Tartozás és viszont tartozás – Abonyi Sándor

Letölthető PDF formátumban itt  – MP3 formátumban itt

A mai modern jóléti társadalmakban – függetlenül attól, hogy az szociális berendezkedésű vagy sem – az állam sok gondoskodási feladatot magára vállal.

A fiatal házasokat és családokat támogatja a családalapítás és otthonteremtés nehéz időszakában, gondoljunk csak a SZOCPOL, CSOK, NOK, GYES, GYED, GYED EXTRA, bölcsőde, óvoda stb. támogatási formákra, valamint az alacsony kamatú (2-3%) lakásépítési, ill. vásárlási hitelekre, ÁFA visszatérítésre stb. Ezek a támogatások nagy segítséget jelentenek a fiatal házasok számára, de ezzel együtt is csak „kiegészítő” jellegű – a terheket csökkentő – támogatások. Az otthonteremtés költségeinek jelentős része a fiatalokat és az őket támogató szüleiket terheli, akik erejükhöz mérten segíteni igyekeznek a gyerekeik boldogulását.

Az idősebb korosztályról az állam a nyugdíjrendszer és a szociális otthonok (idősek otthona), otthoni betegellátási rendszer stb. működtetésével igyekszik „gondoskodni”; megélhetést és a fizikai segítséget biztosítva idős korukra, amikor már keresőképtelenek és magatehetetlenek.

Ez olyan nagy terhet ró az államra, hogy a különböző időszakokban a mindenkori gazdasági helyzet függvényében több vagy kevesebb támogatás jut erre a két kiemelt korosztályra.

Az orvosi ellátás javulása és az emberek átlag életkorának növekedése miatt több államban a nyugdíjrendszer veszélybe kerül, mert nő az eltartottak aránya a munkaképesekhez viszonyítva. Ez ellen úgy igyekeznek védekezni a nyugdíjrendszer működőképességét fenntartva, hogy folyamatosan növelik a nyugdíjkorhatárt.

Összességében elmondhatjuk, hogy mind a fiatal, mind az idős korosztály hálás lehet az állam támogató, gondoskodó erőfeszítéseiért. Nem szabad azonban az államtól várni a két kiemelt korosztályról való teljes gondoskodást. Meg kell tenni ennek érdekében a maga részét a fiataloknak és a munkaképes szülőknek egyaránt. Hibát követ el az, aki nem így gondolkozik, és nem tesz meg mindent a saját és családot alapító gyerekeik boldogulásának érdekében.

Időnként az állam támogatóképessége – az ország aktuális gazdasági helyzetétől függően – meginog és csorbát szenved. A fiatal családok otthonteremtési támogatása ezért esetenként szerényebb mértékben képes betölteni az elvárt szerepét. Az állam a maga bürokratikus apparátusával távol van az egyes emberektől (nem ismerheti mindenki speciális problémáját), ezért a kialakított szabályrendszerével – rendeleteivel – bármennyire is igyekszik nem képes ezeket a feladatokat mindenki megelégedésére jól és igazságosan végezni.

Van egy alapvető ellentmondás ezekben a kérdésekben, ezért is nehéz ezeknek a szükségeknek a betöltése.

Az egyik alapvető probléma, hogy

• mind a fiatalok (gyerekek),
• mind az idősek (szülők) esetében

mindkét korosztálynak magának kell hordoznia az elviselhetetlenül nagy terheket.

 Mit jelent ez?

A fiataloknak éppen az alacsony pályakezdési fizetésük időszakában kell aránytalanul nagy albérleti díjakat, ill. lakáshitel részleteket fizetniük és berendezni az otthonukat minden ahhoz szükséges dologgal, amikor a fiatal feleségek gyerekeket szülnek, és nem tudnak munkát vállalni, amivel csökkenthetnék az elviselhetetlenül magas otthonteremtési költségeket. Ez – az állami támogatásokat figyelembe véve is – szinte elhordozhatatlan terheket jelent a fiataloknak a családalapítás időszakában. Mindenről maguknak kell gondoskodni, ha szülői segítséget nem kapnak, márpedig sokan nem kapnak.

Az időseknek hasonló módon munkaképes korukban kell a saját nyugdíjas, idős korukról gondoskodni a „nyugdíjjárulékok” befizetésével: pénzt gyűjteni maguknak, hogy legyen „nyugdíjuk” öreg korukra, amikor már nem lesznek képesek dolgozni. Azt látjuk tehát, hogy a „gondoskodó állam” támogatása ellenére az otthonteremtési és az idősek ellátási költségeinek jelentős része a két említett korosztályt terheli olyan időszakokban, amikor a legnagyobb szükségük lenne mások támogatására. A világban működő támogatási rendszerek tehát – a természetükből adódóan egocentrikus gondolkozást tükröznek: „segítem őket erőmhöz mérten, de alapvetően gondoskodjon mindenki magáról. A fiatalok is magukról és az idősek is magukról. Úgy jellemezhetnénk ezt a helyzetet, hogy mindenkinek a „saját árnyékát kell átugornia”.

Ezt a szemléletet természetes módon a világi emberek, de sokszor sajnos a hívők is magukévá teszik, nevezetesen, hogy „gondoskodjon mindenki magáról”.

A szociális jellegű juttatások meglétét ma mindenki kész ténynek veszi – a Bibliát ismerő hívők is – és sokszor minden hiányosságért az államot hibáztatják. Az állam ma úgy végzi ezeket a magára vállalt gondoskodási feladatokat, mintha ő lenne a mi „gondoskodó apukánk”. Az állam ilyen gondoskodó intézményei azonban az utóbbi 100-150 évet kivéve nem léteztek, de Istennek akkor is volt megoldása ezekre a problémákra. Isten a mi igazi gondoskodó apukánk, aki jobban ismer bennünket, mint az „állam-apuka” és ígéretéhez hűen – jó apához méltóan – gondoskodik az ő gyermekeiről: fiatalokról és idősekről egyaránt.

„Jól tudja a ti mennyei Atyátok, hogy mind ezekre szükségetek van. Hanem keressétek először Istennek országát, és az ő igazságát; és ezek mind megadatnak néktek.”     (Máté 6:32-33)

Ha hiszünk benne, hogy Isten minden parancsolata jó, és engedelmeskedni akarunk azoknak – kimutatva ezzel a szeretetünket Ő felé – akkor Ő „hű és igaz” és betölti minden szükségünket.

Nézzük meg, hogyan gondolkozik ezekről Isten:

– egocentrikus szemléletmódról ott szó sincs, mert az egót (az un. óembert) halálba kell adni és attól kezdve már nem önmagunknak élünk, hanem csak és kizárólag másokért: a családon belül a szülők a gyerekekért és a gyerekek a szülőkért,

– látjuk azt is, hogy az igében nincs szó nyugdíjas évekről sem nyugdíjról, Isten azonban talált megoldást minden korosztály (fiatalok és idősek) nehéz időszakának megoldására; és Isten ezt a kölcsönösség alapján oldja meg.

A középkorú szülők egy erőteljes munkaképes és jól kereső korukban vannak akkor, amikor a gyerekeiket segíteni kell az otthonteremtésben, amire ők saját erejükből képtelenek. Később – érett korukban – a gyerekek, akik már szintén jól kereső munkaképes korba kerülnek, szintén képesek lesznek mind fizikailag, mind anyagilag segíteni az idős szüleiket. Ebben az Isten szerinti gondolkozásmódban, mind a fiatalok otthonteremtési, mind az idősek támogatási terhei az érett korú, a legjobb erejükben lévő, jól kereső szülőket terheli, ami teljesen természetes.

Ez a gyakorlatban a következőket jelenti:

• a középkorú szülőknek fiatalabb éveikben gondolni kell a felnövő gyerekeik otthonteremtésének és boldogulásának támogatására, aminek érdekében éveken keresztül takarékoskodniuk kell: „kincset kell gyűjteni”, ahogyan az ige is mondja,
• a fiatal szülőknek pedig a saját kiskorú gyermekeikről kell gondoskodni,
• a középkorú szülőknek életük második szakaszában pedig már az idős szüleik támogatására kell gondolniuk.

Az idős szülők a saját gyerekeikre számíthatnak, mert ez az ő „tartozásuk.” A középkorú szülőknek nagy segítséget jelent a fiatalok otthonteremtésének támogatásában az idős szüleik után kapott örökség. Formálisan ugyan a nagykorú szülők örökölnek az idős szüleik után, de az unokák élvezik az örökség hasznát.

„A jó ember örökséget hagy még unokáinak is”   (Péld. 13.22)

A hívők esetében óriási előnyt jelent az élvezetek nélküli, mértékletes élet:

„Mert megjelent az Isten üdvözítő kegyelme minden embernek, amely arra tanít minket, hogy megtagadván a hitetlenséget és a világi kívánságokat, mértékletesen, igazán és szentül éljünk a jelenvaló világon:   (Tit 2:11-12).

A világi kívánságok nagyon sokba kerülnek és tönkreteszik a következő generáció jövőjét is. (Csak egy részlet: dohányos szülők 10-15 év alatt egy lakás árát füstölik el”)

Ugye milyen egyszerű és logikus, csak nem egocentrikus módon kell gondolkozni, hanem a családon belüli kölcsönös támogatásban. Ezért is fontos a rendezett családok szeretetteljes közössége! Ehhez persze az érett korúaknak nem önző módon a saját élvezeteiket hajszolva kellene élniük, hanem azon kellene gondolkozniuk, hogy mind a fiatal, mind az idős korosztályt, a saját szükségeiken felül lévő pénzükből támogassák, és ha szükséges jó fizikai kondícióikkal is besegítsenek nekik, mert ebben a korban vannak a legjobb fizikai erőben. Ezt a megoldást nagy bölcsességgel Isten találta ki, amit az igéből ismerhetünk meg. Nézzünk most meg ezzel kapcsolatban néhány igét:

„Nem a gyermekek tartoznak kincseket gyűjteni a szülőknek, hanem a szülők a gyermekeknek”.    (2 Kor 12:14)

Itt arról olvashatunk, hogy a szülőknek „kincseket”, azaz nagy értékeket kell gyűjteni a gyerekeik számára. Itt nem kiskorú gyerekekről van szó, mert azok eltartása nem igényel ilyen nagy összegek (kincsek) összegyűjtését. Tudjuk, hogy az ige tiltja a kincsek gyűjtését, de nem általánosságban, hanem csak akkor, ha önző céllal, maguknak gyűjtenek az emberek.

„Ne gyűjtsetek magatoknak kincseket a földön, hol a rozsda és a moly megemészti, és ahol a tolvajok kiássák és ellopják;”   (Máté 6:19)

Ezt a hívők sokszor általános tiltásként értelmezik. Látjuk azonban, hogy a fiatalok otthonteremtése szempontjából az életük erejében lévő szülőknek igenis nagy értékeket („kincseket”) kell összegyűjteni, hogy a családalapítás nehéz időszakában segíteni tudjanak a gyerekeiknek. Az ige ezt nemhogy tiltja, hanem egyenesen a szülők tartozásának, kötelességének tekinti. Ha szeretjük Istent és ezért minden parancsolatának engedelmeskedni akarunk, akkor ez a parancsolat sem lehet kivétel. Mi szülők, akik – igen nehéz körülmények között – saját erőnkből voltunk kénytelenek boldogulni fiatal éveinkben nem lehetünk olyan önzők (egocentrikusak), hogy elvárjuk a felnövő gyerekeinktől is, hogy „boldoguljanak ők is a maguk erejéből”. Ez fakadhat büszkeségből is, de tudjuk, hogy az az egyik legveszélyesebb bűn. Ha a hívők is így gondolkodnak, és közben azt mondják ők „hitben járnak”, és nem tesznek meg mindent a gyermekeik támogatására, akkor az nem egy élő, hanem egy „halott hit”, hiányzik ugyanis a cselekedet (Jak. 2.17-18). Ha pedig inkább magukra gondolnak, mint a gyermekeik támogatására, ami önzőség, akkor nem a világosságban, hanem még mindig sötétségben járnak. Egyszer meg kell szakítani ezt az ördögi kört, ami nyomorba akar dönteni mindenkit. Amíg így gondolkozunk, addig ez sikerülni is fog neki.

Mondhatja sok szülő: „de hát én nem tudok házakat (lakásokat) venni a gyerekeimnek! Aki ezt megteheti az nagyon jó, de sokan valóban nem képesek erre – teljes mértékben. Mindenki képes viszont erejéhez mérten és jó szívvel támogatni gyermekei otthonteremtését és már jó előre „kincset” gyűjteni arra az időszakra, amikor arra szükség lesz. Hiszem, hogy Isten ezt a fajta gondolkozásmódot és szándékot meg fogja áldani, mert az az Ő akarata szerint van, és ezért sok csodával tesz bizonyságot az Ő „gondoskodó atyai” szeretetéről. Ehhez azonban gondolkozásmód váltásra van szükség, sok esetben hívőknél is, hogy Isten atyai gondoskodása a fizikai atyákon keresztül megvalósulhasson. Ez a gondolkozásmód váltás a szülőknél kell, hogy elkezdődjön „kincset gyűjtve” a felnövekvő gyermekeik számára az otthonteremtéshez, hogy a felnövő gyermekeik ne váljanak egész életükre „kölcsönrabszolgává”, ami megnyomorítja mind a fiatalok, mind az idős szüleik életét a feleslegesen kifizetett óriási hitelkamatok miatt. (Egy lakás hosszú lejáratú hitelkamata ugyanis sokszor egy másik lakás árával egyenlő, amivel saját gyermekeik otthonteremtésének támogatását lehetetlenítik el!

Isten az érett korú (30-60 éves korú) szülők által akar gondoskodni nemcsak a felnövekvő gyerekekről, hanem az idős, sok esetben magatehetetlen szülőkről is. Az igében erre is egyértelmű parancsolatot látunk.

„Első sorban a maguk háza iránt legyenek istenfélők, és adják meg szüleiknek a viszont tartozást;”   (1 Tim 5:4)

Ehhez természetesen lemondásra van szükség, ami a hívők jellemző tulajdonsága kell, hogy legyen.

A középkorú szülők tehát abban a korban, amikor már „gondolhatnának magukra” – jólétben és kényelmesen élhetnének – „kincseket kell, hogy gyűjtsenek” a gyerekeik otthonteremtésére, ugyanakkor gondoskodniuk kell az idős szüleikről is: megadni nekik a „viszont tartozást”, amit fiatalabb korukban a szüleiktől kaptak.

Ebben az oda-vissza tartozási viszonyban a kulcsszerep az érett korú szülőké, hogy egy ilyen gondolkozási mód és szokásrendszer kialakításával és annak alkalmazásával példát mutassanak a gyerekeiknek, de a világ számára is. Ha a szülők nem gyakorolják ezt az igei alapelvet, akkor egyrészt egy nagyon fontos igei parancsolatot nem töltenek be és ezzel nehéz helyzetbe hozzák saját gyerekeiket, de önmagukat is idős korukra. Ha nem tesznek meg mindent érett korukban, hogy támogassák mind a fiatalokat, mind az időseket, akkor a mulasztás bűnébe esnek:

„Aki azért tudna jót cselekedni, és nem cselekszik, bűne az annak.”   (Jak 4:17).

Ahol a szülők ezt a felelősséget nem a megfelelő mértékben gyakorolják, és nem gondoskodnak megfelelő módon – az életben elinduló – gyermekeik otthonteremtéséről, ill. az idős szüleik segítéséről, akkor az ige szerint az súlyos bűn:

„Ha pedig valaki az övéiről és főképpen az ő háza népéről gondot nem visel: a hitet megtagadta, és rosszabb a hitetlennél.”   (1 Tim 5:8)

Nem szeretnék senkit megbotránkoztatni, de el kellene gondolkozni azon, hogy nem kellene-e inkább újszövetségi módon megélni a gyülekezeti életet és a hívők önkéntes adományát, nem kellene-e sokkal inkább a saját gyerekeik jelentős otthonteremtési költségeire fordítani, mint kihasználatlan drága ingatlanokat (gyülekezeti házakat) építeni és működtetni. Ez óriási kiadás a hívő szülők esetében sokszor 30-40 éven keresztül. (Lásd részletesebben a “Régi vagy új tömlő? című írást, és annak az adakozásra vonatkozó befejező részét.) Sokszor a világi emberek is igyekeznek gondoskodni a gyermekeik otthonteremtési költségeinek biztosításáról, mennyivel inkább kellene akkor a hívőknek? Természetesen mindenki adakozhat jó szívvel bármilyen célra, bármennyit, ha közben maga és családja nem kerülnek szükségbe és ezzel nem veszélyezteti a saját gyerekei jövőjét!

Természetesen vannak kötelezettségek a világi törvények betartását illetően – gondolva a „nyugdíjjárulék, adók” fizetésére, amit teljesíteni kell, de ezt figyelembe lehet venni egy igei gyakorlat kialakításánál. A legfontosabb mindenek előtt egy gondolkozásmód váltás (megtérés), hogy a törekvések célirányosak – Isten akaratával egyezőek – és ne azzal ellentétesek (önzők) legyenek.

Hiszem, hogy ha ezt az igei gyakorlatot helyreállítanánk Isten egyházában sok nehezen elviselhető tehertől szabadítanánk fel mind a fiatal, mind az idős korosztályt.

Ebben az esetben valóban elmondhatnánk, hogy

„A véneknek ékessége az unokák, és a fiaknak ékessége az atyák.”   (Péld 17:6)

Dicsőség a mi gondoskodó Istenünknek.

Ámen.

-§-

Ez az írás – változtatás nélkül – szabadon terjeszthető a szerző nevének és honlap címének megadásával: (https://keskenyut.wordpress.com)