Hogyan hanyatlik le egy szellemi mozgalom? – Zac Poonen

How A Spiritual Movement Declines by Zac Poonen

PDF formátumban letölthető itt

„Segíts Uram! Kivesztek az istenfélő emberek. Lehet még a világban megbízható embert találni? Mindenki csal, hízeleg és hazudik. Nincs becsületesség sehol”    (Zsoltár 12.1 -Living Bible).

A fenti versekben leírt állapot nagyon ráillik a mai keresztyénségre. Manapság azt látjuk, hogy még azok a hívők is, akik kezdetben buzgók voltak a hitben, átadják magukat a megtévesztésnek, a hízelgésnek és a hazugságoknak, hogy saját maguknak kedvezzenek.

Isten elsősorban őszinteséget vár el mindannyiunktól. Lehet ezer hiányosságunk és elkövethetünk ugyanannyi hibát, de ha őszinték vagyunk, Isten tud csodát tenni az életünkkel.

A Máté 16.3-ban Jézus megdorgálta a farizeusokat, amikor egy kérdést tett fel nekik: “Ismeritek az időjárás jeleit, de nem ismeritek fel az idők jeleit?”

Ha nem ismerjük fel az idők jeleit, amiben élünk, Jézus meg fog dorgálni minket pontosan úgy, ahogyan a farizeusokat.

Amikor az emberek ismerik a Bibliát, de nem ismerik Istent magát, akkor könnyen megtéveszthetők, mivel minden szekta a világon a Bibliát használja, mint egy tankönyvet és mindenkinek megvan a maga igazát alátámasztó speciális tana. Ezért szaporodott el gomba módra olyan sok szekta az egész világon ebben a században és vált divatossá és elfogadhatóvá sok ember számára. Még a hívőket is félrevezetik, és ezért elveszítik az üdvösségüket.

Az Újszövetség idején az Isten akarata, hogy minden hívő személyesen ismerje Őt. (Zsidó 8.11), nem úgy, mint az Ószövetség idején, amikor egyedül a próféta (aki ritkán tűnt fel) ismerhette Istent személyesen. Az Újszövetség idején Isten gyermekei jobban és személyesebb módon megismerhetik Istent, mint a legnagyobb próféták az Ószövetség idején. Jézus nyomatékosan beszélt erről a Máté 11.11-ben.

Nagyon kevés hívő van, akinek az a vágya, hogy megismerje Istent magát. A legtöbbjük láthatóan csak buzgón növeli a bibliaismeretét és látványos érzelmi megtapasztalásokat él át. Mindez figyelmeztetés, hogy az utolsó napok utolsó óráinak az utolsó perceihez érkeztünk, amire Pál azt mondta, hogy „nehéz lesz keresztyénnek lenni” (2 Timótheus 3.1 – Living Bible).

Nem az üldözés és az ellenállás miatt lesz nehéz keresztyénnek lenni az utolsó napokban, hanem mert sok ember csak “a kegyesség látszatát őrzi meg annak ereje nélkül” (2 Timótheus 3.5). Más szavakkal ők az újszövetségi minta és tanítások helyességének tulajdonítanak nagy jelentőséget, de a Krisztus felé való személyes elkötelezettséget és az Isten akarata szerinti élet megélését a gyakorlatban elhanyagolják.

A legtöbben közülünk, akik elhagytuk a halott felekezetünket, azért hagytuk el, mert a szellemi valóságot kerestük. A legkomolyabban kezdtünk bele a kutatásunkba, de a Sátán nagyon ügyesen mellékvágányra viszi a hívőket valamilyen szektába, mint a farizeusok szektája volt Jézus idejében. Izrael története ismert előttünk teljes egészében az Ószövetségből, amiből fontos dolgokat tanulhatunk meg. Egy bölcs ember ezekből az írásokból fog tanulni, az öreg emberek útjaiból, amelyek tetszettek Istennek és abból a sok más útból, ami nem tetszett neki.

A Jeremiás 3.14-15-ben az Úr ígéreteket mond el:

„Magamhoz veszlek titeket, egyet egy városból, kettőt egy nemzetségből, és beviszlek titeket Sionba és adok néktek szívem szerint való pásztorokat, és legeltetnek tudománnyal és értelemmel.” 

“Sion” az élő Isten igaz gyülekezetét jelképezi. Isten bevisz egyet egy városból és kettőt egy nemzetségből az Ő „Sionjába”. És amikor bementünk ebbe a Sionba – abba a gyülekezetbe, amit az Úr épít – Ő megígéri, hogy „szíve szerint való pásztorokat ad nekünk”, akik az Ő ismeretével fognak táplálni minket (és nem csupán bibliaismerettel) és az Ő útjainak megértésével (és nem csak tanok megértésével).

Isten igaz gyülekezetének egyik fő ismertető jele, hogy Isten szíve szerint való pásztorai vannak.

Isten a szeretet – és a szeretet legfontosabb ismertető jele, hogy nem keresi a maga hasznát. Azok az Isten szíve szerint való pásztorok, akik nem keresik a maguk hasznát. Ezeket a pásztorokat nem érdekli a pénz és a hírnév. Ők nem azt keresik, ami tetszik az embereknek és nem is azt, hogy jó benyomást tegyenek rájuk, hanem azt keresik, hogy a hívőket felépítsék és „tökéletességben állítsák a Krisztus elé” (Kolossé 1.28). Ahol talál Isten egy embert ilyen vágyakkal – a világ bármelyik falujában vagy városában – fel fogja építeni az Ő gyülekezetét. Ezzel szemben látunk sok esetben hívőket, akik elhagyták az ismert és elfogadott felekezeteiket, és akik azt keresik, hogy az “újszövetségi mintát” kövessék, akiknek minden tanításuk helyes, akik azonban szeretik a pénzt és a maguk hasznát keresik, és azt gondolják, hogy ők építik fel Krisztus testét. A munkájuk eredménye mindig zavar és káosz lesz, és ami felépül a munkájuk nyomán az mindig Babilon lesz.

Csak ahol Isten talál egy embert, aki nem a maga hasznát keresi, ott tudja Isten felépíteni az Ő igaz gyülekezetét. Egyetlen olyan ember, aki megosztja Isten szívével való kapcsolatát az emberekkel, sokkal értékesebb Isten számára, mint ezer hívő, akik a saját hasznukat keresik.

Legyél egy Isten szíve szerint való pásztor, akire az odaszánás, a kellemetlenségek és a szenvedés elviselése a jellemző. Ez jelenti azt, hogy kész vagy örömmel elszenvedni a félreértést, az ellenségeskedést, a gúnyolódást és a rágalmazást. Egy ilyen pásztor eléggé áldott ahhoz, hogy olyan felesége legyen, aki szintén nem a maga hasznát keresi, ezért az ő otthona nyitva áll az Úr előtt, hogy azt tegyen ott, amit akar és akkor nem lesz határa annak, amit Isten tenni tud az életükön keresztül.

Most nem sok ember összegyülekezéséről beszélek. A sokaság nem Isten áldásának a jele. Sok jól ismert szekta sokkal több embert összegyűjt, mint bárki más. A sokaság semmit sem bizonyít. Most a minőségről beszélek – Krisztus testének építéséről, ahol minden egyes ember személyes ismeretségbe kerül Istennel. Egy ilyen szívbeli hozzáállás nélkül bármelyik csoport egy olyan hellyé válik, ahol egy vak ember sok más embert a gödörbe vezet. Minden ima-összejövetelük és minden bibliatanulmányozásuk és minden konferenciájuk egy gödör lesz!

Jézus a maga idejében körülnézett és azt látta, hogy az emberek olyanok, mint a pásztor nélkül való juhok. Ez ma is így van.

Nagy szükség van mindenhol az Isten szíve szerint való pásztorokra. Itt nem csak azokról beszélek, akik vének egy gyülekezetben. Nem. Egy nagy gyülekezetnek sok pásztorra van szüksége – olyanokra, akiknek egy gondoskodó szíve van Isten embereiről. Ilyen emberek nem csak a vének lehetnek, hanem mindazok, akik táplálják, bátorítják a nyájat – boldogan szolgálva feléjük.

Ahogyan korábban mondtam, Izrael történelme azért íratott le ilyen hosszan a számunkra (az Ószövetség a Biblia háromnegyed része), hogy példát mutasson nekünk a történeteivel, amit követhetünk és azokat a hibákat, amiket az emberek elkövettek, mi kerüljük el. Két meghatározó kiindulási pont van Izrael, mint nemzet történetében:

Először, amikor elkezdték, mint nemzet Kánaánban, Józsué vezetésével. Másodszor, amikor volt egy újrakezdés Dávid királysága idején, a visszaesés századai után.

Vizsgáljuk meg ezt a két esetet.

Józsué Isten embere volt, aki nagyszerű vezetője volt Izraelnek. Ő eldöntötte, hogy pontosan követni fogja az Urat teljes szívvel, még akkor is, ha Izrael többi része elhagyja az Urat. (Józsué 24.15).

Egyetlen ilyen ember is képes kitartani, ha szükséges, és képes biztosítani egy Istentől való vezetést bármelyik gyülekezet számára ma. Józsué életében Izrael egyik győzelemről a másikra haladt előre.

Ezt követően azonban Józsué meghalt.

Itt láthatjuk, hogy mi történik akkor, amikor egy ember, akit Isten emelt fel egy meghatározott időre, egy meghatározott céllal, egy meghatározott országban befejezi a földi életét és meghal. Józsuétól a vének vették át Izrael vezetését (Józsué 24.31). Ezek a vének a Józsuét követő generációhoz tartoztak. Józsué 110 éves korában halt meg és az új vezetők a 60-70-es éveikben lehettek – mivel Józsué saját generációja (Kálebet kivéve) mind elpusztult pusztában való 40 évi vándorlás alatt.

Ez idő alatt – amikor a második generáció alkotta a vezetőséget – a dolgok már nem olyan jól mentek, mint Józsué idejében. Azt olvassuk a Bírák könyve első fejezetében, hogy ebben az időszakban volt egy pár győzelem (1- 21 versek), de sok vereség is (22- 36 versek). Egy lassú hanyatlás kezdődött el. A második generációnak már nem volt elég energiája, de néhány esetet túléltek azzal a szellemi örökséggel, amit magukkal hoztak a Józsué vezetőségéből az előző időszakból. Mint egy vonatszerelvény, amit egy mozdony mozgatott, a második generáció nagyon gyorsan belendült, de fokozatosan lelassult és végül minden tönkrement és megállt!

Amikor a Bírák 2.11-hez érünk, a dolgok már valóban rosszra fordulnak. Izrael most nyitottá válik a gonoszra az Úr megítélése szerint.

Azt látjuk tehát, hogy ami jól kezdődött el az egyik generációban, az fokozatosan gonosszá vált a harmadik generáció idején.

A második fordulópont Izrael történetében az volt, amikor Dávid Izrael királya lett.

Saul volt Izrael első királya. Ő nagy alázatosságban indult, de olyan mértékben elbukott, hogy Isten levette a kenetet róla. Saul élete annak a mozgalomnak a kiábrázolása, amelyik már az első generációban lehanyatlik – sok ilyen van a keresztyénségben ma is!

Isten azt mondta Saulnak Sámuel által, hogy most egy olyan embernek fogja adni a királyságot, aki „Isten szíve szerint való ember.” (1 Sámuel 13.14). Ez volt Dávid. Ez különösen féltékennyé tette Sault Dávidra. Saul gyűlölte Dávidot annyira, hogy még meg is akarta ölni őt.

Azok azonban, akik felfedezték Izraelben, hogy kin nyugodott meg Isten kenete, csatlakoztak Dávidhoz. Így egy kis csoport gyűlt össze Dávid körül, de Saul kergette, üldözte őket és vadászott rájuk az egész országban és menekülniük kellett, hogy az életüket megmentsék. Isten azonban ezzel a kis csoporttal volt.

Saul azonban továbbra is Izrael trónján ült még sok éven keresztül, ahogyan ma is sok keresztyén „vezető” uralkodik a nyájon, annak ellenére, hogy elveszítették az életükre korábban Istentől kapott felkenetésüket. Sault a bukása ellenére még mindig követik azok, akik felemelték őt, éppen úgy, mint sok keresztyén „vezetőnek” megvannak a saját hűséges követői. Az ilyen követés azonban már semmit sem jelent. Sok halott felekezet és pogány vallás vezetői is több követővel rendelkeznek, de Isten egyikükkel sincs. Az a legfontosabb, hogy mindig kérdezzük meg magunktól: “Isten kegyelme és felkenetése rajtam van most?”

A gyülekezetek története ismételten bizonyította, hogy Isten a legnagyobb munkáját mindig minden generációban az Ő népének azzal a kis csoportja által végezte el, akik teljes szívvel odaszánták magukat neki. Mint Gedeon idejében, a Sátán elleni harcban mindig egy kevés, teljes szívvel odaszánt tanítvány kis csapata által aratott győzelmet. (Bírák 7).

Egy ilyen csoportot (mint Dávid csoportja esetében is) félreérti, üldözi az intézményes keresztyénség rendszere, akik nem értették meg, hogy mit cselekszik Isten az ő idejükben. Isten azonban gondot viselt Dávidról és az ő kis csapatáról és a Biblia arról számol be, hogy “Dávid Isten akarata szerint szolgált a saját generációjában és elaludt” (Ap.csel. 13.36). A hibái ellenére Dávid Isten szíve szerint való ember volt és Isten szerint való vezető volt a maga idejében. Nem volt tökéletes, de kész volt gyorsan megalázni magát és megtért, amikor a kora egyik prófétája megkereste és megfeddte őt a bűne miatt. (2 Sámuel 12).

Dávid azonban az Úrnak való odaszentelése, alázatossága és az életén való isteni felkenetése ellenére, csak a saját generációjában szolgálhatta az Urat.

A halála után a dolgok nagyon gyorsan kezdtek lehanyatlani. A fia, Salamon is jól indult (1 Királyok 3.3,5, 10-14). A Példabeszédek könyve bemutatja Salamon bölcsességét a kezdetben. A Példabeszédek könyve talán az egész Ószövetség legjobb könyve. Olyan az, mint egy újszövetségi könyv pontosan az Ószövetség közepén! És azt Salamon írta!

Salamon azonban nagyon gyorsan és nagyon mélyre süllyedt és szerencsétlenül végezte. Kezdetben erőteljesen előre mozdult azzal, amit az istenfélő apjától kapott. Ő maga azonban nem volt eléggé szenvedélyes Isten felé, hogy sokáig haladhasson ugyanabba az irányba. A gazdagság és az asszonyok eltérítették őt (1 Kir. 10.23;11.1-9) éppen úgy, mint sok keresztyén igehirdetőt a mi időnkben!

Salamon halála után a fia Roboám (harmadik generáció) vitte tovább a dolgokat, amikor minden rosszra fordult. A fiatalabb generáció szövetkezett Roboámmal és ők vezették tovább Izraelt, és Roboám semmibe vette a bölcs, vén emberek tanácsát (1 Kir. 12.6-15). Ez káoszt hozott Izraelre és a királyság hamarosan kettészakadt. Minden, amivel most dicsekedhetett csak az volt, hogy Dávid volt a nagyapja, de ő semmivel sem rendelkezett Dávid szelleméből.

Pontosan ezt az elfajulási folyamatot látjuk ismétlődni, amit istenfélő emberek kezdtek el sok mai mozgalomban a keresztyénség 20 évszázada során.

A keresztyénség történetében azt látjuk, hogy  minden istenfélő reformer, akit Isten küldött, visszahozza a keresztyénséget Őhozzá, de csak a saját generációjában szolgálhatja Isten tervét. A reformátor halála után a követői a következő generációban majdnem minden esetben nagyobb hangsúlyt fektettek a vezetőjük tanaira, mint arra az életre, ahogyan élt. A kegyesség formája mindig fontosabb lett és eltűnt annak az ereje. Így hanyatlik le és válik semmivé egy mozgalom.

Az idő előrehaladásával az ilyen mozgalmak elérkeznek a harmadik generációhoz és a romlás és a pusztulás teljessé válik a csoporton belül. A csoportra a későbbiek során már nem jellemző semmiféle istenfélelem és az a szellemiség, ami megtalálható volt a vezetőikben. Ugyanazokat a tanokat hirdették, amiket a korábbi vezetőik és megdicsőítették az ő nevét, de Babilont építettek. Egy csoport szellemi mozgalomként indulhat, de végül lelkivé és testivé, sőt démonivá válhat.

Egy mozgalom, amit Isten embere indított el könnyen szektává válhat. A hanyatlásnak ugyanaz a története, amit Dávid, Salamon és Roboám életében látunk. Ez ismétlődik folyamatosan a keresztyénségben. Csak vizsgáljuk meg körültekintően bármelyik mozgalmat, amely Istennel kezdődött és pillanatnyilag a második, vagy harmadik generációban van és meg fogjátok látni a szemeitekkel azt az igazságot, amiről beszéltem.

Miért történik ez meg? A válasz egyszerű: mert a hívők jobban szeretik az ige betűjét, mint Jézus Krisztus személyét. Amikor bármelyik tan fontosabbá válik, mint a Jézusnak való odaszánás, annak romlás, önigazság és farizeusság az eredménye. Számos példát láttunk arra, hogy még a „kereszt hordozásának” tanítása is puszta szó maradt, ha Jézus Krisztus élete nem nyilvánul meg azokban, akik hirdetik azt. Mindezeknek komoly figyelmeztetésnek kellene lenni számunkra.

Figyeljük meg az efézusi gyülekezet történetét.

Pál három évet időzött ott, éjjel nappal tanítva őket (Ap.csel 20.31). Ez azt jelenti, hogy az efézusi gyülekezet sok száz igehirdetést hallott Páltól. Rendkívüli csodákat láttak megtörténni az Úr által közöttük (Ap.csel. 19.11). Isten igéje kizendült Kis-Ázsia körülöttük lévő részére egy rövid két éves időszak alatt. Megtapasztalták az ébredést (Ap.csel. 19.10; 19). A legkiválóbban voltak minden gyülekezet között az apostoli időkben. Kétség nélkül a legszellemibb gyülekezet voltak abban az időben Kis-Ázsiában. (Láthatjuk Pál efézusi gyülekezetnek írt leveléből, hogy náluk nem voltak olyan hibák, amiket helyre kellett volna igazítania, ellentétben a többi gyülekezettel, akiknek leveleket írt)

Amikor azonban Pál elhagyja Efézust figyelmezteti a véneket, hogy a következő generációban rosszra fognak fordulni a dolgok az új gyülekezeti vezetőség irányítása alatt.. Megmondta nekik, hogy gonosz farkasok fognak jönni közéjük és közülük is támadnak emberek, akik fonák dolgokat fognak beszélni, maguk után vonva az embereket, ahelyett, hogy az Úrhoz vezetnék őket (Ap.csel. 20.29-30).

Amíg Pál ott volt, addig nem merészkedtek a farkasok a nyáj közelébe Efézusban. Pál hűséges ajtónálló volt (lásd Márk 13.34), aki szellemi hatalommal rendelkezett az Úrtól, mert felkenetése volt, mert félte Istent és mert az Úr érdekében munkálkodott és nem a saját hasznát kereste. Elegendő szellemi megkülönböztető képességgel rendelkezett, hogy felismerje a vének rossz szellemi állapotát Efézusban és tudta, hogy a dolgok el fognak romlani, amikor a vezetést átadja a gyülekezet vezetőségének. Pál nem egy olyan próféciát adott át az efézusi véneknek, ami bizonyosan be fog következni. Nem. Ez csupán egy figyelmeztetés volt. Nem kellett volna annak úgy történnie, ahogyan megjósolta, ha a vének megítélték volna magukat és megtértek volna.  Jónás egyszer Ninive pusztulásáról prófétált, de amiről prófétált az nem történt meg, mert Ninive népe megtért. Az efézusi gyülekezet is megmenekülhetett volna attól a pusztulástól, amit Pál megjósolt, de sajnos az efézusi gyülekezet új generációs vezetősége egyáltalán nem vette komolyan Pál figyelmeztetését  és eltávolodtak az Úrtól.

Az első század végén a gyülekezetekben a harmadik generáció vette át a hatalmat és akkor a dolgok valóban rosszra fordultak. A tanításaik még mindig helyesek voltak és buzgók voltak a keresztyén munkában. Valószínűleg még éjszakai ima-összejöveteleket is tartottak és más speciális összejöveteleket, de a szellemi állapotuk olyan rossz volt, hogy az Úrnak el kellett mozdítania a jelenlétét a gyülekezetekből. Mi volt a tragédiájuk oka? Elveszítették az Úrnak való odaszánásukat (Jelenések 2.4-5).

Mire tanít az efézusi gyülekezet története minket? Csak arra, hogy a tanítások nem olyan fontosak, mint a buzgó odaszánás az Úrnak. Csak egy és egyetlen jele van az igazi szellemiségnek, hogy Jézus élete egyre jobban megnyilvánuljon a magatartásunkban. Ez egyedül az Úrnak való növekvő odaszánásból származhat. Pál egy istenfélő ember volt, buzgó, hűséges apostol, aki odaszánta magát az Úr Jézusnak az élete végéig. Figyelmeztette a hívőket mindenhol, hogy a Sátán minden lehetőséget ki fog használni, hogy eltérítse őket a “Krisztusnak való egyszerű odaszenteléstől” (2 Kor. 11.3).

Tanításbeli hibák olyan témákban, mint a „bemerítés vízbe” és a „betöltekezés Szent Szellemmel” egyáltalán nem olyan veszélyes, mint a Krisztusnak való odaszentelés elvesztése, amit úgy tűnik sok hívő sosem ért meg.

Azt látjuk, hogy még Pál is csak a saját generációjában szolgálhatta Isten akaratát. Azok, akik vele éltek, mint Timótheus, magukba szívták az ő szellemét és önzetlen odaszánással éltek Krisztusnak (Fil. 2.19-21). Ellenkező esetben Pál nem adhatta volna át a szellemiségét még a második generáció hívőinek sem azokban a gyülekezetekben, amiket ő alapított.

Hasonló példákat látunk ismétlődni minden mozgalomban, amiket Isten emel fel minden generációban, az első század óta. Istennek az a vágya, hogy nevének tiszta bizonysága legyen a világ minden részén, minden generációban. Ezért Ő felemel egy istenfélő embert egy nemzetben, egy bizonyos generációban, hogy helyreállítsa a gyülekezetet abban az országban, azokat az igazságokat hirdetve, amiket az apostolok is hirdettek és így istenfélő életre vezesse az embereket. Egy mozgalom mindig a férfival és néhány körülötte lévő, teljes szívvel az Urat követő hívővel kezdődik el, akik körül összegyűlik a generációjuk keresztyénsége, akiket korábban valószínűtlen dolgokkal és képmutatással tápláltak. Nagyon hamar létrejön az Úr tiszta bizonysága.

Egy ilyen csoport méretét tekintve kezdetben mindig kicsi és rendkívül gyűlölt, üldözött a régi gyülekezetek által. Legfőképpen az alapítót gyűlölik. A gyűlölet rendszerint a legerősebb azon csoport részéről, akit Isten az előző generációban emelt fel, mivel annak a csoportnak a jelenlegi vezetői nem fogják fel, hogy az Úr elhagyta őket, ezért féltékenyek az új csoportra! A Sátán is csatlakozik az új csoport elleni támadáshoz, aki legfőképpen más „hívők” vádlása által végzi a munkáját, elsősorban a régi csoportból.

Az emberek minden üldözése, cselszövése és a démonok sem akadályozhatják meg Istent abban, hogy tiszta bizonyságot hozzon létre a nevének az új generációban az általa felemelt ember által.

Mi történik azonban, ha ez az ember meghal?

Akkor a mozgalom elkezd hanyatlani. A Krisztusnak való személyes odaszánás eltűnik, amit azoknak a tanoknak a hangsúlyozása pótol, amit az alapító hirdetett. Azok a tanok fontosabbá váltak a második generáció számára, mint az Úr személye maga. Homály ereszkedik le Isten és közéjük, mint az megtörtént a tanítványokkal és az Úrral a megdicsőülés hegyén.(Máté 17.5)

A tanok bármilyen fontosak és jók sohasem foglalhatják el a Jézusnak való odaszentelés helyét.

Azokra a mozgalmakra, amiket Isten emelt fel a keresztyénségben, hogy visszahozza népét magához, szinte ugyanaz jellemző:

Az alapító ismerte Istent, de a követői csak az alapítót ismerték.

A második generáció azt képzeli, hogy a mozgalom élete azokban a speciális tanításokban van, amiket az alapító hirdetett! Ennek eredménye az lesz, hogy véleménykülönbségek jönnek létre és a mozgalom hanyatlani kezd. A harmadik generáció idejében már nyílt szakadás következik be, harc és a mozgalom sok részre szakad. Egy másik fontos tényező a második és a harmadik generáció idején figyelhető meg, nevezetesen, hogy a tagok meggazdagodnak, saját házaik, földjeik és vagyonuk lesz, és a gazdagságnak rendszerint a büszkeség, önhittség és az önelégültség lesz a velejárója. Nagyon kevés hívő tudja, hogyan viszonyuljon szellemi módon a gazdagságához.

A mozgalom első generációja rendszerint szegénységben és az Úrral való szoros közösségben vívja a harcát. A második és a harmadik generációnak rendszerint már a világgal szorosabb a kapcsolata a gazdagságuk miatt és kudarcot vallanak szellemileg. Isten ekkor visszavonul abból a csoportból, ami akkorára Babilon részévé válik és felemel egy másik embert, hogy elkezdjen egy teljesen új munkát általa.

Sajnos ugyanaz a történet ismétlődik folyamatosan, mivel úgy tűnik soha senki nem tanul azoknak a hibájából, akik előttük jártak!

Akik bölcsek, körülnéznek maguk körül, hogy meglássák, hol nyugszik meg Isten kenete jelenleg – a saját generációjában – és csatlakoznak egy ilyen gyülekezethez. Ők nem fognak törődni azzal, hogy meglássák hol nyugodott meg a kenet az előző generációban. Ők azt fogják nézni, hogy Isten hol mozdul MOST és nem azt, hogy hol mozdult egy vagy két generációval korábban. A Szentírás nagyon világosan azt mondja nekünk, hogy KERÜLJÜK EL azokat, akik csak egy külsőséges istenhitet gyakorolnak (2 Tim. 3.5) és keressük a közösséget azokkal, „akik segítségül hívják az Urat tiszta szívből.”  (2 Tim. 2.22). Azok, akiknek tiszta szíve van, ők azok, akik TELJES szívvel szeretik az Urat. Az ilyen hívőknek a szívében nincs helye a pénznek, a vagyonnak, vagy bárminek ezen a világon, vagy maguk, vagy családjuk, vagy a munkájuk. Ők az Urat szeretik a legjobban és ezért szeretik a családtagjaikat mélyebben, mint mások. Ők az Úrnak szánták oda magukat és nem különféle tanításoknak.

Az a parancsolat, hogy az ilyen hívőkkel keressük a közösséget minden időben.

Így Isten munkája töretlenül halad előre generációról generációra, mivel sem emberi csinálmány, sem a Sátán nem képes megakadályozni Isten tervének megvalósulását.

Halleluja!

Akinek van füle, hallja meg!

-§-

Ez az írás – változtatás nélkül – szabadon terjeszthető a szerző nevének és a CFC honlapcímének megadásával: www.cfcindia.com

Fordította: Abonyi Sándor (https://keskenyut.wordpress.com)