Az Atya szeretete – fiak vagy “korcsok” – Abonyi Sándor

PDF formátumban letölthető itt: Az Atya szeretete – fiak vagy korcsok

Előszó

Istennel, mint Atyával kapcsolatban több írás és MP3-as tanítás is található a keskeny út blogon. Most azonban az Atya szeretetére szeretnék koncentrálni és szeretném felhasználni személyes megtapasztalásaimat is, amiket a családi életben, Isten családjának – a gyülekezetnek – az életében az elmúlt évtizedek alatt megtapasztaltam. Remélem így eléggé személyes és gyakorlatias lesz ez a kérdés mind a családi, mind a gyülekezeti élet szempontjából.

Már idősebb hívő és elöljáró voltam, amikor Isten a szívemre helyezte az Atya szeretete megismerésének fontosságát, átérezhessük, hogy milyen is az Atya szíve.

Sokan sokféle módon képzelik el az Atya szeretetét. Az egyik szélsőség a mindent megengedő és elnéző szeretet, a másik pedig az állandóan fenyítő és büntető Atya képe.

A szellemi és a fizikai párhuzam felismerése

Kiindulási pontként jó alapnak számít az un. „tékozló fiú” története, ami többnyire evangélizációs igehirdetés témája. Ez a példázat azonban sokkal több annál, mint amit ez a cím sugall. Nagyon sokat veszítenénk, ha ezt a történetet csak egy „tékozló fiú” történeteként értelmeznénk! Nagyon sokat nyerünk viszont azzal, ha a maga valóságában értjük meg, hogy miről is van szó ebben a történetben. Erről egy részletes tanítás van a blogon „Atyaság, fiúság, szolgaság” címmel. Most itt egy dolgot ragadjunk csak meg: ez a történet egy természetes család életéről szól, de ugyanakkor példázza Isten, az Atya szellemi családjának történetét is. Fontos látnunk, hogy egy nagyon szoros párhuzam van a hétköznapi család és az apa szerepe, valamint Isten családja, a gyülekezet és az Atya szerepe között. Az 1 Tim. 3.4-ből az válik világossá számunkra, hogy csak egy olyan hívő apa válhat egy gyülekezet elöljárójává, aki a saját „családját jól igazgatja (pásztorolja) és gyermekeit engedelmességben tartja”. Egy hívő család esetében, ami valójában egy kis gyülekezet, az apa példakép a család számára és valójában egy „pásztorlási” feladatot tölt be a család életében. A gyermekeinek „engedelmességben való tartásával” azt biztosítja, hogy a család minden tagja betöltse az igét az életében. Ennek Isten családjában az elöljáróknak való engedelmesség felel meg (Zsidó 13.7), a gyülekezeti elöljárókról, mint példaképekről pedig az 1 Péter 5.1-3 beszél.

Személyes tapasztalatok

Még nem hívő emberként fiatalon házasodva hamar megtanultam, hogy a házasság, a család nem önmagunkról, hanem önfeláldozásról, gondoskodásról, felelősségről és szolgálatról szól. Ilyen módon tudom gyakorlati módon kifejezni a szeretetemet a családom, a gyermekeim felé. Bizonyára sok minden nem volt tökéletes a családi életünkben, de mindig vágytam rá, hogy egy szerető család legyünk és ez mindennél fontosabb volt számomra. A gyermekeinket igyekeztünk szeretetben nevelni, de ragaszkodtunk ahhoz is, hogy engedelmeskedjenek nekünk, szülőknek. Apaként sok tapasztalatot szereztem ezekben az években, de az egész család megtérését követően az ige fényében több dolgot felül kellett vizsgálni és korrigálni. Nagy kegyelem volt az Úrtól, hogy a feleségemmel és a gyerekeinkkel együtt rövid időn belül tértünk meg, amikor mi a 40-es éveink elején, gyerekeink 18 és 19. évükben jártak. Hívő család lettünk és nem sokkal később én gyülekezeti elöljáró. Így Isten családjában az Atya szeretetét kellett közvetítenem a gyülekezet tagjai felé, a gyakorlatban megvalósítva az igének és az elöljáróknak való engedelmességet is.

A mai idősebb generáció még úgy nőtt fel, hogy a szülői szeretetbe indokolt esetben még belefért a fenyítés is, amit a szülők, sőt az iskolában a tanárok is gyakoroltak.

A mi korosztályunk még emlékszik rá, mit jelent a sarokban vagy guggolva – feltett kézzel – állni, „körmöst” kapni vonalzóval, mi az a „fülhúzás”, amiket rendszerint a tanítónők alkalmaztak előszeretettel az iskolában vagy a szülők is otthon. A férfi tanárok súlyosabb esetekben még egy kiadós pofont is megengedtek maguknak a fékezhetetlen fiúk felé. Tudtuk, hogy megérdemeltük ezeket, ezért otthon panaszkodni sem mertünk. Ha a szülők mégis megtudták, mert a tanítók elmondták nekik, akkor ráadásként még a szülőktől is kijárt a büntetés, mert szégyent hoztunk a családra. Még középiskolás koromban is volt, hogy az osztályfőnök egy fél évre eltiltott a focitól, amit nagyon szerettem (a helyi csapatban játszottam), mert nem volt megelégedve a jegyeimmel. Szerinte jelesre is képes lettem volna, de én megelégedtem 4,5-el. Voltak, akiket cigarettázásért ki is zártak akkoriban a gimnáziumból. Az, hogy egy kisgyereket „elfenekeltek” a szülei, ha hisztizett, vagy a nagyobbaktól megvontak dolgokat, amiket nagyon szerettek, ezek gyakran alkalmazott nevelési módszerek voltak.

Az utánunk következő generáció – alapvetően a mai 40 év alattiak korosztálya – a világi nevelési módszerek (a „gyermek ellenes törvények”, a modern pszichológia, egy rosszul értelmezett szeretet, a keresztyén nevelési módszerek tudatos elvetése) hatására már úgy nőtt fel, hogy a gyermekek fenyítését megtiltották és mellőzték azt tanítva, hogy a szeretetbe nem fér bele a fenyítés. Egy mindent bátorító és „toleráló” szeretet vált általánossá. Mi, akik a szeretetet még „konzervatív módon” értelmeztük és gyakoroltuk a családban ellentétbe kerültünk a világban és sajnos a gyülekezetekben is általánosan elfogadottá vált nevelési normákkal.

A biblikus szeretet tisztázásának fontossága

Amikor hívőként és elöljáróként ezzel az ellentmondással találkoztam elkerülhetetlenné vált a biblikus szeretet fogalmának tisztázása, ahol az Atya szeretetének a mintája a követendő gyakorlat. Tisztázásra szorult, hogy egy un. „toleráns” – sok mindent elnéző – szeretet vagy egy bizonyos normák betartása érdekében, akár a dorgálás, a fenyítés eszközét is alkalmazó un. „szigorú szeretet” a követendő minta? Tekintettel arra, hogy az egyházban is eléggé teret nyert az 1 Kor. 13-ra – a „szeretet himnuszára” – hivatkozva az un. „mindent eltűrő”, „toleráns” szeretet, ezért a szeretet biblikus értelmezésének tisztázása még inkább fontossá vált.

Tudjuk az igéből, hogy ha megtérünk, azaz befogadjuk Őt, akkor válunk Isten gyermekévé.

„Valakik pedig befogadák őt, hatalmat ad azoknak, hogy Isten fiaivá legyenek, azoknak, akik az ő nevében hisznek;”   (János 1:12)

Akik tehát befogadják Őt, azok válnak Isten gyermekeivé és ők lesznek jogosultak arra, hogy hívőként Atyának szólíthatják Istent! A „hatalmat ad azoknak” valójában nemcsak „hatalmat”, hanem az eredeti görög szóhasználat szerint „jogot” is jelent. A jog” mindig kötelezettségekkel jár együtt, azaz „be kell tartanunk a biblikus normákat”: engedelmeskednünk kell a parancsolatoknak.

Amikor elöljáróként az a vágy volt a szívemben, hogy jobban megismerjem az Atya szeretetét, akkor nyilvánvalóvá vált számomra, hogy az Atyának

  • sokkal nagyobb a kegyelme és az irgalma, mint azt mi gondolnánk,
  • de ezzel együtt sokkal nagyobb a haragja (szigorúsága) is, mint azt mi el tudjuk gondolni.

Az elveszett fiak, „korcsok”

Az un. „tékozló fiú” esetéből mindenki azt szokta kiemelni, hogy az Atya milyen nagy szeretettel fogadta vissza az elveszett fiát, ami kétség nélkül igaz, de az előzményekről sem szabad elfelejtkezni. Az Atya szeretete csak így válik teljessé, kiegyensúlyozottá számunkra. Nézzük most meg ilyen szemmel, miről is szól ez a történet.

„Ezenképpen, mondom néktek, örvendezés van az Isten angyalainak színe előtt egy bűnös ember megtérésén. Monda pedig: Egy embernek volt két fia; És monda az ifjabbik az ő atyjának: Atyám, add ki a vagyonból rám eső részt! És az megosztotta köztük a vagyont. Nem sok nap múlva aztán a kisebbik fiú összeszedvén mindenét, messze vidékre költözött; és ott eltékozolta vagyonát, mivelhogy dobzódva élt. Minekutána pedig mindent elköltött, támadt nagy éhség azon a vidéken, és ő kezdett szükséget látni. Akkor elmenvén, hozzá szegődött annak a vidéknek egyik polgárához; és az elküldte őt az ő mezeire disznókat legeltetni. És kívánta megtölteni az ő gyomrát azzal a moslékkal, amit a disznók ettek; és senki sem adott neki. Mikor aztán magába szállt, monda: Az én atyámnak mily sok bérese bővölködik kenyérben, én pedig éhen halok meg! Fölkelvén elmegyek az én atyámhoz, és ezt mondom néki: Atyám, vétkeztem az ég ellen és te ellened. És nem vagyok immár méltó, hogy a te fiadnak hívattassam; tégy engem olyanná, mint a te béreseid közül egy!  És felkelvén, elment az ő atyjához. Mikor pedig még távol volt, meglátta őt az ő atyja, és megesett rajta a szíve, és oda futván, a nyakába esett, és megcsókolgatta őt. És monda néki a fia: Atyám, vétkeztem az ég ellen és te ellened; és nem vagyok immár méltó, hogy a te fiadnak hívattassam! Az atyja pedig monda az ő szolgáinak: Hozzátok ki a legszebb ruhát, és adjátok fel rá; és húzzatok gyűrűt a kezére, és sarut a lábaira! És előhozván a hízott tulkot, vágjátok le, és együnk és vigadjunk. Mert ez az én fiam meghalt, és feltámadott; elveszett, és megtaláltatott. Kezdtek azért vigadni.”    (Lukács 15.10- 24)

Ebből a példázatból világossá kell válni számunkra annak is, hogy a „rossz útra tért” kisebbik fiú csak addig volt fia az Atyának, míg ki nem kérte a jussát és a saját útját járva hátat nem fordított az Atyának. Ettől fogva ez a fiú „elveszett” volt az Atya számára! Ez azt jelenti, hogy az Atya nem tekinti őt a fiának, az Atya gondoskodó szeretetére már nem jogosult, ezért jutott el teljesen a „disznók vályújáig”. Vegyük észre, hogy egy rosszul értelmezett szeretet jegyében az Atya nem küldött újabb anyagi támogatásokat az „elveszett fia” megsegítésére, amikor hallotta róla a híreket, hogy már a disznók moslékját is megenné, olyan szükségre jutott. Csak amikor az „elveszett fiú” átgondolta a dolgokat és engedelmes módon visszatért az Atya házába, akkor vált ismét „jogosulttá” minden atyai áldásra, akkor vált ismét az Atya fiává. Az „elveszett fiú” tisztában volt vele, hogy „nem volt méltó” arra, hogy az Atya a fiának tekintse őt. Az, hogy a fiú „az ég ellen és az apja ellen” is vétkezett azt húzza alá, hogy a természetes család és Isten szellemi családja azonos megítélés alá esik: azonos a szeretet, ugyanazok a „normák”, parancsolatok érvényesek.

A Zsidó levélben ezt olvashatjuk az Atya szeretetével kapcsolatban:

„Mert akit szeret az Úr, megdorgálja, megostoroz pedig mindent, akit fiává fogad. Ha a fenyítést elszenveditek, akkor veletek úgy bánik az Isten, mint fiaival; mert melyik fiú az, akit meg nem fenyít az apa? Ha pedig fenyítés nélkül valók vagytok, melyben mindenek részesültek, korcsok vagytok és nem fiak. Aztán, a mi testi apáink fenyítettek minket és becsültük őket; avagy nem sokkal inkább engedelmeskedünk-e a lelkek Atyjának, és élünk!”   (Zsidó 12:6-9)

Ebben az igeszakaszban néhány nagyon fontos megállapítást láthatunk az Atya szeretetével kapcsolatban:

  • az Atya szeretetének fontos ismertető jegye, hogy megdorgálja a fiait, azaz a fiúvá fogadás nélkülözhetetlen velejárója a megostorozás, megdorgálás,
  • csak azok számítanak fiaknak, akik elszenvedik az Atya fenyítését.

Itt látunk egy komoly figyelmeztetést is. Ha valaki apa létére nem alkalmazza a fenyítést, annak eredményeként gyermekei „korcsoklesznek és nem fiak. A párhuzam itt is látható: minden testi apa fenyíti az ő fiát, ennek ellenére a fiak becsülik az apjukat. Így van ez a mi mennyei Atyánkkal is!

A „korcs” szó az állatvilágból ismert, de az ige itt emberekre és hívőkre alkalmazza. Ez lesz annak az eredménye, ha az un. „szigorú” biblikus szeretet helyett, egy mindent megengedő – fenyítést nem alkalmazó – hamis szeretetet gyakorolunk. A „korcs” szó itt „az elveszett fiú” szinonimája, azaz a „korcsok” nem fiak!

Mindenki előtt közismert, hogy az állatvilágban vannak nemes tulajdonságokkal rendelkező fajtiszta egyedek, és vannak un. „korcsok”. A „korcsok” viselkedése kiszámíthatatlan, taníthatatlanok, ezért a gazdájuk számára értéktelenek, akik igyekeznek megszabadulni tőlük. Ezt a kifejezést használja Isten igéje azokra az emberekre, akik nem voltak hajlandók elviselni az apai fenyítést és ezért engedetlen – szüleiket megszégyenítő – fiakká váltak (Péld. 10.5; 19.26). Ma a gyerekek dorgálása és fenyítése tilos és ez a feddést és intést nem alkalmazó hamis szeretet a gyülekezeteket is megfertőzte. Az ige fényében sajnos arra a következtetésre kell jutnunk, hogy ma a világban (a családokban, az iskolákban), de többnyire a gyülekezetekben sem fiakat, hanem sokkal inkább „korcsokat” nevelnek! Megszűnt a családban a szülők odaadó, felelősséget vállaló és gondoskodó szeretete (lásd sok válás) és a hisztis kisgyerekek elfenekelése is. A gyülekezetekben is alig alkalmazzák már a feddést, a dorgálást, az intést, a kizárásról nem is beszélve, pedig ezekről nyomatékosan beszél az ige:

„Ekképpen a ti mennyei Atyátok sem akarja, hogy egy is elvesszen e kicsinyek közül. Ha pedig a te atyádfia vétkezik ellened, menj el és dorgáld meg őt négy szem között: ha hallgat rád, megnyerted a te atyádfiát; Ha pedig nem hallgat rád, végy magad mellé még egyet vagy kettőt, hogy két vagy három tanú vallomásával erősíttessék minden szó. Ha azokra nem hallgat, mondd meg a gyülekezetnek; ha a gyülekezetre sem hallgat, legyen előtted olyan, mint a pogány és a vámszedő. Bizony mondom néktek: Amit megköttök a földön, a mennyben is kötve lesz; és amit megoldotok a földön, a mennyben is oldva lesz”.   (Máté 18:14-18)

Természetesen a fenyítés alkalmazása alatt nem arról van szó, hogy okkal és ok nélkül kék foltokat eredményező módon a családban, az iskolákban verni kell a gyerekeket és a gyülekezetben a felnőtt tagokat. Ezt ma már a polgári törvények is büntetik, de a helyzetnek és az életkornak megfelelően – Istentől vett bölcsességgel és szeretettel – alkalmazni kell az intést, a feddést, a dorgálást, sőt a fenyítést is. Erről az ige számtalan helyen beszél. Az intés, feddés az igében – az Újszövetségben is – sűrűn előforduló szavak! Ezekre konkrét példák is vannak az igében:

Fenyítsd meg a te fiadat, mert még van remény felőle; de annyira, hogy őt megöld, ne vigyen haragod.”   (Péld 19:18)

„Fenyíts meg engem, Uram, de mértékkel, nem haragodban, hogy szét ne morzsolj engem!”    (Jer 10:24)

Pál apostol Timóteusnak és Titusnak a következő útmutatásokat adja:

„Hirdesd az igét, állj elő vele alkalmatos, alkalmatlan időben, ints, feddj, buzdíts teljes béketűréssel és tanítással. Mert lesz idő, mikor az egészséges tudományt el nem szenvedik, hanem a saját kívánságaik szerint gyűjtenek magoknak tanítókat, mert viszket a fülök; És az igazságtól elfordítják az ő fülöket, de a mesékhez oda fordulnak.”     (2 Tim 4:2-4)

„Ezeket szóljad, és ints és feddj teljes méltósággal; senki téged meg ne vessen.” (Tit 2:15)

Ezekből azt látjuk, hogy az intés és feddés természetes velejárója az egészséges tanításnak, nevelésnek. Ha ezeket nem szenvedik el a hívők, akkor az azt jelenti, hogy az igazságtól fordulnak el.

Isten még azt is egészséges nevelési módszernek tartja, sőt mások szempontjából is nevelő hatásúnak, ha egyesek megfenyítése másokban félelmet kelt és ezzel elrettenti őket a nem kívánt dolgok elkövetésétől. Isten a mi teremtőnk. Ő ismeri legjobban a mi lelkünket. Ennek ismeretében Ő a nyilvános megszégyenítést is hatékony nevelési módszernek tartja.

„A vétkeseket mindenek előtt fedd meg, hogy a többiek is megfélemljenek”  (1Tim 5:20)

További igék még ezzel kapcsolatban: Ef. 5.12; 2 Tim 3.16; Tit 2.8;

Ha a nyilvános fenyítés egyeseknek el is veszi az önbizalmát, a büszkeségét és megalázza, megszégyeníti őket, az egyáltalán nem baj, mert ezek a romlott emberi természet jellemzői, amelyek Isten ellen munkálkodnak. Isten az alázatosságot szereti, és azt akarja kimunkálni bennünk, ezért aki magát felmagasztalja meg fog aláztatni: ez Isten szellemi törvénye.

Nem a fenyítést szeretném túlhangsúlyozni, hanem egy kiegyensúlyozott, biblikus atyai szeretet alkalmazására szeretném felhívni a figyelmet. Egyértelműen látnunk kell az ige alapján, hogy az elfogadás, a bátorítás, a gondoskodás, a hosszútűrés és az irgalom mellett az atyai szeretet nélkülözhetetlen velejárója a feddés, a dorgálás, sőt a fenyítés is, amik elhagyása „korcsokat” eredményez, akik nem fiak!

A fiak itt Isten fiait – az Atya gyermekeit – jelenti. A „korcsok” nem hajlandók elviselni az Atya feddését, dorgálását, fenyítését, ezért ők a lázadás atyjának, a Sátánnak a fiai, akiket az ige „ördögfiaknak” is nevez, akik az „ördög atyától” valók. Jézus a vallásos zsidókra mondja a következőket, de ez sok mai vallásos emberre is érvényes:

„Monda azért nékik Jézus: Ha az Isten volna a ti atyátok, szeretnétek engem: mert én az Istentől származtam és jöttem; mert nem is magamtól jöttem, hanem ő küldött engem. Miért nem értitek az én beszédemet? Mert nem hallgatjátok az én szómat. Ti az ördög atyától valók vagytok, és a ti atyátok kívánságait akarjátok teljesíteni. Az emberölő volt kezdettől fogva, és nem állott meg az igazságban, mert nincsen ő benne igazság. Mikor hazugságot szól, a sajátjából szól; mert hazug és hazugság atyja.”    (János 8.42-44).

Istenfélelem

Az Atya szeretete irgalmas, megbocsátó és gondoskodó, de ugyanakkor félelmetes és haragvó is:

„Ha szándékosan vétkezünk, az igazság megismerésére való eljutás után, akkor többé nincs bűnökért való áldozat, Hanem az ítéletnek valami rettenetes várása és a tűznek lángja, amely megemészti az ellenszegülőket”.   (Zsidó 10:26- 27)

„Rettenetes dolog az élő Istennek kezébe esni.”  (Zsidó 10:31)

Egyértelműen kell látnunk azt, hogy Isten megbünteti az ellenszegülőket, a bűnösöket, mert igazságos. A bűnt nem szenvedheti. Ezért azzal együtt, hogy nagyon szeretjük Istent, amit a parancsolatainak való engedelmességünkkel mutatunk ki, félnünk is kell Őt – féljünk bűnt elkövetni. 

Ez egy egészséges istenfélelem, aminek minden hívő életében helyet kell kapnia, különben félelem nélkül vétkezik, és azt gondolja, hogy minden rendben van. Akik egy olyan istent hirdetnek és egy olyan szeretetről beszélnek, ahol nincs helye az istenfélelemnek, azok egy hamis istent és egy hamis szeretetet hirdetnek. Ők valójában „ördögfiakat” nevelnek! 

Isten nem gyönyörködik a bűnös halálában, hanem azt akarja, hogy minden ember megtérjen és az igazság ismeretére eljusson és abban járva örök élete legyen.

Isten, mint teremtő a félelem készségét és nem egy állandó félelmet ültetett belénk. Nem akarja azt, hogy okkal-ok nélkül, állandóan féljük és rettegjük Őt. Isten a mi védelmünk érdekében a félelmet használja arra, hogy jelezzen számunkra, ha eltérünk az igazságtól, letérünk a keskeny útról, azaz már nem Jézust követjük.

Isten azt akarja, hogy Őt féljük, ha vétkezünk. A bukott emberi természet jellemzője, hogy nem fél Istentől – akkor sem, ha vétkezik – , fél viszont az emberektől, ami nem Isten akarata. Isten szeretete felszabadít bennünket az emberek és az Isten felé való állandó félelemtől (kiűzi belőlünk a félelmet), ha az Ő akaratában járunk. Ha engedelmesek vagyunk Neki, akkor nincs mitől félnünk, és az életünk „élet és békesség” (Róma 8.6).

A fiak jutalma 

A „tékozló” – elveszett – fiú példáján keresztül is láthattuk, hogy az Isten nélküli élet – ideig-óráig – sok testi örömöt (paráznaság, dorbézolás) eredményezhet, de a vége pusztulás.

Isten azonban az Őt szeretőknek – neki engedelmeskedőknek – gazdag jutalmat tartogat, ami minden igaz hívő számára elérhető. Az Atya nekünk is azt mondja, ha megalázzuk magunkat és engedelmességgel visszatérünk az Atyai házhoz, hogy „fiam, mindenem a tiéd”. Ez a fiak öröksége és nem kell a béresek kenyerével megelégednünk, ahogyan azt az elveszett fiúhoz hasonlóan ma sok hívő gondolja. Isten – jó Atyához méltóan – a legbecsesebb áldozatot is képes meghozni a fiaiért. Gazdagon felöltöztet bennünket, a legdrágább ruhát adja ránk, levágatja a legbecsesebb hízott tulkot is, mert velünk együtt akar ünnepelni és gyönyörködni az Ő fiaiban.

Ebben a bibliai példázatban a test szerinti apa egy hízott ökröt áldozott fel, hogy kifejezze a visszatért fia feletti örömét. Tudjuk azonban, hogy ez szellemi módon is igaz. Isten a saját egyetlen fiát, Isten bárányát, a legdrágábbat, Jézust áldozta fel azért, hogy az elveszett, de megtalált fiainak élete legyen és bőségben éljenek. Ez az Atya odaadó, megmentő szeretetének leghatalmasabb kifejezése.

„Úgy szerette ezt a világot, hogy az egyszülött Fiát áldozta fel, hogy valaki hisz őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen.”   (János 3:16)

– § –

Ez az írás – változtatás nélkül – szabadon terjeszthető a szerző nevének és honlapcímének (https://keskenyut.wordpress.com) megadásával.

Kapcsolódó tanítások a keskenyút blogon:

Írás: Atyaság

MP3-as tanítás: Atyaság, fiúság, szolgaság

Sandor névjegye

Jézus Krisztus megalkuvás mentes követője. Úttörő, aki a hagyományoktól megtisztított, kevesek által járt úton igyekszik járni, szabaddá téve azt mások számára is. Follower of Jesus Chist on an uncompromised way. Pioneer , who try to walk on from traditions cleaned way. This is the way of minority only.
Kategória: gyülekezet, gyülekezetépítés, helyreállítás, Keresztyénség, Magyar tanítások, Szentség, Szeretet
Címke: , , , , , , , ,
Közvetlen link a könyvjelzőhöz.

Egy hozzászólás a(z) 0ejegyzéshez

A tetszés kifejezése a post végén lévő Tetszés gombbal lehetséges, amihez regisztrálni kell. Rövid, tömör vélemény írására az alábbi ablakban van lehetőség .

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s