcsolattartásról, kivéve, ha annak az ő csoportjukhoz való térítés a célja. Egy ilyen szekta tagjai általában magukat tekintik az egyedüli igaz egyháznak, és úgy gondolják, hogy mindazok, akik Krisztus menyasszonyához tartoznak, végül majd csak megtalálják az utat hozzájuk. Ez tényleg elképesztő önteltség!

Ettől a másoktól elzárkózó, elhatárolódó magatartástól a szektás hívők elkerülhetetlenül vallásos sznobbá és törvénykező farizeussá válnak. Az Isten Igéjéről vallott „kiválóbb látásaik” miatt jön létre bennük a többi hívővel szembeni önhitt „mi” és „ők” viszony. E szektás hívők többnyire egyáltalán nem veszik észre farizeusságukat, sőt önmagukat Jézus igazán odaszánt és alázatos követőinek tartják! Ilyen hatalma van az emberi elmének az öncsalásra! A szektán kívüliek azonban tisztán látják róluk, hogy milyen farizeusok. Az igazi szentség Isten kegyelmének eredménye (ahogy ezt a Róma 6:14 egyértelművé teszi), és Isten csak az alázatosaknak adja az Ő kegyelmét (1Péter 5:5). Tehát a valódi szentség legfőbb jellemzője az alázat kell, hogy legyen. A szektásoknál nincs alázat, a náluk látszólag meglévő „szentség” pusztán (emberi erőfeszítés általi) törvényből való igazság. Ez az oka annak, hogy a legtöbb szektatag gyakran dicsekszik „szent életével” és „szent családjával”.

Ha „szentségük” Isten kegyelmének eredménye lenne, bizonyára nem lehetnének büszkék rá. A szektás hívők általában csak olyan könyveket olvasnak, melyeket saját elöljáróik írtak. Folyóirataikban csak a tagjaik közölhetnek cikkeket. A legtöbb szektában határozottan óvnak más felekezetű hívők írásaitól, mert szerintük saját elöljáróikon kívül a keresztény világ az apostoli idők óta nem látott más istenfélő embert! Ilyen hatalma van a szektásságnak az emberek becsapására!

A szektás hívők kizárólag az ő csoportjuk tagjai által szerzett dalokat énekelnek, az énekes füzeteikben csak ilyenek szerepelnek. Szerintük más dicsőítő dalok veszélyesek, mert nem jó szellem van bennük!

A szekták így mesterséges védőburokban őrzik tagjaikat, teljes tudatlanságban tartva őket mindarról, amit Isten tett más istenfélő embereken keresztül az elmúlt évszázadokban, vagy amit éppen az ő napjaikban a többi keresztény gyülekezetben cselekszik.

Ha valaki elszigetelten él más istenfélő keresztényektől, könnyen elvesztheti valóságérzékét, és lassan az önámítás és önhittség álomvilágába kerül.Ha bármely okból a közösségünk baráti köréről leválasztjuk Istennek akár csak egy gyermekét is, akit mennyei Atyánk már elfogadott, akkor mi leszünk szegényebbek, mert Isten úgy rendelte, hogy csak „MINDEN szentekkel együtt érthetjük meg Krisztus szeretetét” és juthatunk el az „Isten teljességére” (Ef 3:18-19).

Ezzel nem ökumenizmusra vagy megalkuvásra akarok bátorítani senkit, hiszen bizonyára képtelenek is lennénk együttműködni olyan hívőkkel, akik babiloni rendszerekben vannak. Nekünk semmi közünk nem lehet azokhoz a rendszerekhez, sőt mindig arra kell buzdítanunk a híveiket, hogy jöjjenek ki az ilyen csoportokból (Jel. 18:4). Szívünkben viszont állandóan nyitottaknak kell maradnunk Jézus összes istenfélő tanítványával való közösségre. Milyen jogon utasítjuk el azt, akit a mi Urunk elfogadott, csak mert nem értünk egyet vele valamiben?

Pál és Barnabás esete jól példázza, hogy nem muszáj egy csapatban dolgozni ahhoz, hogy egyéni szinten közösségben lehessünk egymással (Csel 15:36-41). Nekik komoly

nézeteltérésük támadt egy bizonyos kérdésben, ezért úgy látták, hogy nem tudnak tovább együtt dolgozni, de mégse szakították meg egymással a közösséget, és nem kezdték el egymást gyűlölni vagy rágalmazni. Az ilyesmiktől szektássá váltak volna, ők viszont egymás felé szeretettel voltak, és bár külön-külön szolgáltak, biztos, hogy imádkoztak egymásért. Egy szektában lehetetlennek tartják a dolgok ilyen elintézését, mert ők csak olyannal léphetnek közösségbe, aki teljesen alárendeli magát nekik.

4.) Nem vállalják az evangélium hirdetésének terhét

A szektás magatartás negyedik ismertetőjele, hogy nem vállalják a terhét annak, hogy elvigyék az evangéliumot a meg nem tért pogányokhoz szerte a világba.

Bár egyes szekták korlátozott mértékben részt vesznek a pogány népek evangelizálásában, nagy általánosságban elmondható, hogy a legtöbb szektás hívő csak a többi keresztény felé szolgál. Nem kívánják hirdetni az evangéliumot minden teremtménynek, ahogy Jézus megparancsolta (Márk 16:15), hanem ők csak úgy sokasodnak, hogy más hívőket „tesznek tanítvánnyá” az ő csoportjukba átcsábítva.

Mivel a szekták többnyire nagyon jól felépített közösségek, sok hívő biztonságra lel oltalmuk alatt. A szektákban az emberek törődnek egymással, segítik egymást, és különféle módokon nagyon jók egymáshoz. Az olyan ingadozó keresztények, akik kiábrándulva a keresztény világban addig tapasztalt szeretetlenségből, biztonságot és elfogadást keresnek valamely hívő csoportban – de nem Istenben –, gyakran vonzódnak ezekhez a csoportokhoz, hogy ott szeretetet és közösséget találjanak. Azonban többnyire nincsenek tudatában azoknak a veszélyeknek, amelyekkel elhatárolódásuk, bezártságuk miatt a későbbi keresztény életük során majd szembesülni fognak.

A szektatagok az új „érdeklődő” felé nagy figyelmességet és szeretetet tanúsítanak, hogy rávegyék őt a csoportjukba való beépülésre. Tudják, hogy ha az újonc már csatlakozott hozzájuk, utána fokozatosan el fogja fogadni minden tanításukat, beleértve a vezető „isteni tekintélyét” is.

Néhány év múlva a legtöbb hívő még csak gondolni sem mer arra, hogy elhagyja a szektát, attól való félelmében, hogy egyedül marad és elszigetelődik. A könnyen befolyásolható szektás hívőknek ez a félelme aztán azzal a téveszméjükkel párosulva, hogy talán „az igaz egyháztól szakadhatnak el”, azt eredményezi, hogy fogságban legyenek egész életükben.

A szektás hívők alapjáraton nem hoznak olyan áldozatokat, amilyeneket az évszázadok során hoztak istenfélő misszionáriusok: hosszú évekig élve kezdetleges körülmények között a pogányokkal, hogy őket az Úrhoz vezessék. A szektások felszínesen szoktak az ilyen missziós tevékenységről beszélni – nem is csoda, mert abba nagyon nehéz belépni! A szektás prédikátorok, ha egyáltalán elmennek egy pogány országba, rendszerint csak vendégszolgálóként teszik. A munkának azt a könnyebbik végét szeretik megragadni, mely az adott ország vagy vidék helyi képviselőinek kinevezéséből áll, akik majd szektájuk szolgálatát hivatottak ott előmozdítani, beleértve az összejövetelek megszervezését a prédikátor éves látogatásainak idejére. Szolgálatukért cserébe a helyi képviselők ajándékokat vagy időnként a szekta központjába szóló teljes költségtérítéses utat kapnak jutalmul.

Krisztus apostolai senkinek se tudtak ilyen kenőpénzeket felkínálni, mivel szegények voltak. Tehát ők valódi munkát végeztek Istenért a pogányok között.

5.) A hitből való megigazulás lebecsülése

A szektás magatartás ötödik ismérve, hogy a hitből való megigazulást lebecsüli, és olyan cselekedetekről tanít, amelyek szükségesek a megigazuláshoz. A Szentírás valóban beszél a cselekedetekről, mint hitünk bizonyítékairól (Jakab 2:24), de azt is tanítja, hogy „annak, aki nem munkálkodik, hanem hisz abban, aki az istentelent megigazítja, az ő hite tulajdoníttatik igazságul (megigazulásul)” (Róm 4:5). Itt nem az egyensúly-eltolódás veszélye áll fenn, hanem az eretnekségé, mert ha egy bibliai igazságot a végletekig túlhangsúlyoznak egy másik rovására, abból eretnekség jöhet létre. Továbbá, ha egy tanítást mi bibliai igazságnak tartunk, de azt soha nem tanítjuk a gyülekezetünkben, az olyan, mintha nem is hinnénk benne, hiszen az elhallgatott igazság fokozatosan elveszti működőképességét, mint az az izom, amit nem használnak, végül pedig teljes egészében elvész a gyülekezet számára. „Az igazság nincs sem az egyik, sem a másik szélsőségben, még kevésbé a kettő közti aranyközépúton, hanem az igazság mindkét véglet összekapcsolásában rejlik”. Vigyázzunk, hogy tanításunk ne abból álljon, hogy mások szélsőségeire reagálunk. Igaz, hogy sok prédikátor a bűnre való feljogosításként hirdeti a hitből való megigazulás tanát, de ettől mi még nem dobhatjuk ki ezt a bibliai igazságot, és a másik végletbe esve, nem hirdethetjük a cselekedetek általi megigazulást.

A szektások általában csak a jó cselekedetek általi megigazulást hirdetik, ahogy minden kereszténységen kívüli vallás is teszi. A szektás hívő, ha beszél is egyáltalán a Róma levél 4. fejezetéről, be fogja bizonyítani, hogy az is a cselekedetek általi megigazulást tanítja! A szektások le szokták becsülni azt az igét, hogy „Krisztus Jézus lőn nékünk igazság(osság)ul (megigazulásul)” (1Kor 1:30), miközben gyakran hangsúlyozzák, hogy „a törvénynek igazság(osság)a beteljesült bennünk” (Róm 8:4), de nem gondolnak arra, hogy ez utóbbi az előzőre épül.

A szektákban Krisztus vérét is alábecsülik, alig beszélnek róla, és akkor is csak misztikusan, szuperszellemi módon.

A dicsőítő dalok általában jól jelzik egy gyülekezet főbb hitbeli meggyőződéseit. Ha valaki fellapozza egy szekta énekes füzetét, alig fog olyan dalszöveget találni benne, amely a bűnbocsánatról, a hitből való megigazulásról vagy a bűnöknek a Jézus vére általi eltisztításáról szólna. Olyan dalszöveg pedig szinte nincs is, amely megemlítené Jézus vérének kiontását a golgotai kereszten, annak ellenére, hogy arról maga az Úr és apostolai is beszéltek (Lukács 22:20; Ef 2:13),2 és a Mennyben is énekelni fogunk róla örök korszakokon át (Jel 5:9).

Bár a látszat az, hogy a szektás hívők nagyon jól élnek, valójában sokukra súlyos terhek nehezednek, melyeket vezetőik tanításai helyeznek rájuk. Többen élnek állandó bizonytalanságban, hogy vajon Isten elégedett-e velük vagy sem, így mindig bűntudatot és kárhoztatást éreznek a Sátántól, aki „a mi atyánkfiainak vádolója”. E hívők nagy része ennek ellenére nem szívesen vallaná be ezeket a gondjait, nehogy hitetlennek vagy hitevesztettnek titulálják.

Ez az örökös bűntudat az, amelyen keresztül a szektavezérek hatalmuk alatt tudják tartani a legtöbb szektatagot. Emiatt a szektákban több prédikációnak az a célja, hogy az emberekben bűntudatot ébresszen, amely sokszor teljesen homályos, mert konkrét bűnről nincs szó. Noha vannak erős akaratú, nehezen befolyásolható hívők is a szektában, akik képesek e vádoló érzéseken fölülkerekedni, a gyengébb akaratú irányíthatóbbak a Sátán foglyaivá válnak. Mindez egyenesen következik abból, ha valahol figyelmen kívül hagyják a hit általi megigazulás tanát.

  1. A hitükkel kapcsolatos titkolózás

A szektás magatartás hatodik ismérve a hitükkel kapcsolatos titokzatosság.
A szektás hívők rendszerint kitérő választ adnak, ha a csoportjukon kívüli keresztények megkérdezik őket a nem teljesen igei alapú hittételeik felől.

Ha valamely tanításukat nem tudják alátámasztani a Bibliából, akkor mindenkinek ugyanazt a sablonos választ adják: „a Szentlélek kijelentése kell ehhez!” Vagyis azt állítják, hogy ők olyan különleges kinyilatkoztatást kaptak Istentől, amivel más keresztények nem rendelkeznek, és a Biblia sem tanítja. A szektások élvezettel beszélnek olyan „titkokról”, melyeket szerintük a „Szent Szellem jelentett ki nekik”, de ahogy ők mondják, csakis a „teljesen odaszánt szívű” keresztényeknek – ezzel pedig csakis olyanokra utalnak, akik csatlakoztak csoportjukhoz, és nyilván elfogadják az ő vezetőjüket! Abban nem hisznek, hogy csoportjukon kívül lenne teljesen odaszánt szívű hívő. Így csábítják át a kíváncsi keresztényeket, hogy csatlakozzanak ehhez „az igazság világosságát” birtoklók „belső elitjéhez”.

Az ember testi természete nagyon szeretné Isten különleges kedvencének – a belső körből valónak – képzelni magát, akinek Isten a többi hívő elől gondosan elrejtett „titkokat” nyilatkoztat ki. A szektásság ezt a mindenkire jellemző testi vágyat táplálja.

De mi az igazság?

Az igazság az, hogy már minden isteni titok világosan ki lett jelentve a Szentírásban. Az Efézus 3:4-6 versek egyértelművé teszik, hogy Krisztus titka csak az ószövetség idején volt elrejtve, ma már nincs. A Kol. 1:26-275 pedig azt állítja e titokról, hogy Isten most minden egyes szentjének kijelentette. Nincs már semmi talány semmilyen misztériumot illetően, mert az Újszövetség mindent napvilágra hozott, a szektások mégis el akarják hitetni az emberekkel, hogy még mindig vannak rejtett titkok. Az Újszövetség két nagy titkot említ: egyik a kegyességgel (istenfélelemmel), másik az Egyházzal kapcsolatos (1 Tim. 3:16; Ef 5:32), de mindkettőről érthetően ír és tanít. Ha valakinek ez nem tűnt fel eddig, az vagy nem olvasta figyelmesen a Bibliát, vagy túl büszke és elfogult ahhoz, hogy változtasson meggyőződésén. Olyan rejtély biztosan nincs, amit Isten titkon jelentene ki valakinek, és már ne leplezte volna le az Igében. Óvakodj hát a szektások állandóan hangoztatott „titkos kijelentéseitől”!

„Copyright –Zac Poonen”

Fordította: Mihály Sándor

Sandor névjegye

Jézus Krisztus megalkuvás mentes követője. Úttörő, aki a hagyományoktól megtisztított, kevesek által járt úton igyekszik járni, szabaddá téve azt mások számára is. Follower of Jesus Chist on an uncompromised way. Pioneer , who try to walk on from traditions cleaned way. This is the way of minority only.
Kategória: gyülekezet, Magyar tanítások
Címke: , ,
Közvetlen link a könyvjelzőhöz.

A tetszés kifejezése a post végén lévő Tetszés gombbal lehetséges, amihez regisztrálni kell. Rövid, tömör vélemény írására az alábbi ablakban van lehetőség .

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s