Vallásosság vagy szellemben járás – Zac Poonen

Religiosity Or Spirituality? by ZacPoonen

(az „Új bort új tömlőkbe” című könyv 4. fejezete)

PDF formátumban letölthető itt: Vallásosság vagy szellemben járás

A megszentelődésre törekvő életúton a keresztények számára a legnagyobb veszély az, hogy végül vallásossá válnak és nem szellemi emberekké. A felületesen gondolkodó hívők összetévesztik a vallásosságot a szellemben járással, pedig a kettő közt ég és föld a különbség. Az előző emberi, az utóbbi isteni. A törvény csupán vallásosokká tudta tenni az embereket, de arra nem volt alkalmas, hogy szellemiekké (szellemben járóvá) tegye őket. A vallásosság a külsőségeket, a látható dolgokat ragadja meg, míg a szellemben járás elsősorban szívbeli ügy. Isten Igéje figyelmeztet minket, hogy az utolsó napokban sokan fognak istenfélelem köntösében pózolni, de annak ereje nélkül (2 Tim 3:2-5), vagyis vallásosok lesznek, nem szellemiek. Eljárnak vallásos módon alkalmakra, naponta imádkoznak és olvassák a Bibliát, sőt éjszakai virrasztásos ima-összejöveteleken vesznek részt, böjtölnek, tizedet fizetnek, de még mindig emberek dicséretét keresik, önmaguknak élnek, szeretik a pénzt, kíváncsiak a pletykákra, stb. Ilyenek a vallásos emberek: külsőleg istenfélők, de erejük nincs. Lássuk ezt néhány példán keresztül. Ha fontosabb számodra a gyülekezeti alkalmakra való járás, mint a testi természeted megfeszítése (Gal. 5:24), akkor te vallásos vagy, nem szellemi. Ha fontosabb neked, hogy minden reggel olvasd a Bibliát, mint az, hogy egész nap uralkodj a nyelved fölött, akkor te vallásos vagy, nem szellemi. Ha fontosabb számodra a böjtölés és az imádkozás, mint az, hogy szabad légy a pénz szerelmétől, akkor te vallásos vagy, nem szellemi. Ha előbbre valónak tartod az evangelizálást, mint a saját megszentelődésedet, akkor te vallásos vagy, nem szellemi. A vallásos emberek fent említett tevékenységei ugyan jó dolgok, de a prioritással (fontossági sorrenddel) baj van. A jó prioritás teszi a hívőt szellemivé. A vallásos embert csak az írott Ige („a betű”) érdekli, ezért a törvény igazságára juthat el, míg a szellemi embert a testté lett Ige (a test és vér formájában megnyilvánuló Ige) érdekli, így ő az Isten szerinti megigazulásra jut el: az isteni természet birtoklására. A vallásos ember a saját tetteit bibliai idézettel vagy valamely Isten emberének cselekedetével igazolja, míg a szellemi ember soha nem akarja igazolni magát az emberek előtt. A vallásos hívőt jobban érdekli az emberek véleménye, mint az Istené, míg a szellemi embernek csak és kizárólag az Isten véleménye számít. A vallásos ember akár évekig tud elmélkedni egy idősebb testvérnek róla mondott dicsérő szavain, míg a szellemi ember elutasítja mások tanúságtételét.

A vallásos ember törvénykező és a törvény alatt van. Olyan minimumfeltételeket gondol ki, amelyek szerinte az Isten tetszésének elnyeréséhez szükségesek. Ezért a jövedelmének pontosan 10%-át kiszámolja, majd vonakodva felajánlja Istennek. Az Ószövetségben ez a magatartás végül odavezetett, hogy az izraeliták vak és beteg állatokat vittek áldozatként az Úr elé (Malakiás 1:8). Ez a magatartás kialakulhat az újszövetségi parancsolatok tekintetében is. Pl. a testvérnők gondolkodhatnak olyan szükséges minimumfeltételekben, amelyekkel az Írás betűjét megtartják, miszerint alá kell rendelniük magukat a férjüknek, vagy be kell fedniük a fejüket alkalmakon, de csak annyira, hogy azért látszódjon a szép hajuk! Férfiak is gondolkodhatnak ilyen minimumfeltételekben, amelyekkel „szellemivé” válhatnak anélkül, hogy teljesen feladnának mindent. Az ilyen emberek mindig azt kérdezik magukban: „Mi az a minimum, amit fel kell adnom a világból?” Így ők soha nem lehetnek szellemiek, csak vallásosak. Jézus magatartása homlokegyenest ellentétes volt ezzel. Ő soha nem azt kereste, hogy mi az a minimum elvárás, amivel kedves lehet az Atya előtt, hanem a maximumot, hogy mindent átadhasson az Atyának. Ezért minden parancsolat mögött a szellem(iség)et kutatta. Tudta, hogy nem elég pusztán elkerülni a konkrét házasságtörést (noha a törvény csak ennyit írt elő minimumfeltételként), hanem megértette a parancsolat mögötti szellem(iség)et, azt ti. hogy az ember ne is kívánkozzon erre, ne legyen a szívében illegális kéjvágy. Ő azt is látta, hogy a harag és a gyilkosság hasonlóak, stb. Tehát világosan felfogta minden egyes parancsolat mögött a szellem(iség)et is.

Egy földi menyasszony nagyon szereti a vőlegényét, és soha nem gondolkodik olyan szükséges minimumokban, amelyek elengedhetetlenek a szerelme tetszésének elnyeréséhez, hanem éppen ellenkezőleg, mindig azon van, hogy a maximumot adhassa. Ez a Krisztus menyasszonyának magatartása is. Itt láthatjuk a különbséget a szolga és a menyasszony között. A törvény alattiak csupán szolgák lehetnek. A munkavállaló bérért dolgozik, ezért nagyon pontosan számon tartja a ledolgozott munkaóráit. A túlórákért emelt bérezést vár el. Ezzel szemben a fiú (vagy egy feleség) bármeddig szívesen dolgozik, nem jutalomért, hanem szeretetből. Ez a különbség a vallásosság és a szellemben járás közt. Az olyan gondolkodás, hogy „mit kaphatok én az Úrtól?”, vallásossághoz vezet, míg a „milyen haszna lehet az Úrnak az én egyetlen földi életemből?” típusú hozzáállás igazi szellemben járást eredményez. Akkor már természetessé válik számunkra, hogy megtegyünk egy második mérföldet is annak ellenére, hogy a minimum elvárás csak egy mérföld. Ádám fügefalevelekből csinált magának ágyékkötőt.

Ez a vallásosság jelképe: emberek előtt szalonképesen megjelenni, sőt még Isten előtt is! Jézus megátkozta a fügefát, amely tele volt fügefalevelekkel! (Márk 11:13-14. 21) – így minden vallásosság átok alá került. Isten gyűlöli azt. Ádáméknak Isten egy másféle elfedezést adott: állatbőrből készített ruhákat. Ez az igazi szellemi élet jelképe: amit Isten ad az Ő saját természetéből, és nem az, amit az ember tákol össze.

Amikor Jézus a fügefához ért, nem volt fügeérés ideje! Azt mondhatjuk, hogy az Ószövetség nem volt a Szellem gyümölcsözésének az ideje. Az a törvénykező rendszer, amely az embert rabigába hajtotta, már meg lett szüntetve, eltöröltetett. Isten csak egy szabott időre rendelte a törvényt, hogy az embert ráébressze a megváltás szükségére. A törvény célja soha nem az volt, hogy az ember megszentelődjön. A Zsidó 8:7 azt állítja, hogy az egy hibás rendszer volt pusztán azért, mert nem tudta az embert szellemivé tenni, csupán vallásossá. Istennel új szövetségre kell lépni, hogy az ember szellemivé válhasson. Isten azért adta a törvényt az embernek, hogy kiderüljön, megelégszik-e azzal, hogy látszólag igaz ember, és ezzel mások dicséretét és tiszteletét kiérdemelje, vagy pedig ennél többet szeretne. Mivel a legtöbb hívő számára bőven megfelel a külső igazságosság, továbbra is beérik a törvénnyel és a fügefalevelekkel: az emberi vallásossággal. Az evangélium Isten hatalma (ereje) az üdvösségre. Megátkozza és elhervasztja a fügefaleveleket, és olyan valódi megszentelődést ad számunkra, amit Isten eredetileg szánt az embernek. Az evangélium befogadásához viszont gyökeresen (radikálisan) meg kell térnünk. A „gyökeres” szó azt jelenti, hogy „a gyökértől kezdve végig fel”, és pontosan ez a radikális megtérés is. Keresztelő János, aki Jézus előhírnökeként jött a megtérés üzenetével, azt mondta, hogy Jézus a fák gyökerére vetette a fejszéjét. Minden bűn egy gyökérből nő ki, de ha csak a bűnből (gyümölcs) térünk meg, akkor nem vagyunk radikálisak. Pl. a rágalmazás bűnének gyökere a rossz hozzáállás egy másik testvérhez, ezért a radikális megtérés nemcsak a rágalmazással számol le, hanem ezzel a rossz hozzáállással is. Ha csak a külsőségekkel bánnánk el, az olyan volna, mintha a gyümölcsöt vágnánk le egy ollóval. Azonban Jézus nem ollóval, hanem fejszével jött (hogy a gyökeret számolja fel). Sok más bűnt is eredményez az egymáshoz való negatív hozzáállásunk: a magunk hasznát keressük, vagy a pénzt szeretjük, stb. A szellemi ember Isten világossága által ítéli meg önmagában a bűn gyökerét, és nem elégszik meg a gyümölcslemetszéssel, mely csupán az emberek előtt magasztos. Másrészről Jézus valódi gyümölcsöket is keres, nem csupán fügefaleveleket. Ahol csak leveleket lát, ma is megátkozza és elhervasztja azokat – ha a hívők ezt megengedik Neki –, hogy utána gyümölcsözőkké tehesse őket.

A vallásos ember könnyen becsapható. Előfordulhat, hogy egy férj már fél éve rosszat gondol a feleségéről, de olyan önuralma van, hogy ezalatt egyetlen bántó szót sem mond neki. Míg aztán egy napon kirobban. Ha ő úgy gondolkozik erről, hogy 6 hónapon át győztes volt a bűn felett és csupán egy pillanatra esett bűnbe (amikor kijött a sodrából), akkor becsapja magát. Valójában már fél éve halmozta a dinamitot, és aztán egy kis gyufalángtól felrobbant az egész. Végig bűnben élt, csak sokáig jól leplezte. Nem az az egy gyufaszál okozta a robbanást, hanem az a sok dinamit, melyet 6 hónap alatt kupacolt össze. Ha nem harcoljuk meg, hogy másokkal szemben „megőrizzük magunkat Isten szeretetében” (Júdás 21), még akkor is bűnt követünk el, ha kívülről változatlanul jó bizonyságunk van. Legtöbb hívő nem tudja helyesen megítélni a mi állapotunkat, ezért még szelleminek is láthat minket. Ez a vélemény azonban annyit ér, mintha megkérnénk egy zenei analfabétát, hogy értékelje a zenei képességünket! Ha azt szeretnénk, hogy megtérésünk gyökeres legyen és megszabaduljunk a vallásosságtól, akkor a bűnt bűnnek kell neveznünk: pl. a haragot az igazi nevén gyilkosságnak (Máté 5:21-22). Ha egy hívő nem így tesz minden bűnével, akkor „vallásosságra” lesz ítélve egész életében. Soha nem válhat igazán szellemivé. A vallásos ember nagyon precíz tud lenni, ha a külső igazságosságról van szó. A farizeusok pontosan megadták a tizedet még a mentából, a kaporból és a köményből is. Egyetlen milliméterrel se tértek volna el a külsőségektől, miközben mérföldekkel távolodtak el a szeretettől, az irgalmasságtól és a jóságtól. Ugyanígy járhatnak ma is, akik az igazságosságra törekszenek: külsőleg 100%-ig igazaknak tűnhetnek, miközben teljesen elvétik a szeretet ösvényét. Az újszövetségi igazságosság ösvénye a szeretet ösvénye – és vigyáznunk kell, nehogy akárcsak egy milliméternyire is letérjünk erről az ösvényről. Ez a szellemben járás útja. Több ember kerül a pokolra a hamis vallása miatt, mint a világiasság miatt, ezért kell annyira vigyáznunk, hogy a vallásosságot megkülönböztessük a szellemben járástól. Még a jó cselekedeteink is lehetnek alakoskodások, ha nem az Úr iránti buzgó szeretet motiválja azokat. Az ilyenek holt cselekedetek, mert nincs mögöttük a szeretet ereje. Meg lett parancsolva nekünk, hogy térjünk meg a holt cselekedetekből, vagyis azokból a vallásos cselekedetekből, amelyek nem a Krisztusnak való őszinte odaszánásból származnak (Zsidó 6:1; 2 Kor 11:3).

Isten szereti a jókedvű adakozót, nemcsak azt, aki pénz ad, hanem azt is, aki engedelmességet ad. Amint az Istennek való engedelmességet tehernek érezzük, teljesen egyértelmű, hogy már letértünk a szellemi útról, és éppen a vallásosság útját tapossuk. Mindennek, amit Istennek adunk, az Újszövetség szerint szeretetből kell származnia – örömmel és önkéntesen. Ha nem, akkor törvénykezővé válunk, és visszamegyünk az Ószövetség alá – a szolgaság szellemével és magatartásával, nem pedig a fiúságéval. Júdás apostol három emberről beszél a levelében, akik vallásosak voltak és nem szellemiek: Káin, Bálám és Kóré (Júdás 11). Nézzük őket egyenként. Káin nem volt istentelen ember, hanem mélyen vallásos volt, és hitt az Istennek való áldozat bemutatásában (1Móz 4:3). Ábel is áldozatot mutatott be Istennek. De a két áldozat közt és kettejük közt mégis akkora volt a különbség, mint a menny és a pokol közt. Káin és Ábel jelképezik azt a két utat, amelyen a hívők járnak: a vallásosság és a szellemben járás útjait.

Káin azoknak a prototípusa, akik külsőségekkel áldoznak Istennek: a pénzükkel, a szolgálatukkal, az idejükkel, stb. Ábel ezzel szemben önmagát helyezte jelképesen az oltárra, amikor megölte és feltette a bárányt. A vallásos ember tud adományt adni, imádkozni és sok jó dolgot tenni, de nem érti meg, hogy mit jelent: önmagát átadni. Lehet, hogy pontosan fizeti a tizedét, de a kísértés idején nem adja halálra önmagát. Ez a különbség az Ó- és az Újszövetség közt. Be lehet lépni az Ószövetségbe a nélkül is, hogy meg kellene halnod önmagad számára, viszont az Újszövetségbe így lehetetlen belépni. Jézus nem azért jött, hogy tizedet adjon, hanem azért, hogy „Önmagát adja miértünk ajándékul és áldozatul az Istennek, kedves jó illatul” (Ef 5:2). Káin és Ábel jelképezik azt a két utat, amelyeken a hívők Istenhez közelítenek: a vallás széles útját és az igazi szellemi élet keskeny ösvényét. Úgy is lehetsz szolga, ha nem halsz meg önmagad számára, de fiú nem lehetsz. Isten mennyei tüzet küldött le Ábel áldozatára, a Káin áldoztára azonban semmi válasz nem jött. Ha egy keresztény naponta meghal önmaga számára, akkor mennyei tűz jön az életére és a szolgálatára. Ez az igazi Szentlélekkel és tűzzel való alámerítés, amelyben Keresztelő János szerint Jézus azokat részesíti, akiknek már kivágta a gyökereit fejszével. Míg azoknak a hívőknek, akik csak a külsőségekben igazak, noha lehet jó életük, de abban nincs meg a mennyei tűz és kenet. A sátáni kenetutánzat pedig, amely az érzelmeket csiklandozza (és amelyben ma a legtöbb keresztény örömét leli), értéktelen szemét ahhoz az igazi Szentlélekkel és tűzzel való alámerítéshez képest, amibe Jézus az Ő keresztjének útját választó tanítványait részesíti.

A másik vallásos ember Bálám volt, aki Istent akarta szolgálni prédikátorként, de a pénzszerzés és a nagy emberekkel való találkozás is érdekelte (4 Mózes 22). Kereste a dicsőséget és az anyagi nyereséget a maga számára, az Úr nevében. Ma rengeteg ilyen Bálámhoz hasonló hamis próféta van, akiknek a tanítása az Írás betűje szerint alapjában véve igaz, de mindnyájukat a pénz szeretete és a dicsőség utáni vágynak ez a bálámi szellem(iség)e motiválja, amit a felületesen gondolkodó hívők nem ismernek fel. Ezekről írja Pál a Fil. 2:21-ben, hogy „mind a maguk hasznát keresik”. A pergamoni gyülekezetben voltak olyanok, akik ezen bálámi tanítás szerint éltek (Jel. 2:14). Az egyházban nincs különbség a dicsőség kívánása és a pénz szeretete között, mindkettő ugyanannak a bálámi szellem(iség)nek a megnyilvánulása.

Kóré szintén egy vallásos ember volt a lévita papok törzséből (4 Mózes 16), de nem volt megelégedve az Úr által rászabott szolgálattal, hanem olyan kiemelkedő szolgálatra vágyott, mint a Mózesé. Ez a vallásos köntösbe bújtatott kívánság okozta végül a vesztét. Kizárólag ő és lázadó társai: Dáthán és Abirám azok, akikről a Biblia azt írja, hogy családjaikkal és jószágaikkal együtt elevenen a pokolra jutottak. Ennyire komolyan vette az Úr a népe fölé személyesen Őáltala kijelölt tekintély elleni lázadás bűnét. Ma a legtöbb presbiter, pásztor és prédikátor önjelölt, ezért ellenük lázadni egyáltalán nem komoly ügy, sőt néha éppenséggel szükséges is! Viszont az Isten által kijelölt ember elleni lázadás Isten legsúlyosabb ítéletét vonhatja maga után. Egy szellemi ember még álmában sem gondolna ilyenre, de a vallásosak igen. Ekkora butasággal jár a vallásosság.

Kóré azokat jelképezi, akik a gyülekezetben a többiekkel betegesen versengenek. Ha valakinek nehezére esik megdicsérni és méltatni egy istenfélő testvérét, az azt jelenti, hogy már van benne a Kóré szellem(iség)éből. Ha kritizálja őt, akkor meg már be is telt a Kóré szellem(iség)ével. Ha pedig képes másokat végighallgatni, akik kritizálják a testvérét, akkor hasonló ahhoz a 250 lázadóhoz, akik csatlakoztak Kóréhoz, és szintén Isten ítéletét kapták. Soha nem válhatunk szellemi emberekké, ha nem tudjuk megkülönböztetni a vallásosságot a szellemben járástól. Ma égető szükségünk van erre, mivel az utolsó napokról van megírva, hogy sokaknál meglesz az istenfélelem külsősége annak ereje nélkül (amely a kereszt üzenete). A Szellem különösképpen figyelmeztetett arra is, hogy sok keresztény el fog fordulni az istenfélelemnek az Isten által rendelt útjától, olyan vallásos dolgokhoz térve, mint a házasság kerülése és bizonyos ételek és italok tiltása, stb. Az emberek sok egyéb utánzatot is kitaláltak, mint pl. a közös nyilvános bűnvallás (az „alázatossá” válás érdekében) és a gyógyszerek kidobása betegség idején (a „hit” növelése érdekében), stb. Ezek mind démonok tanításai, amelyek a keresztényeket el akarják téríteni az istenfélelem igaz titkától (ld. az 1 Tim. 3:16-tól a 4:5-ig). Az igazi szellemi élethez vezető egyetlen út a saját magunk halálba adása minden nap, ahogy azt Jézus is tette (Róma 8:36; 2 Kor. 4:10-12). Minden más út hamisítvány.

Akinek van füle a hallásra, hallja.

Ámen.

“Copyright – Zac Poonen”

Fordította: Mihály Sándor

Forrás: Christian Fellowship Church – Bangalore, India www.cfcindia.com

Sandor névjegye

Jézus Krisztus megalkuvás mentes követője. Úttörő, aki a hagyományoktól megtisztított, kevesek által járt úton igyekszik járni, szabaddá téve azt mások számára is. Follower of Jesus Chist on an uncompromised way. Pioneer , who try to walk on from traditions cleaned way. This is the way of minority only.
Kategória: gyülekezet, helyreállítás, Keresztyénség, Magyar tanítások, Szentség
Címke: , ,
Közvetlen link a könyvjelzőhöz.

A tetszés kifejezése a post végén lévő Tetszés gombbal lehetséges, amihez regisztrálni kell. Rövid, tömör vélemény írására az alábbi ablakban van lehetőség .

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s