Hogyan hanyatlik le egy szellemi mozgalom? – Zac Poonen

How A Spiritual Movement Declines by Zac Poonen

PDF formátumban letölthető itt

„Segíts Uram! Kivesztek az istenfélő emberek. Lehet még a világban megbízható embert találni? Mindenki csal, hízeleg és hazudik. Nincs becsületesség sehol”    (Zsoltár 12.1 -Living Bible).

A fenti versekben leírt állapot nagyon ráillik a mai keresztyénségre. Manapság azt látjuk, hogy még azok a hívők is, akik kezdetben buzgók voltak a hitben átadják magukat a megtévesztésnek, a hízelgésnek és a hazugságoknak, hogy saját maguknak kedvezzenek.

Isten elsősorban őszinteséget vár el mindannyiunktól. Lehet ezer hiányosságunk és elkövethetünk ugyanannyi hibát, de ha őszinték vagyunk, Isten tud csodát tenni az életünkkel.

A Máté 16.3-ban Jézus megdorgálta a farizeusokat, amikor egy kérdést tett fel nekik: “Ismeritek az időjárás jeleit, de nem ismeritek fel az idők jeleit?”

Ha nem ismerjük fel az idők jeleit, amiben élünk, Jézus meg fog dorgálni minket pontosan úgy, ahogyan a farizeusokat.

Amikor az emberek ismerik a Bibliát, de nem ismerik Istent magát, akkor könnyen megtéveszthetők, mivel minden szekta a világon a Bibliát használja, mint egy tankönyvet és mindenkinek megvan a maga igazát alátámasztó speciális tana. Ezért szaporodott el gomba módra olyan sok szekta az egész világon ebben a században és vált divatossá és elfogadhatóvá sok ember számára. Még a hívőket is félrevezetik és elveszítik az üdvösségüket.

Az Újszövetség idején az Isten akarata, hogy minden hívő személyesen ismerje Őt. (Zsidó 8.11), nem úgy, mint az Ószövetség idején, amikor egyedül a próféta (aki ritkán tűnt fel) ismerhette Istent személyesen. Az Újszövetség idején Isten gyermekei jobban és személyesebb módon megismerhetik Istent, mint a legnagyobb próféták az Ószövetség idején. Jézus nyomatékosan beszélt erről a Máté 11.11-ben.

Nagyon kevés hívő van, akinek az a vágya, hogy megismerje Istent magát. A legtöbbjük láthatóan csak buzgón növeli a Biblia ismeretét és látványos érzelmi megtapasztalásokat él át. Mindez figyelmeztetés, hogy az utolsó napok utolsó óráinak az utolsó perceihez érkeztünk, amire Pál azt mondta, hogy „nehéz lesz keresztyénnek lenni” (2 Timótheus 3.1 – Living Bible).

Nem az üldözés és az ellenállás miatt lesz nehéz keresztyénnek lenni az utolsó napokban, hanem mert sok ember csak “a kegyesség látszatát őrzi meg annak ereje nélkül” (2 Timótheus 3.5). Más szavakkal ők az újszövetségi minta és tanítások helyességének tulajdonítanak nagy jelentőséget, de a Krisztus felé való személyes elkötelezettséget és az Isten akarata szerinti élet megélését a gyakorlatban elhanyagolják.

A legtöbben közülünk, akik elhagytuk a halott felekezetünket, azért hagytuk el, mert a szellemi valóságot kerestük. A legkomolyabban kezdtünk bele a kutatásunkba, de a Sátán nagyon ügyesen mellékvágányra viszi a hívőket valamilyen szektába, mint a farizeusok szektája volt Jézus idejében. Izrael története ismert előttünk teljes egészében az Ószövetségből, amiből fontos dolgokat tanulhatunk meg. Egy bölcs ember ezekből az írásokból fog tanulni, az öreg emberek útjaiból, amelyek tetszettek Istennek és abból a sok más útból, ami nem tetszett neki.

A Jeremiás 3.14-15-ben az Úr ígéreteket mond el:

„Magamhoz veszlek titeket, egyet egy városból, kettőt egy nemzetségből, és beviszlek titeket Sionba és adok néktek szívem szerint való pásztorokat, és legeltetnek tudománnyal és értelemmel.” 

“Sion” az élő Isten igaz gyülekezetét jelképezi. Isten bevisz egyet egy városból és kettőt egy nemzetségből az Ő „Sionjába”. És amikor bementünk ebbe a Sionba – abba a gyülekezetbe, amit az Úr épít – Ő megígéri, hogy „szíve szerint való pásztorokat ad nekünk”, akik az Ő ismeretével fognak táplálni minket (és nem csupán Biblia ismerettel) és az Ő útjainak megértésével (és nem csak tanok megértésével).

Isten igaz gyülekezetének egyik fő ismertető jele, hogy Isten szíve szerint való pásztorai vannak.

Isten a szeretet – és a szeretet legfontosabb ismertető jele, hogy nem keresi a maga hasznát. Azok az Isten szíve szerint való pásztorok, akik nem keresik a maguk hasznát. Ezeket a pásztorokat nem érdekli a pénz és a hírnév. Ők nem azt keresik, ami tetszik az embereknek és nem is azt, hogy jó benyomást tegyen rájuk, hanem azt keresik, hogy a hívőket felépítsék és „tökéletességben állítsák a Krisztus elé” (Kolossé 1.28). Ahol talál Isten egy embert ilyen vágyakkal – a világ bármelyik falujában vagy városában – fel fogja építeni az Ő gyülekezetét. Ezzel szemben látunk sok esetben hívőket, akik elhagyták az ismert és elfogadott felekezeteiket, és akik azt keresik, hogy az “újszövetségi mintát” kövessék, akiknek minden tanításuk helyes, akik azonban szeretik a pénzt és a maguk hasznát keresik, és azt gondolják, hogy ők építik fel Krisztus testét. A munkájuk eredménye mindig zavar és káosz lesz, és ami felépül a munkájuk nyomán az mindig Babilon lesz.

Csak ahol Isten talál egy embert, aki nem a maga hasznát keresi, ott tudja Isten felépíteni az Ő igaz gyülekezetét. Egyetlen olyan ember, aki megossza Isten szívével való kapcsolatát az emberekkel, sokkal értékesebb Isten számára, mint ezer hívő, akik a saját hasznukat keresik.

Legyél egy Isten szíve szerint való pásztor, akire az odaszánás, a kellemetlenségek és a szenvedés elviselése a jellemző. Ez jelenti azt, hogy kész vagy örömmel elszenvedni a félreértést, az ellenségeskedést, a gúnyolódást és a rágalmazást. Egy ilyen pásztor eléggé áldott ahhoz, hogy olyan felesége legyen, aki szintén nem a maga hasznát keresi, ezért az ő otthona nyitva áll az Úr előtt, hogy azt tegyen ott, amit akar és akkor nem lesz határa annak, amit Isten tenni tud az életükön keresztül.

Most nem sok ember összegyülekezéséről beszélek. A sokaság nem Isten áldásának a jele. Sok jól ismert szekta sokkal több embert összegyűjt, mint bárki más. A sokaság semmit sem bizonyít. Most a minőségről beszélek – Krisztus testének építéséről, ahol minden egyes ember személyes ismeretségbe kerül Istennel. Egy ilyen szívbeli hozzáállás nélkül bármelyik csoport egy olyan hellyé válik, ahol egy vak ember sok más embert a gödörbe vezet. Minden ima-összejövetelük és minden bibliatanulmányozásuk és minden konferenciájuk egy gödör lesz!

Jézus a maga idejében körülnézett és azt látta, hogy az emberek olyanok, mint a pásztor nélkül való juhok. Ez ma is így van.

Nagy szükség van mindenhol az Isten szíve szerint való pásztorokra. Itt nem csak azokról beszélek, akik vének egy gyülekezetben. Nem. Egy nagy gyülekezetnek sok pásztorra van szüksége – olyanokra, akiknek egy gondoskodó szíve van Isten embereiről. Ilyen emberek nem csak a vének lehetnek, hanem mindazok, akik táplálják, bátorítják a nyájat – boldogan szolgálva feléjük.

Ahogyan korábban mondtam, Izrael történelme azért íratott le ilyen hosszan a számunkra (az Ószövetség a Biblia háromnegyed része), hogy példát mutasson nekünk a történeteivel, amit követhetünk és azokat a hibákat, amiket az emberek elkövettek, mi kerüljük el. Két meghatározó kiindulási pont van Izrael, mint nemzet történetében:

Először, amikor elkezdték, mint nemzet Kánaánban, Józsué vezetésével. Másodszor, amikor volt egy újrakezdés Dávid királysága idején, a visszaesés századai után.

Vizsgáljuk meg ezt a két esetet.

Józsué Isten embere volt, aki nagyszerű vezetője volt Izraelnek. Ő eldöntötte, hogy pontosan követni fogja az Urat teljes szívvel, még akkor is, ha Izrael többi része elhagyja az Urat. (Józsué 24.15).

Egyetlen ilyen ember is képes kitartani, ha szükséges, és képes biztosítani egy Istentől való vezetést bármelyik gyülekezet számára ma. Józsué életében Izrael egyik győzelemről a másikra haladt előre.

Ezt követően azonban Józsué meghalt.

Itt láthatjuk, hogy mi történik akkor, amikor egy ember, akit Isten emelt fel egy meghatározott időre, egy meghatározott céllal, egy meghatározott országban befejezi a földi életét és meghal. Józsuétól a vének vették át Izrael vezetését (Józsué 24.31). Ezek a vének a Józsuét követő generációhoz tartoztak. Józsué 110 éves korában halt meg és az új vezetők a 60-70-es éveikben lehettek – mivel Józsué saját generációja (Kálebet kivéve) mind elpusztultak a pusztában való 40 évi vándorlás alatt.

Ez idő alatt – amikor a második generáció alkotta a vezetőséget – a dolgok már nem olyan jól mentek, mint Józsué idejében. Azt olvassuk a Bírák könyve első fejezetében, hogy ebben az időszakban volt egy pár győzelem (1- 21 versek), de sok vereség is (22- 36 versek). Egy lassú hanyatlás kezdődött el. A második generációnak már nem volt elég energiája, de néhány esetet túléltek azzal a szellemi örökséggel, amit magukkal hoztak a Józsué vezetőségéből az előző időszakból. Mint egy vonatszerelvény, amit egy mozdony mozgatott, a második generáció nagyon gyorsan belendült, de fokozatosan lelassult és végül minden tönkrement és megállt!

Amikor a Bírák 2.11-hez érünk, a dolgok már valóban rosszra fordulnak. Izrael most nyitottá válik a gonoszra az Úr megítélése szerint.

Azt látjuk tehát, hogy ami jól kezdődött el az egyik generációban, az fokozatosan gonosszá vált a harmadik generáció idején.

A második fordulópont Izrael történetében az volt, amikor Dávid Izrael királya lett.

Saul volt Izrael első királya. Ő nagy alázatosságban indult, de olyan mértékben elbukott, hogy Isten levette a kenetet róla. Saul élete annak a mozgalomnak a kiábrázolása, amelyik már az első generációban lehanyatlik – sok ilyen van a keresztyénségben ma is!

Isten azt mondta Saulnak Sámuel által, hogy most egy olyan embernek fogja adni a királyságot, aki „Isten szíve szerint való ember.” (1 Sámuel 13.14). Ez volt Dávid. Ez különösen féltékennyé tette Sault Dávidra. Saul gyűlölte Dávidot annyira, hogy még meg is akarta ölni őt.

Azok azonban, akik felfedezték Izraelben, hogy kin nyugodott meg Isten kenete, csatlakoztak Dávidhoz. Így egy kis csoport gyűlt össze Dávid körül, de Saul kergette, üldözte őket és vadászott rájuk az egész országban és menekülniük kellett, hogy az életüket megmentsék. Isten azonban ezzel a kis csoporttal volt.

Saul azonban továbbra is Izrael trónján ült még sok éven keresztül, ahogyan ma is sok keresztyén „vezető” uralkodik a nyájon, annak ellenére, hogy elveszítették az életükre korábban Istentől kapott felkenetésüket. Sault a bukása ellenére még mindig követik azok, akik felemelték őt, éppen úgy, mint sok keresztyén „vezetőnek” megvannak a saját hűséges követői. Az ilyen követés azonban már semmit sem jelent. Sok halott felekezet és pogány vallás vezetői is több követővel rendelkeznek, de Isten egyikükkel sincs. Az a legfontosabb, hogy mindig kérdezzük meg magunktól: “Isten kegyelme és felkenetése rajtam van most?”

A gyülekezetek története ismételten bizonyította, hogy Isten a legnagyobb munkáját mindig minden generációban az Ő népének azzal a kis csoportja által végezte el, akik teljes szívvel odaszánták magukat neki. Mint Gedeon idejében, a Sátán elleni harcban mindig egy kevés, teljes szívvel odaszánt tanítvány kis csapata által aratott győzelmet. (Bírák 7).

Egy ilyen csoportot (mint Dávid csoportja esetében is) félreérti, üldözi az intézményes keresztyénség rendszere, akik nem értették meg, hogy mit cselekszik Isten az ő idejükben. Isten azonban gondot viselt Dávidról és az ő kis csapatáról és a Biblia arról számol be, hogy “Dávid Isten akarata szerint szolgált a saját generációjában és elaludt” (Ap.csel. 13.36). A hibái ellenére Dávid Isten szíve szerint való ember volt és Isten szerint való vezető volt a maga idejében. Nem volt tökéletes, de kész volt gyorsan megalázni magát és megtért, amikor a kora egyik prófétája megkereste és megfeddte őt a bűne miatt. (2 Sámuel 12).

Dávid azonban az Úrnak való odaszentelése, alázatossága és az életén való isteni felkenetése ellenére, csak a saját generációjában szolgálhatta az Urat.

A halála után a dolgok nagyon gyorsan kezdtek lehanyatlani. A fia, Salamon is jól indult (1 Királyok 3.3,5, 10-14). A Példabeszédek könyve bemutatja Salamon bölcsességét a kezdetben. A Példabeszédek könyve talán az egész Ószövetség legjobb könyve. Olyan az, mint egy újszövetségi könyv pontosan az Ószövetség közepén! És azt Salamon írta!

Salamon azonban nagyon gyorsan és nagyon mélyre süllyedt és szerencsétlenül végezte. Kezdetben erőteljesen előre mozdult azzal, amit az istenfélő apjától kapott. Ő maga azonban nem volt eléggé szenvedélyes Isten felé, hogy sokáig haladhasson ugyanabba az irányba. A gazdagság és az asszonyok eltérítették őt (1 Kir. 10.23;11.1-9) éppen úgy, mint sok keresztyén igehirdetőt a mi időnkben!

Salamon halála után a fia Roboám (harmadik generáció) vitte tovább a dolgokat, amikor minden rosszra fordult. A fiatalabb generáció szövetkezett Roboámmal és ők vezették tovább Izraelt, és Roboám semmibe vette a bölcs, vén emberek tanácsát (1 Kir. 12.6-15). Ez káoszt hozott Izraelre és a királyság hamarosan kettészakadt. Minden, amivel most dicsekedhetett csak az volt, hogy Dávid volt a nagyapja, de ő semmivel sem rendelkezett Dávid szelleméből.

Pontosan ezt az elfajulási folyamatot látjuk ismétlődni, amit istenfélő emberek kezdtek el sok mai mozgalomban a keresztyénség 20 évszázada során.

A keresztyénség történetében azt látjuk, hogy  minden istenfélő reformer, akit Isten küldött, visszahozza a keresztyénséget Őhozzá, de csak a saját generációjában szolgálhatta Isten tervét. A reformátor halála után a követői a következő generációban majdnem minden esetben nagyobb hangsúlyt fektettek a vezetőjük tanaira, mint arra az életre, ahogyan élt. A kegyesség formája mindig fontosabb lett és eltűnt annak az ereje. Így hanyatlik le és válik semmivé egy mozgalom.

Az idő előrehaladásával az ilyen mozgalmak elérkeznek a harmadik generációhoz és a romlás és a pusztulás teljessé válik a csoporton belül. A csoportra a későbbiek során már nem jellemző semmiféle istenfélelem és az a szellemiség, ami megtalálható volt a vezetőikben. Ugyanazokat a tanokat hirdették, amiket a korábbi vezetőik és megdicsőítették az ő nevét, de Babilont építettek. Egy csoport szellemi mozgalomként indulhat, de végül lelkivé és testivé, sőt démonivá válhat.

Egy mozgalom, amit Isten embere indított el könnyen szektává válhat. A hanyatlásnak ugyanaz a története, amit Dávid, Salamon és Roboám életében látunk. Ez ismétlődik folyamatosan a keresztyénségben. Csak vizsgáljuk meg körültekintően bármelyik mozgalmat, amely Istennel kezdődött és pillanatnyilag a második, vagy harmadik generációban van és meg fogjátok látni a szemeitekkel azt az igazságot, amiről beszéltem.

Miért történik ez meg? A válasz egyszerű: mert a hívők jobban szeretik az ige betűjét, mint Jézus Krisztus személyét. Amikor bármelyik tan fontosabbá válik, mint a Jézusnak való odaszánás, annak romlás, önigazság és farizeusság az eredménye. Számos példát láttunk arra, hogy még a „kereszt hordozásának” tanítása is puszta szó maradt, ha Jézus Krisztus élete nem nyilvánul meg azokban, akik hirdetik azt. Mindezeknek komoly figyelmeztetésnek kellene lenni számunkra.

Figyeljük meg az efézusi gyülekezet történetét.

Pál három évet időzött ott, éjjel nappal tanítva őket (Ap.csel 20.31). Ez azt jelenti, hogy az efézusi gyülekezet sok száz igehirdetést hallott Páltól. Rendkívüli csodákat láttak megtörténni az Úr által közöttük (Ap.csel. 19.11). Isten igéje kizendült Kis-Ázsia körülöttük lévő részére egy rövid két éves időszak alatt. Megtapasztalták az ébredést (Ap.csel. 19.10; 19). A legkiválóbban voltak minden gyülekezet között az apostoli időkben. Kétség nélkül a legszellemibb gyülekezet voltak abban az időben Kis-Ázsiában. (Láthatjuk Pál efézusi gyülekezetnek írt leveléből, hogy náluk nem voltak olyan hibák, amiket helyre kellett volna igazítania, ellentétben a többi gyülekezettel, akiknek leveleket írt)

Amikor azonban Pál elhagyja Efézust figyelmezteti a véneket, hogy a következő generációban rosszra fognak fordulni a dolgok az új gyülekezeti vezetőség irányítása alatt.. Megmondta nekik, hogy gonosz farkasok fognak jönni közéjük és közülük is támadnak emberek, akik fonák dolgokat fognak beszélni, maguk után vonva az embereket, ahelyett, hogy az Úrhoz vezetnék őket (Ap.csel. 20.29-30).

Amíg Pál ott volt, addig nem merészkedtek a farkasok a nyáj közelébe Efézusban. Pál hűséges ajtónálló volt (lásd Márk 13.34), aki szellemi hatalommal rendelkezett az Úrtól, mert felkenetése volt, mert félte Istent és mert az Úr érdekében munkálkodott és nem a saját hasznát kereste. Elegendő szellemi megkülönböztető képességgel rendelkezett, hogy felismerje a vének rossz szellemi állapotát Efézusban és tudta, hogy a dolgok el fognak romlani, amikor a vezetést átadja a gyülekezet vezetőségének. Pál nem egy olyan próféciát adott át az efézusi véneknek, ami bizonyosan be fog következni. Nem. Ez csupán egy figyelmeztetés volt. Nem kellett volna annak úgy történnie, ahogyan megjósolta, ha a vének megítélték volna magukat és megtértek volna.  Jónás egyszer Ninive pusztulásáról prófétált, de amiről prófétált az nem történt meg, mert Ninive népe megtért. Az efézusi gyülekezet is megmenekülhetett volna attól a pusztulástól, amit Pál megjósolt, de sajnos az efézusi gyülekezet új generációs vezetősége egyáltalán nem vette komolyan Pál figyelmeztetését  és eltávolodtak az Úrtól.

Az első század végén a gyülekezetekben a harmadik generáció vette át a hatalmat és akkor a dolgok valóban rosszra fordultak. A tanításaik még mindig helyesek voltak és buzgók voltak a keresztyén munkában. Valószínűleg még éjszakai ima-összejöveteleket is tartottak és más speciális összejöveteleket, de a szellemi állapotuk olyan rossz volt, hogy az Úrnak el kellett mozdítania a jelenlétét a gyülekezetekből. Mi volt a tragédiájuk oka? Elveszítették az Úrnak való odaszánásukat (Jelenések 2.4-5).

Mire tanít az efézusi gyülekezet története minket? Csak arra, hogy a tanítások nem olyan fontosak, mint a buzgó odaszánás az Úrnak. Csak egy és egyetlen jele van az igazi szellemiségnek, hogy Jézus élete egyre jobban megnyilvánuljon a magatartásunkban. Ez egyedül az Úrnak való növekvő odaszánásból származhat. Pál egy istenfélő ember volt, buzgó, hűséges apostol, aki odaszánta magát az Úr Jézusnak az élete végéig. Figyelmeztette a hívőket mindenhol, hogy a Sátán minden lehetőséget ki fog használni, hogy eltérítse őket a “Krisztusnak való egyszerű odaszenteléstől” (2 Kor. 11.3).

Tanításbeli hibák olyan témákban, mint a „bemerítés vízbe” és a „betöltekezés Szent Szellemmel” egyáltalán nem veszélyes, mint a Krisztusnak való odaszentelés elvesztése, amit úgy tűnik sok hívő sosem ért meg.

Azt látjuk, hogy még Pál is csak a saját generációjában szolgálhatta Isten akaratát. Azok, akik vele éltek, mint Timótheus, magukba szívták az ő szellemét és önzetlen odaszánással éltek Krisztusnak (Fil. 2.19-21). Ellenkező esetben Pál nem adhatta volna át a szellemiségét még a második generáció hívőinek sem azokban a gyülekezetekben, amiket ő alapított.

Hasonló példákat látunk ismétlődni minden mozgalomban, amiket Isten emel fel minden generációban, az első század óta. Istennek az a vágya, hogy nevének tiszta bizonysága legyen a világ minden részén, minden generációban. Ezért Ő felemel egy istenfélő embert egy nemzetben, egy bizonyos generációban, hogy helyreállítsa a gyülekezetet abban az országban, azokat az igazságokat hirdetve, amiket az apostolok is hirdettek és így istenfélő életre vezesse az embereket. Egy mozgalom mindig a férfivel és néhány körülötte lévő, teljes szívvel az Urat követő hívővel kezdődik el, akik körül összegyűlik a generációjuk keresztyénsége, akiket korábban valószínűtlen dolgokkal és képmutatással tápláltak. Nagyon hamar létrejön az Úr tiszta bizonysága.

Egy ilyen csoport méretét tekintve kezdetben mindig kicsi és rendkívül gyűlölt, üldözött a régi gyülekezetek által. Legfőképpen az alapítót gyűlölik. A gyűlölet rendszerint a legerősebb azon csoport részéről, akit Isten az előző generációban emelt fel, mivel annak a csoportnak a jelenlegi vezetői nem fogják fel, hogy az Úr elhagyta őket, ezért féltékenyek az új csoportra! A Sátán is csatlakozik az új csoport elleni támadáshoz, aki legfőképpen más „hívők” vádlása által végzi a munkáját, elsősorban a régi csoportból.

Az emberek minden üldözése, cselszövése és a démonok sem akadályozhatják meg Istent abban, hogy tiszta bizonyságot hozzon létre a nevének az új generációban az általa felemelt ember által.

Mi történik azonban, ha ez az ember meghal?

Akkor a mozgalom elkezd hanyatlani. A Krisztusnak való személyes odaszánás eltűnik, amit azoknak a tanoknak a hangsúlyozása pótol, amit az alapító hirdetett. Azok a tanok fontosabbá váltak a második generáció számára, mint az Úr személye maga. Homály ereszkedik le Isten és közéjük, mint az megtörtént a tanítványokkal és az Úrral a megdicsőülés hegyén.(Máté 17.5)

A tanok bármilyen fontosak és jók sohasem foglalhatják el a Jézusnak való odaszentelés helyét.

Azokra a mozgalmakra, amiket Isten emelt fel a keresztyénségben, hogy visszahozza népét magához, szinte ugyanaz jellemző:

Az alapító ismerte Istent, de a követői csak az alapítót ismerték.

A második generáció azt képzeli, hogy a mozgalom élete azokban a speciális tanításokban van, amiket az alapító hirdetett! Ennek eredménye az lesz, hogy véleménykülönbségek jönnek létre és a mozgalom hanyatlani kezd. A harmadik generáció idejében már nyílt szakadás következik be, harc és a mozgalom sok részre szakad. Egy másik fontos tényező a második és a harmadik generáció idején figyelhető meg, nevezetesen, hogy a tagok meggazdagodnak, saját házaik, földjeik és vagyonuk lesz, é a gazdagságnak rendszerint a büszkeség, önhittség és az önelégültség lesz a velejárója. Nagyon kevés hívő tudja, hogyan viszonyuljon szellemi módon a gazdagságához.

A mozgalom első generációja rendszerint szegénységben és az Úrral való szoros közösségben vívja a harcát. A második és a harmadik generációnak rendszerint már a világgal szorosabb a kapcsolata a gazdagságuk miatt és kudarcot vallanak szellemileg. Isten ekkor visszavonul abból a csoportból, ami akkorára Babilon részévé válik és felemel egy másik embert, hogy elkezdjen egy teljesen új munkát általa.

Sajnos ugyanaz a történet ismétlődik folyamatosan, mivel úgy tűnik soha senki nem tanul azoknak a hibájából, akik előttük jártak!

Akik bölcsek, körülnéznek maguk körül, hogy meglássák, hol nyugszik meg Isten kenete jelenleg – a saját generációjában – és csatlakoznak egy ilyen gyülekezethez. Ők nem fognak törődni azzal, hogy meglássák hol nyugodott meg a kenet az előző generációban. Ők azt fogják nézni, hogy Isten hol mozdul MOST és nem azt, hogy hol mozdult egy vagy két generációval korábban. A Szentírás nagyon világosan azt mondja nekünk, hogy KERÜLJÜK EL azokat, akik csak egy külsőséges istenhitet gyakorolnak (2 Tim. 3.5) és keressük a közösséget azokkal, „akik segítségül hívják az Urat tiszta szívből.”  (2 Tim. 2.22). Azok, akiknek tiszta szíve van, ők azok, akik TELJES szívvel szeretik az Urat. Az ilyen hívőknek a szívében nincs helye a pénznek, a vagyonnak, vagy bárminek ezen a világon, vagy maguk, vagy családjuk, vagy a munkájuk. Ők az Urat szeretik a legjobban és ezért szeretik a családtagjaikat mélyebben, mint mások. Ők az Úrnak szánták oda magukat és nem különféle tanításoknak.

Az a parancsolat, hogy az ilyen hívőkkel keressük a közösséget minden időben.

Így Isten munkája töretlenül halad előre generációról generációra, mivel sem emberi csinálmány, sem a Sátán nem képes megakadályozni Isten tervének megvalósulását.

Halleluja!

Akinek van füle, hallja meg!

-§-

Ez az írás – változtatás nélkül – szabadon terjeszthető a szerző nevének és a CFC honlapcímének megadásával: www.cfcindia.com

Fordította: Abonyi Sándor (https://keskenyut.wordpress.com)

Kategória: helyreállítás, Keresztyénség, Magyar tanítások, vezetés | Címke: , , , | 2 hozzászólás

Jézus szelídsége és jósága – Zac Poonen

Gentleness and Goodness of Jesus by Zac Poonen

PDF formátumban letölthető itt

A szeretet egyik jele a szelídség. Jézus minden emberrel szelíd, barátságos volt, különösen azokkal az emberekkel, akiket összetört az élet. Jézus különösen szerette azokat, akik komoly bűnökbe estek. Jézus azért jött, hogy az ilyen embereknek segítsen, mert őket mindenki elvetette. Az asszony, akit házasságtörésen kaptak, a tolvaj a kereszten, elutasított bűnözők voltak, akiket Jézus felkarolt és bátorított. Meglátta azokban az elesett, bűnös emberekben a jót, és mindenki felé a legnagyobb reménységgel volt. Tudod, hogy Jézus egy olyan ember volt, akinek a közösségét keresték az emberek, mert megértő, kedves és szelíd volt? Kik voltak azok, akik elkerülték Jézust? Azok, akik büszkék, képmutatók voltak és azok, akiknek titkolt bűneik voltak, akik attól féltek, hogy leleplezi őket.

Olvassuk el a Máté 12.20-at:

A megrepedezett nádat nem töri el, és a pislogó gyertyabelet nem oltja ki”

Egy nád nagyon gyenge, ha megsérülne vagy összetörne, azt a legtöbb ember eldobná és keresne egy másikat, mert a nád olcsó. Jézus azonban nem tenne ilyet. Egy gyertyabelet, ami csak pislákol, Jézus megfújna, hogy lángra kapjon. Erről van itt szó. Nem oltaná el a „pislákoló gyertyabelet.” Ha az életed összetörve, romokban hever Jézus gondodat viseli. Visszahoz téged magához és tökéletes terve van az életedre, még akkor is, ha olyan, mint a megrepedt nád vagy a pislákoló gyertyabél, vagy az a gyertyabél, ami már kialudt.

Jézus meglátta az emberekben a jót. Mindig a legjobb reménységgel volt felőlük. A szeretete nem egy érzelgős szeretet volt, Ő mindig a legjobbat kereste. Ezért intette meg Pétert kemény szavakkal. Nem inthetsz meg kemény szavakkal embereket, csak ha szereted őket! Amikor Jakab és János az elismerést keresték, megintette őket. Amikor tüzet akartak lehívni a szamaritánusokra, megintette őket. A tanítványait hétszer intette meg a hitetlenségük miatt. Miért? Mert szerette őket. Ha nem viselt volna gondot róluk, akkor egyáltalán nem igazította volna helyre őket. Nem aggódott volna miattuk, ha a pokolba vagy bárhová mentek volna is.

Látjuk tehát, hogy Jézus nem félt az igazság kimondásától még akkor sem, ha az megsértett másokat, mert szerette őket. Az örök jólétüket tartotta szem előtt. Nem kereste a hírnevet, hogy elismerjék, mint egy kedves személyt. Nem volt tekintettel a hírnevére, hogy elveszíti a kedvességét, ha erős szavakat használ. Nem. Jobban szerette az embereket, mint ahogyan ők szerették őt. Ezért kész volt feláldozni a hírnevét azért, hogy segítsen másokon. Határozottan kimondta az igazságot, mert nem akarta, hogy az emberek elvesszenek az örökkévalóság számára. Lényegében egy mondatban elmondhatjuk, hogy az emberek örök jóléte fontosabb volt Jézus Krisztusnak, mint a róla alkotott véleményük.

Ilyen egy igaz keresztyén is. Amikor másokat bátorít; az örök jólétük többet jelent neki, mint az emberek róla alkotott véleménye. Egyszer, amikor Péter Kornélius házában volt, Jézus szolgálatáról beszélt nekik. Jézus egész szolgálatát egy mondatban foglalta össze:

“Széjjeljárt, jót tett és meggyógyítván mindeneket, kik az ördög hatalma alatt voltak”    (Ap.csel 10.38)

Látjátok, hogy milyen volt Jézus szolgálata? Jót cselekedett és nem csak prédikált. Nem csak szép szavakat mondott, hanem valóságosan jót tett az emberekkel és megszabadította őket a Sátán rabságából. Nemcsak meg akarta nyerni a lelkeket. Ő az egész embert szerette, a szellemit és testit egyaránt.

Jézus tekintettel volt az emberek testi szükségeire. Volt alkalom, amikor több mint 4000 ember volt vele három napon keresztül. Erről a Máté 15-ben olvashatunk. Három napon keresztül nem ettek semmit. Jézus törődött velük és azt mondta:

„Adjatok nekik enni valamit!” Tekintettel volt az emberek fizikai szükségeire és ezért tanította nekünk, hogy így imádkozzunk: “add meg a mindennapi kenyerünket.”

Jézus ahová csak ment nemcsak az emberek lelkével tett jót, hanem a testükkel is. Gondoskodott a betegekről és a szenvedőkről.  Gondja volt a legnagyobb bűnösökre olyannyira, hogy az ellenségei kigúnyolták és ezt mondták rá:

„A vámszedők és a bűnösök barátja.”

Igen, az volt. Barátja volt a társadalom leglenézettebb embereinek és Isten igaz embere is hasonlít rá.

Ti is lehettek ilyenek. Mi akadályoz meg abban, hogy szeresd azokat az embereket, akiket mások lenéznek, akik a társadalom legalján helyezkednek el? A méltóságod akadályoz meg benne. Nem akarsz olyan lenni, mint Jézus. Tiszteletre méltó keresztyén akarsz lenni, akiket az emberek tisztelnek. Az nem természetes az emberek számára, hogy a társadalom kivetettjeivel, mint pl. a leprásokkal vagy hasonló emberekkel barátkozzon valaki. Jézus azonban ezt tette. Nem azoknak az embereknek a barátságát kell keresnünk, akiktől hasznot remélhetünk. A mi szeretetünk önző. Jézus szeretete önzetlen és tiszta volt. Nem mindenféle kulturális, művészeti ügyeskedésekben és szép szavakban nyilvánul meg Krisztus természete, hanem a szeretetben – egy olyan szeretetben, ami a mások javát keresi.  Egy ilyen szeretet jogosít fel minket, hogy olyan szolgák legyünk, mint Jézus volt. Jézus nemcsak azért mosta meg a tanítványok lábát, hogy megmutassa nekik az alázatosságát, hanem azért is, mert szerette őket.

-§-

Ez az írás – változtatás nélkül – szabadon terjeszthető a szerző nevének és a CFC honlapcímének megadásával: www.cfcindia.com

Fordította: Abonyi Sándor (https://keskenyut.wordpress.com)

Kategória: Magyar tanítások | Címke: , , | Megjegyzés hozzáfűzése

Gentleness and Goodness of Jesus by Zac Poonen

The source is available here

You can downlod it in PDF form here

One mark of love is gentleness. Jesus was gentle with all people, particularly with people who were battered by life. Jesus loved especially those who had fallen deeply into sin. He came to help such people because they are rejected by everybody else. The woman caught in adultery, the thief on the cross, rejected criminals; Jesus went to pick them up and encourage them. He saw the good points in those weak, sinful people, and He hoped for the best in everyone. You know, Jesus was a type of a person whom other people longed to be with, because He was so understanding, so kind and so gentle. Who are the people who avoided Jesus? Those who were proud, those who were hypocrites, and those who had secret sin which they were afraid He would expose.

We read in Matthew 12:20, “Jesus would not break a bruised or a battered reed and would not put off a dimly burning wick.” A reed is a very small little thing. If it is bruised or battered, most people would throw it away and pick another reed, because reeds are cheap. But Jesus wouldn’t do it. And a wick that is burning very dimly, Jesus would fan it to flame. That is what it says there. He would not quench a dimly burning wick. If you are like a battered reed – weak, most of your life broken, Jesus cares for you. He can bring you back into His perfect plan for your life, even if you are like a battered reed, or a dimly burning wick, or a wick that is about to die out.

Jesus saw the good points in people. He always hoped for the best. His love was not sentimental. He always sought the highest good. That is why He rebuked Peter with strong words of admonition. You can’t rebuke people strongly unless you love them. When James and John were seeking for place of honour, He rebuked them. When they wanted to call down fire on the Samaritans, He rebuked them. He rebuked His disciples seven times for unbelief. Why? – Because He loved them. If He didn’t care for them, then He would not have corrected them at all. He wouldn’t have bothered if they went to hell or anywhere.

So we see that Jesus was not afraid of speaking the truth, even if it hurt others, because He loved them. He was concerned for their eternal good. He was not seeking a reputation for being known as a kind person. He was not concerned that His reputation for kindness would be lost if He spoke strong words. No, He loved other people more than He loved Himself. So, He was willing to sacrifice His reputation in order to help other people. He spoke the truth firmly because He did not want men to be ruined eternally. Essentially, in one sentence, we could say, the eternal welfare of men mattered more to Jesus Christ than their opinions about Him .

A true Christian is like that when He encounters other people; their eternal welfare means more to him than all their opinions of him. Once, when Peter was in the house of Cornelius, he was talking about the ministry of Jesus to them. He summed up the whole ministry of Jesus in one sentence: “Jesus went about doing good and delivering people who were oppressed by the devil” ( Acts 10:38 ). You see what the ministry of Jesus was? Doing good, and not just preaching. Not just saying nice words, but actually doing good to people and delivering them from the oppression of Satan. He didn’t just want to win souls. He loved the total man – both the spiritual and physical.

He was concerned about man’s physical need. There was a time when there were more than 4000 people who had been with Him for three days. We read about that in Matthew 15. Three days and they didn’t eat anything. Jesus was concerned. He said, ‘Let us provide them with some meal – something to eat.’ He was concerned about man’s physical need and that is why He taught us to pray, “Give us today our daily bread.”Wherever He went, He did good not only to the souls of men, but to their bodies. He cared for people who were sick and suffering. He cared for the worst of sinners so much that His enemies would taunt Him saying, ‘Oh He is a friend of tax collectors and sinners.’ Yes, that is what He was. He was a friend of the most despised people in society, and a true man of God will be like that also.

You know you can be like that. What is hindering you from loving people who are despised by others; from loving people who are low in society? It is your own sense of dignity. You don’t want to be like Jesus. You want to have a respectable type of Christianity with respectable type of people. No, it is not natural for men to go around becoming friends with the outcast of society like the lepers and people like that. But Jesus did that. You know, we seek to make friends with those whom we can get benefit from for ourselves. Our love is selfish. Jesus’ love was selfless; it was pure. It is not by all these cultural refinement and nice words that we manifest the nature of Christ, it is by love – A love that seeks the good of others. A love that enables us to be their servants like Jesus was. Jesus washed their feet, not to impress them with His humility, but because He loved them.

-§-

Copy Right – Christian Fellowship Church, Bangalore, India.

This writing can publish freely without changes (www.cfcindia.com)

Kategória: Christianity, English teachings | Címke: , , | Megjegyzés hozzáfűzése

How A Spiritual Movement Declines by Zac Poonen

The source is available here

You can download it in PDF form here

“Lord! Help! Godly men are fast disappearing. Where in all the world can dependable men be found? Everyone deceives and flatters and lies. There is no sincerity left” (Psalm 12: 1 – Living).

The state of affairs described in the above verse is an apt description of Christendom today. We find nowadays that even believers who were once pursuing after godliness have started indulging in deception, flattery and lies – to serve their own ends.

Sincerity is what God seeks from all of us first of all. We may have a thousand and one faults and make an equal number of mistakes, but if we are sincere, God can do miracles with our lives.

In Matthew 16: 3, Jesus rebuked the Pharisees by asking them a question: “Do you know how to discern the appearance of the sky, but cannot discern the signs of the times?”

If we do not read the signs of the times in which we are living now, Jesus will have to rebuke us exactly as He did the Pharisees.

When people know the Bible but don’t know God Himself, they can easily be deceived – for every cult in the world uses the Bible as its textbook and have their proof texts to promote their peculiar doctrines. This is why so many cults have mushroomed around the world in this century and become fashionable and acceptable to many people. Even believers are being led astray and are losing their salvation.

Under the new covenant, God wants every child of His to know Him personally (Heb. 8: 11), unlike as in old covenant times, when only the prophet (who rarely appeared) could know God personally. In fact, the new-covenant child of God can know God better and in a more personal way than the greatest prophet under the old covenant. Jesus said so very specifically (Matt. 11: 11).

There are very few believers who have a passion to know God Himself. Most of them seem to be keen only on increasing in Bible-knowledge and on having spectacular emotional experiences. All this is an indication that we have come to the very last minutes of the last hour of the last days in which Paul said it would be “difficult to be a Christian” (2 Tim. 3: 1 – Living).

It will be difficult to be a Christian in the last days, not because of persecution or opposition, but because many people would “have a form of godliness without its inner power” (2 Tim. 3: 5). In other words they would major on correctness of New Testament pattern and doctrine but would not be interested in personal devotion to Christ or in practical godliness.

Most of us who left dead denominations in the past, left them because we were searching for spiritual reality. We may have begun our search in earnest. But Satan is very smart to sidetrack believers into something cultistic, like the cult of the Pharisees in Jesus’ time. The history of Israel has been given to us at such length in the Old Testament to teach us some important lessons. A wise man will learn from those Scriptures, the way men of old pleased God and the way many displeased Him.

In Jeremiah 3: 14,15 , the Lord promises saying, “I will take you one from a city and two from a family and I will bring you to Zion. Then I will give you shepherds after My own heart, who will feed you on knowledge and understanding.”

“Zion” represents the true church of the living God. God brings one from a city and two from a family into His “Zion”. And when we have come to this Zion – the church that the Lord is building – He promises to give us there “shepherds after His own heart” , who will feed us on a knowledge of Himself (and not just a knowledge of the Bible) and on understanding of His ways (and not just an understanding of doctrine).

One primary identifying mark of the true church of God is this: It has shepherds after God’s own heart.

God is love – and the primary characteristic of love is that it does not seek its own. So, shepherds after God’s own heart are those who do not seek their own. Such shepherds will not seek for anyone’s money or honour. They will seek neither to please men nor to impress them. Instead they will seek to build up the believers in order “to present them perfect in Christ” (Col. 1: 28) . Wherever God can find a man with such a longing – in any town or village of the world – He will build His church. On the other hand, we have seen many cases of believers who leave the mainline denominations and who seek to follow “the New Testament pattern”, who have their doctrines all correct, but who love money and seek their own, and who yet imagine that they are building the Body of Christ. Confusion and chaos are always the result of their labours and what is finally built through their labours is always Babylon.

Only where God can find a man who does not seek his own, can the Lord build His true church. One man like that, who shares the concern of God’s heart for people, is far more valuable to God than a thousand believers who seek their own.

To be a shepherd after God’s own heart will involve sacrifice, inconvenience, and suffering. It will mean being willing to suffer misunderstanding, opposition, ridicule and slander joyfully. And if such a shepherd is blessed enough to have a wife who also does not seek her own, so that their home is open for the Lord to do whatever He wants, then there will be no limit to what God can do through their lives.

I am not talking now about gathering many people. Numbers are not a mark of God’s blessing. Many of the well-known cults gather more numbers of people than anyone else. That does not prove anything. I am talking now of quality – the building of the Body of Christ, where every individual member comes into a personal knowledge of God. Without such a development, any group will only be a place where, one blind man has led a whole lot of other blind people into the ditch. All their prayer meetings will be in the ditch, their Bible-studies will be in the ditch and their conferences will be in the ditch too!!

In Jesus’ time, He looked around and saw that people were like sheep without a shepherd. It is the same today.

The great need everywhere is for shepherds after God’s own heart. I am not talking here about just being an elder in a church. No. A large church needs many shepherds – those who have a heart that cares for God’s people. Such people may not be elders at all, but they will feed and encourage the sheep – serving them gladly.

As I said earlier, the history of Israel is given to us at such length in the Bible (three-quarters of the Bible is the Old Testament) to show us good examples in their history that we can follow and the mistakes that men made there, that we should avoid.

There were two significant starting points in the history of Israel as a nation:

Firstly, when they began as a nation in Canaan, under the leadership of Joshua.

Secondly, when they had a fresh beginning under King David, after centuries of backsliding.

Let us consider these two cases.

Joshua was a godly man who gave excellent leadership to Israel. He was determined to follow the Lord with his whole family, even if the rest of Israel decided to forsake the Lord (Josh. 24: 15).

Only such a man, who is willing to stand alone if necessary, can provide godly leadership to any church today. During Joshua’s lifetime, Israel went forward from one victory to another.

But then Joshua died.

And there we can see in what followed, what happens when a man whom God has raised up at a particular time for a particular purpose in a particular country finishes his earthly course and passes on. Joshua’s fellow-elders took over the leadership of Israel (Josh. 24: 31). These elders belonged to the next generation after Joshua. Joshua died when he was 110 years old and the new leaders were in their 60’s and their 70’s – for Joshua’s own generation (except for Caleb) had all perished in the forty years of wandering in the wilderness.

During this time – when the second generation was in leadership – things were not as good as in Joshua’s time. We read in Judges 1 that during this period, there were a few victories (v. 1- 21) , but many defeats as well (v. 22- 36) . A slow decline had started.

The second generation had no steam in themselves, but were surviving on the momentum that they had received from Joshua’s leadership in the previous generation.

Like a train- wagon that has been pushed by an engine, the second generation moved very fast initially, but gradually slowed down and finally came to a grinding halt!

By the time we come to Judges 2: 11, things become really bad. Israel now does open evil in the sight of the Lord.

Thus we see how what started in a good way in one generation, gradually became evil by the time of the third generation.

The second watershed in Israel’s history was when David became king of Israel.

Saul was the first king of Israel. He had started in great humility, but backslid so greatly that God removed the anointing from him. Saul’s life is a picture of those movements that decline in the first generation itself – and there are many like that in Christendom too!

God told Saul through Samuel that He was now going to give the kingdom to “a man after God’s own heart” (1 Sam. 13: 14). That was David. This made Saul extremely jealous of David. Saul hated David so much that he even wanted to kill him.

Those in Israel however, who recognised where God’s anointing lay, joined David. Thus a small group gathered around David. But they were chased and persecuted and hunted by Saul all across the land and had to run for their lives. But God was with that small group.

Saul however continued to sit on the throne of Israel for many years – just like many Christian “leaders” rule their flock today, even though they have lost the anointing of God from their lives long, long ago. But Saul still had a following of those who fawned on him – just like many Christian “leaders” have in their own groups. Such a following means nothing. Many dead denominations and even heathen religious leaders have a large following. But God is not with any of them. The important question we need to ask ourselves always is this: “Does the grace and anointing of God rest upon me now?”

Church history has proved again and again that God has always done His greatest work in every generation through a small minority of His people who stand wholeheartedly for Him. As in Gideon’s time, the victory in the battle with Satan is always won by a small group of a few wholehearted disciples (Judges 7).

Such a group (as in the case of David’s group) is hated, misunderstood and persecuted by the established systems in Christendom, who have no understanding of what God is doing in their time. But God took care of David and his little group and the Bible records that “David served the purpose of God in his own generation and fell asleep” (Acts 13: 36). Despite his faults, David was a man after God’s own heart and gave Israel godly leadership during his lifetime. He was not perfect but he was quick to humble himself and repent when even an ordinary prophet came to him and rebuked him for his sin (2 Sam. 12).

But in spite of all of David’s devotion to the Lord, and his humility and the anointing of God upon his life, he could yet serve God’s purpose only in his own generation.

After his death, things began to decline very quickly. Solomon, his son, started well (1 Kings 3: 3,5,10- 14) . The book of Proverbs shows us how wise Solomon was when he began. Proverbs is perhaps the finest book in the entire Old Testament. It is like a new-covenant book right in the middle of the Old Testament! And Solomon wrote it!!

But Solomon backslid very quickly and very badly – and ended disastrously. Initially, he had moved forward on the momentum he had received from his godly father. But he did not have enough of a passion after God, to continue for long in the same direction. He was led astray by wealth and by women (1 Kings 10: 2311: 1- 9) – just like many Christian preachers in our time!

After Solomon died, his son Rehoboam (the third generation) took over. Then things became really bad. The younger generation joined hands with Rehoboam and took over the leadership of Israel, and Rehoboam despised the advice of the wiser, older men (1 Kings 12: 6- 15). This brought chaos into Israel and the kingdom soon split into two. All that Rehoboam could boast of now was that David was his grandfather. But he did not have any of David’s spirit.

We find an exact duplication of this degenerative process in many movements that were started by godly people in Christendom during the last 20 centuries.

In the history of Christendom, we see that every godly reformer sent by God to bring Christendom back to Him could serve God’s purpose only in his own generation. In almost every case, after the reformer died, his followers in the next generation laid greater emphasis on the doctrines their leader taught than on the life that he had. The form of godliness became all important and the power of godliness was ignored. Thus decline and decay set in.

By the time such movements reached their third generation, the corruption and the decay within the group became total. The group thereafter bore no resemblance whatever to the godliness and the spirituality that had been found in their leader. They proclaimed the same doctrines he did and gloried in his name – but built Babylon. A group can start as a spiritual movement, but still end up as soulish and carnal – and even demonic.

A movement started by a man of God can easily end as a cult. The same story of decline that we saw in the history of David, Solomon and Rehoboam has been repeated again and again in Christendom. Just examine carefully any movement that started with God and that is currently in its second or third generation – and you will see before your eyes the truth of what I have just said.

Why does this happen? The answer is simple: Because believers are more taken up with the letter of the Word than with the Person of Jesus Christ. When any doctrine becomes more important than personal devotion to Christ, then decay and self-righteousness and Pharisaism are invariably the result. We have seen numerous examples of how even the doctrine of “taking up the cross” has been turned into mere words, without the life of Jesus being manifest in those who preach it. All of this should be a serious warning to us.

Consider the history of the church at Ephesus.

Paul stayed there for three years, preaching night and day (Acts 20: 31) . That means that the Ephesian Christians listened to many hundreds of sermons from Paul’s lips. They had seen extraordinary miracles wrought by the Lord in their midst (Acts 19: 11) . From their midst, the word of God had spread to all the surrounding parts of Asia Minor during a short period of two years. They had experienced revival (Acts 19: 1019) . They were the most privileged of all the churches in apostolic times. They were also undoubtedly the most spiritual church in Asia Minor at that time. (We can see that from Paul’s letter to the Ephesians, where he had to correct no error in their midst, unlike the way he had to, in the other churches to which he wrote.)

But when Paul was leaving Ephesus, he warned the elders there that things would take a turn for the worse in the next generation, under the new leadership of the church. He told them that savage wolves would come into their midst and that from among their own midst would arise men speaking perverse things, drawing people after themselves, instead of drawing people to the Lord (Acts 20: 29,30).

As long as Paul was there, no wolf had dared to enter the flock at Ephesus. Paul was a faithful doorkeeper (See Mark 13: 34), who had spiritual authority from the Lord, because he was anointed, because he feared God and because he sought the Lord’s interests and not his own. But he also had enough spiritual discernment to know that the spiritual condition of the elders in Ephesus was bad – and so he knew that things would deteriorate once they took over the leadership of the church. Paul did not give the elders a prophecy of what would definitely happen at Ephesus. No. It was only a warning. It did not have to happen like he predicted – if the elders would only judge themselves and repent. Jonah once prophesied destruction on Nineveh. But it did not happen as he predicted, because the people of Nineveh repented. The church at Ephesus also could have escaped the fate that Paul predicted. But alas, the new generation of leaders in Ephesus never took Paul’s warning seriously and drifted away from the Lord.

By the end of the first century, the third generation had come into power, and then things became really bad. Their doctrines were still correct and they were zealous in Christian activity. They probably still had their all-night prayer meetings and their other special meetings. But their spiritual state was so bad that the Lord was about to remove His recognition of them as a church. What was their crime? They had lost their devotion to the Lord (Rev. 2: 4,5).

What does the history of the church at Ephesus teach us? Just this – that no doctrine is as important as a fervent devotion to the Lord Himself. There is one and only one mark of true spirituality – that the life of Jesus is manifested increasingly in our behaviour. This in turn can come only by an increasing personal devotion to the Lord Himself. Paul was a godly man – a fervent and faithful apostle who was devoted to the Lord Jesus until the very end of his life. He warned believers everywhere that Satan would try every means possible to turn them away from a “simple devotion to Christ” (2 Cor. 11: 3).

Errors in doctrinal matters such as “baptism in water” and “baptism in the Holy Spirit”, are not at all as dangerous as losing one’s personal devotion to Christ. Yet many believers never seem to realise this.

We see that even Paul could serve God’s purpose only in his own generation. Those who lived with him like Timothy, imbibed his spirit and lived in selfless devotion to Christ (Phil. 2: 19- 21). But otherwise, Paul could not transmit his spirituality even to the second generation of believers in the churches he had founded.

We see a similar pattern being repeated in every movement that God has raised up – in every generation, since the first century. God has a passion to have a pure testimony for His Name in every part of the world, in every generation. For this purpose, he raises up a godly man in a country, in a particular generation, to restore to the church in that country, the truth that the apostles preached, and thus to lead people to a godly life. A movement gradually starts around that man and a few wholehearted believers who are fed up with the unreality and hypocrisy of the Christendom of their generation gather around him. Very soon a pure testimony is established for the Lord.

Such a group is always small in size at the beginning and intensely hated and persecuted by the older churches. The founder is hated most of all. The hatred is usually most intense from the group that God had raised up in the previous generation – for the current leaders of that group, not realising that the Lord has left them, are jealous of the new group!! Satan too joins in the attack against this new group – and he does his work of accusation mostly through other “believers” – especially those from the older group.

All the persecution and the schemings of men and demons however, do not hinder God from establishing a pure testimony for His Name in the new generation through the man He raised up.

But what happens when this man dies?

Then the movement begins to decline. Personal devotion to Christ disappears and is replaced by emphasis on the doctrines that the founder preached. Those doctrines become more important to the second generation than the Person of the Lord Himself. A cloud comes between them and God – as it did between the disciples and the Lord on the mount of transfiguration (Matt. 17: 5).

No doctrine, however important or good, can ever take the place of devotion to Jesus Himself.

In the movements that God has raised up in Christendom to bring His people back to Him, we find almost uniformly that:

The founder knew God. But the followers only knew the founder.

The second generation imagines that the life of the movement is in the special doctrines that the founder proclaimed! As a result, disagreements arise and the movement begins to backslide. And by the time of the third generation, there is open division and strife and the movement splits into many factions. Another factor is that by the time of the second and third generation, the members are wealthy, owning houses and lands and properties etc., And wealth is usually accompanied by pride, self-sufficiency and complacency. Very few believers know how to handle wealth in a spiritual way.

The first generation of a movement usually struggles in poverty and is close to God. The second and third generations are usually closer to the world, with all their wealth – and lose out spiritually. God then withdraws from that group, which has by then become a part of Babylon – and He raises up another man and starts a totally new work through him.

But alas, the same story is repeated all over again – for no one ever seems to learn from the mistakes of those who went before them!!

Those who are wise will therefore look around them to see where the anointing of God is resting currently – in their own generation – and associate fully with such a church. They will not care to see where the anointing had rested in previous generations. They will look to see where God is moving NOW and not where God moved a generation or two ago. Scripture tells us very clearly that we must AVOID those who have the mere form of godliness (2 Tim. 3: 5) and seek to fellowship with “those who call on the Lord from a pure heart” (2 Tim. 2: 22). Those who have a pure heart are those who love the Lord with ALL their heart. Such believers have no place in their heart for money, or property, or for anything of this world, or for themselves, or their family members, or their jobs. They love the Lord supremely and thus love their family members in a deeper way than they would have done otherwise. They are devoted to the Lord and not to any doctrine. We are commanded to seek fellowship with such believers at all times.

Thus God’s work proceeds from generation to generation, without ever failing – for all the machinations of men and Satan cannot hinder any of God’s purposes. Hallelujah!!

He who has ears to hear, let him hear.

-§-

Copy Right – Christian Fellowship Church, Bangalore, India.

This writing can publish freely without changes (www.cfcindia.com)

Kategória: Christianity, church, churchbuilding, English teachings, holiness, Leadership, prophecy | Címke: , | Megjegyzés hozzáfűzése

The Particular Rock by Sándor Abonyi

You can download it in PDF form here

We are all well aware of Jesus’s words:

„on this rock I will build My church”    (Matthew 16:18)

The first thing we need to notice here is that Jesus is not talking about the church of the people, He is talking about His church. The second thing we need to clarify is what particular rock His church is being built on. Once we look at the related Scripture, it all becomes clear to us.

He said to them, “But who do you say that I am?” Simon Peter answered and said, “You are the Christ, the Son of the living God.” Jesus answered and said to him, “Blessed are you, Simon Bar-Jonah, for flesh and blood has not revealed this to you, but My Father who is in heaven. And I also say to you that you are Peter, and on this rock I will build My church, and the gates of Hades shall not prevail against it.” (Matthew 16:15-18)

Many people think that they have understood the message of Jesus and have actually put Peter as the rock of their church. They did not only misunderstand the above Scripture but the following one as well.

“Thus says the Lord: “Heaven is My throne, And earth is My footstool. Where is the house that you will build Me? And where is the place of My rest?” (Isaiah 66:1)

Apparently the way this Scripture has been interpreted resulted in the following; huge cathedrals and church buildings “reaching to the skies” have been built for God at enormous expense. These are beautiful pieces of art and tourist attractions rather than dwelling places of God. The few religious people showing up to their services can get easily get lost in their grandiose size. There are a few very famous churches that are only functioning as spectacular sightseeing destinations. The mega churches of today don’t build high towers, but places of worship big enough to seat tens of thousands of people. It can be observed that if a small congregation gathers together in a house, soon the need for their own church building or place of worship comes up. This is the first reaction of the flesh. The proud, old man nature has always liked huge buildings reaching up to the sky. It was similar at the time of building the tower of Babel. God was not pleased with it; furthermore, He scattered them all across the face of the Earth.

Had the believers of past centuries been spiritual people and had they understood the message of the prophet of Isaiah, then they would have realized that here Isaiah was posing a rhetorical question, to which the answer is obvious i.e. not only is it impossible to build a house worthy of God (in a traditional way), this isn’t what God desires.

Jesus did not feel sorrow over the destruction of the temple of Jerusalem, which was built of rocks and was one of the wonders of the world, because He wanted to build something much better and more worthy of God.

“Jesus answered and said to them, “Destroy this temple, and in three days I will raise it up.” Then the Jews said, “It has taken forty-six years to build this temple, and will You raise it up in three days?” But He was speaking of the temple of His body.” (John 2:19-21)

Jesus as the mediator of the New Testament wanted to demolish many things of the Old Testament, including the temple built of rocks. The first disciples were able to understand this after the resurrection of Jesus and believed His words.

„Therefore, when He had risen from the dead, His disciples remembered that He had said this to them; and they believed the Scripture and the word which Jesus had said.” (John 2:22)

Should we have any doubts about this? The book written about the life and ministry of the first disciples makes it clear to us:

“God, who made the world and everything in it, since He is Lord of heaven and earth, does not dwell in temples made with hands.” (Acts 17:24)

In this Scripture God plainly declares that not only is it impossible to build a house worthy of Him but He, Who is the Lord of Heaven and Earth, finds this rather offensive, thus He does not want to live “in temples made with hands”!

What was Jesus talking about with Peter when He mentioned the building of His church?

It was not flesh and blood, who revealed it to Peter but the Spirit of God that Jesus is “the Christ, the Son of the living God”. This revelation was the particular rock to which Jesus referred when He said the following:

„you are Peter, and on this rock I will build My church, and the gates of Hades shall not prevail against it.”  (Matthew 16:18)

With these words Jesus made the following clear:

  • you are Peter” (only a little piece of rock) „a living rock” and not the rock onto which I will build my church,
  • Jesus did not think about physical rocks, not in terms of “flesh and blood” but in spiritual terms,
  • Jesus did not say that He would be that rock, rather by having used the words “on this”, He referred to the spiritual revelation of the reality of Christ,
  • this spiritual revelation is the rock onto which Jesus is going to build His church and the gates of Hades shall not prevail against it.

When Jesus is talking about His church, He is talking about a spiritual church. The time of the stone-built temples of the Old Testament which were used to “offer a sacrifices” (“Mass” or service) ended back when Jesus died on the cross. With dying on the cross, Jesus, as the “sacrificial lamb” ended the recurring need to offer a sacrifice once and for all.

The incarnation, life, and ministry of Jesus were in itself a prophetic revelation.

“God, who at various times and in various ways spoke in time past to the fathers by the prophets, has in these last days spoken to us by His Son” (Hebrews 1:1-2)

When the New Testament speaks about the temple, we are always to understand it not as a building built of actual stones but as a spiritual one built of “living stones” where Jesus is the chief cornerstone and every believer who has been reborn is a “living stone”.

“having been built on the foundation of the apostles and prophets, Jesus Christ Himself being the chief cornerstone,  in whom the whole building, being fitted together, grows into a holy temple in the Lord, in whom you also are being built together for a dwelling place of God in the Spirit.” (Ephesians 2:20-22)

“you also, as living stones, are being built up a spiritual house, a holy priesthood, to offer up spiritual sacrifices acceptable to God through Jesus Christ.” (1 Peter 2:5)

“Living stones” are all the believers in whom Jesus Christ lives through the Holy Spirit and to whom, similarly to Peter, all truth about Jesus Christ will be revealed by the Holy Spirit, not by “flesh and blood”. We can see this work of the Holy Spirit in the life of the glorious church as recorded in the Book of Acts.

In English the word of church is used for both the building and the congregation. This is confusing because on one hand people associate the congregation with a church building built of stones. On the other hand, in the New Testament this word has a spiritual meaning as it indicates that the church is a congregation built up of believers as living stones who have been reborn. This is the holy temple of God.

This spiritual interpretation of the church (congregation) sheds light on an important spiritual truth that the church of Christ is not made up of those who gather regularly in a church building, but of all those in whom the Spirit of God lives, regardless of where they are! Thus, a person who goes to church (a building) regularly is not necessarily a part of Christ’s church, yet another person who never goes to a church building can be a part of Christ’s church, as well as a person who has been excluded from a church by those who lack spiritual revelation and therefore do not know God and thought excluding such believers was an act of worship.

On its own, it doesn’t mean anything if one keeps repeating the name of Jesus, uses “Lord, Lord” or knows that Jesus is the rock. Jesus only becomes the rock in the life of those who have received spiritual revelations about Him, similarly to Peter.

It’s a mistake to think that the end times begin now and Jesus is just starting to restore and build up His church. Based on the above Scriptures, it is obvious that both the end times and the building of Jesus’s spiritual church have already started by the incarnation of Jesus and by the pouring out of the Holy Spirit 2000 years ago. The first apostles and the believers of the first century understood and believed in this spiritual truth and acted accordingly. Thus the gates of Hades did not prevail against the glorious church of the first century which had turned the world of that time upside down.

During the past centuries believers lost sight of that important truth as neither did they have revelations about it nor did they believe it. Instead, they built houses out of stones for themselves which had resulted in the gates of Hades having prevailed against the churches having built by people.

Today many people desire to experience the glory of the church and would like to be part of a glorious church. To this end, one would need to have a spiritual revelation, faith, and enough courage through the outpouring of the Holy Spirit to accomplish all this.

Let us remember that after Pentecost 3000 people got saved due to the work of the Holy Spirit and not of people, which number increased to 5000 in Jerusalem, counting only the men. At that time the apostles were not concerned about building a temple,  rather they gathered together in the open air, in the “porch of Solomon” and in the houses of believers every day. The money collected by having sold their unnecessary properties, assets, and lands was not spent on churches built of stone. Because of this, they did not have to bother with operating expensive properties. They did not have paid priesthood although they were a real mega church. The first apostles knew the spiritual truth about Jesus’ church and thought about such matters accordingly. The money they collected was not spent on the above mentioned, but on fulfilling the needs of the poor so that there would be no one in need among them.

Taking all that into consideration, it is very easy to realize that the churches of the past centuries and that of today have missed the point greatly, which is why they have been defeated.

We can only be part of building the church of Jesus if we have a continuous living and spiritual revelation about Jesus and His church through the Holy Spirit. Considering the example of the first church, we are to take care of the poor as our most important duty instead of building stone houses and having abundance for ourselves in a selfish way. If the spiritual revelation about Christ had truly become our rock and there were no one in need among the believers, then we would really experience that the church of Jesus Christ does prevail against the gates of Hades.

-§-

This writing – without any changes – can be circulated freely by giving the name of the author and the name of the following homepage: https://keskenyut.wordpress.com 

Kategória: Christianity, church, churchbuilding, English teachings, Last times, prophecy, Restoration, Spiritual war | Címke: , | 1 hozzászólás

Isten szeretetének bemutatása a Teremtés könyvében – Zac Poonen

The Love of God revealed in Genesis by Zac Poonen

PDF formátumban letölthető itt

A Biblia a szeretetet először az 1 Mózes 22.2-ben említi, ahogyan Ábrahám szerette az egyetlen fiát, Izsákot. Izsák megáldozása az oltáron egy későbbi történetnek a világos kiábrázolása, amikor Isten, az Atya az egyetlen fiát áldozta fel a mi bűneinkért a Golgotán. Eszerint az 1 Mózes 22.2-ben kijelentett szeretet Istennek, mint Atyának a Krisztus, mint fiú iránti szeretetét mutatja be. A „szeretet” szót a Bibliában másodszor az 1 Mózes 24.67 említi, ami Izsáknak Rebeka iránti szeretetéről szól, ami egy férj szeretete a felesége felé. Ez egy világos kép, ahol a fejezet további része csodálatosan bemutatja Krisztusnak a gyülekezet iránti szeretetét. Az Újszövetségben ezt a két dolgot az Úr a János 15.9-ben összekapcsolja: “ahogyan az Atya szeretett engem (az atya szeretete a fia felé az 1 Mózes 22.2-ben leírva), úgy szerettelek én is titeket” (Krisztus szeretete a bűnösök felé). Ez a párhuzam található meg a vőlegénynek a menyasszony felé irányuló szeretetében, amit a 1 Mózes 24.67 mutat be. Ez azt mutatja, hogy Istennek az ember iránti erős szeretetének gondolata már az Ószövetségben is visszatükröződik.

Nézzük meg most az 1 Mózes 24-ben leírtakat, ami Izsák és Rebeka kapcsolatán keresztül egy vázlatos képben mutatja meg az Úr velünk kapcsolatos szeretetének néhány jellemzőjét. Amikor Isten azt keresi, hogyan mutassa be nekünk, hogy mennyire szeret minket, jellemző módon a férj és feleség példáját használja erre. A férj és feleség közötti egység minden földi kapcsolat közül a legbensőségesebb. Ezzel együtt nem lenne bölcs dolog túl messzire menni ezzel az Isten által választott párhuzamnak a bemutatásával, ahogyan arról az Újszövetség az Efézus 5.21-23-ban beszél, ami arra szolgál, hogy aláhúzzon egy világos és nagyon meghitt személyes kapcsolatot, amire az Úr vágyik mindegyikünkkel, és vágyik arra is, hogy mi is így szeressük Őt. Az 1 Mózes 24-ben Istennek az emberrel való kapcsolat keresésére egyfajta allegorikus történetet látunk. Itt az Isten atyaságának szerepében látható Ábrahám, míg szolgája a Szent Szellem kiábrázolását jelenti, Izsák Isten fiát példázza, Rebeka pedig egy megváltásra szoruló, idegen ember kiábrázolása a messzi országban, akit a Szent Szellem keres, hogy megnyerje Krisztusnak. Ábrahám szolgájának hozzáállásában (aki ebben a küldetésében Ábrahámot és Izsákot egyaránt kiábrázolja) a Rebeka felé irányuló magatartásában felfedezhetjük Krisztus felénk irányuló szeretetének jellemzőit.

Mindenekelőtt azt látjuk az 1 Mózes 24.22 és 53-ban, hogy Ábrahám szolgája gazdag ajándékot ad Rebekának az ura vagyonából. Ez egy betekintést enged nekünk Isten szívébe. Amikor hozzánk jön, nem azért jön, hogy elvegyen tőlünk, hanem azért, hogy adjon. Ahogyan egy jó férj mindenét meg akarja osztani a feleségével, úgy az Úr is arra vágyik, hogy mindenét megossza velünk. Sokunknak az elképzelése az, hogy ha átadjuk magunkat teljesen az Úrnak, akkor olyan sok elvárást fog velünk szemben támasztani, hogy az életünk boldogtalanná válik. Még ha nem is fejezzük ezt ki szavakkal, mégis ez az oka, amiért húzódozunk, hogy feltétel nélkül átadjuk magunkat az Úrnak. Pedig Jézus világosan megmondta nekünk, hogy az igazi tolvaj, aki el fog jönni, hogy mindenünket elvegye az a Sátán (János 10.10). De milyen kevesen hiszik el ezt! Ha valóban hisszük, hogy az Úr Jézus azért jött, hogy mindenét nekünk adja, akkor nem lenne semmilyen fenntartásunk, hogy az életünket teljesen átengedjük neki.

Egy pásztor elmondott egy történetet. Egyszer elment meglátogatni egy idős hölgyet azzal a céllal, hogy ajándékot adjon át neki, hogy kifizethesse a bérleti díjat. Elment a házához és kopogott az ajtón, majd várt és ismét kopogott, de senki sem válaszolt, ezért végül elment. Néhány nappal később találkozott a hölggyel az utcán. “A minap kerestelek téged egy ajándékkal” – mondta neki, “de zárva találtam az ajtót és senki sem válaszolt.” “Ó – mondta az idős hölgy, bocsánat. Otthon voltam, de azt gondoltam, hogy a háztulajdonos lehet, aki a bérleti díjat jött beszedni.. Ezért nem nyitottam ajtót.” Testvérek! Az Úr Jézus nem azért jött, hogy begyűjtsön egy maradékot! Ő azért jött, hogy nekünk adja mindazt, ami az övé. Elképzelhetetlen gazdagság az, amit adni akar nekünk. Mekkora ostobaság nem nyitni előtte ajtót! Mekkora ostobaság nem teljes szívvel szeretni Őt!

Nézzük meg ismét Ábrahám szolgáját. Egy másik jellemvonása, hogy jóllehet bizonyos volt benne, hogy Isten választása Izsák számára Rebeka volt, de ez az ember mégsem kényszerítette Rebekát, hogy vele menjen. Tiszteletben tartotta a szabad akaratát, és csak amikor maga is hajlandóságot mutatott rá, akkor vitte magával (54-59 vers). Az is a felénk irányuló krisztusi szeretetnek a jellemzője, ahogyan azt röviden ennek a fejezetnek az elején láttuk. Isten tiszteletben tartja az ember szabad választását. Isten szeretete nem kényszerít. Sohasem fog rátok erőltetni semmit. A világi emberek, de még  a keresztyén vezetők is nyomást gyakorolhatnak rátok, hogy akaratotok ellenére sok dolgot megtegyetek, de Isten ilyet sosem tesz. (És megjegyzem, hogy bárki, aki azt keresi, hogy Istenre hasonlítson, követni fogja Őt ebben.) Az Úr sosem fogja erőltetni, hogy olvasd a Bibliádat, vagy imádkozz, vagy tegyél bizonyságot róla. Isten egyetlen bűnöst sem kényszerít, hogy térjen meg Őhozzá, és nem fog kényszeríteni egyetlen hívőt sem, hogy engedelmeskedjen neki. Mózesnek a sátorral kapcsolatban adott parancsolatait illetően azt mondta Isten, hogy csak azoktól fogadja el az áldozatot, akik önként teszik azt (2 Mózes 25.2), és ez az alapelv tér vissza az Újszövetségben (2 Korinthus 9.7). Valójában ez fut végig az egész Biblián. Isten megparancsolja, hogy engedelmeskedjünk neki, de soha senkit nem kényszerít. Mindig tiszteletben fogja tartani a szabad akaratot, amit Ő maga adott az embernek. Van rá okunk, hogy féljünk egy ilyen szeretettől?

-§-

Ez az írás – változtatás nélkül – szabadon terjeszthető a szerző nevének és a CFC honlapcímének megadásával: www.cfcindia.com

Fordította: Abonyi Sándor (https://keskenyut.wordpress.com)

Kategória: Magyar tanítások | Címke: , | Megjegyzés hozzáfűzése

The Love of God revealed in “Genesis” by Zac Poonen

The source is available here

You can download it in PDF form here

The first mention of love in Genesis 22:2 is where Isaac is called Abraham’s only son whom he loves. The offering of Isaac on the altar that follows later on in the chapter is a clear picture of Calvary where God the Father gave His only Son as an offering for our sins. Accordingly the love referred to in verse 2 is a picture of God the Father’s love for Christ. The second mention of the word “love” in the Bible is in Genesis 24:67 which tells of Isaac’s love for Rebekah – a husband’s love for his wife. Here we have a clear picture, as the rest of the chapter also beautifully shows, of the love of Christ for His church. In the New Testament these two concepts are brought together by the Lord in John 15:9 – “As the Father hath loved me (with the love of a father for a son depicted in Genesis 22:2) so have I loved you” (with the love of Christ for the sinner that finds its parallel in the love of a bridegroom for a bride illustrated in Genesis 24:67). Thus, even in the typology in the Old Testament, this thought of God’s intense love for man is reflected.

Let us therefore look at Genesis 24 and, in this faint picture provided by the relationship between Isaac and Rebekah, see some of the characteristics of the Lord’s great love for us. When God seeks to show us how greatly He loves us, it is very significant that He uses the husband-wife relationship as an example. The union between husband and wife is the most intimate of all earthly relationships. While it would be unwise to carry the parallel too far, the Divine choice of this illustration, confirmed as it is by such New Testament passages as Ephesians 5:21-23, serves clearly to underline the very personal intimacy that the Lord desires to have with each one of us, and that He desires that we should have with Him. In Genesis 24, we may see a kind of allegory of the Divine search for such a relationship with man. There Abraham may be seen as a figure or type of God the Father, Abraham’s servant as a type of the Holy Spirit and Isaac as a type of God the Son, while Rebekah takes her place as a type of alien, unredeemed man in the far country who the Holy Spirit seeks to win to Christ. In the attitude of Abraham’s servant (who on this mission was representing both Abraham and Isaac) and the attitude of Isaac towards Rebekah, we may discern characteristics of the love of Christ for us.

First of all, we see in Genesis 24 verses 22 and 53 that Abraham’s servant gives gifts to Rebekah out of the riches of his master. This gives us an insight into the heart of God. When He comes to us, He does not come demanding, but giving. As a good husband will want to share all he has with his wife, so does the Lord desire to share all He has with us. Many of us have the idea that if we surrender ourselves fully to the Lord, He will make so many demands upon us that our lives will become miserable. Even though we may not say so in as many words, yet this is the reason why we shrink from an unconditional surrender to the Lord. Yet Jesus has clearly told us that the real thief who comes to take away what we have is the devil (John 10:10). But how few believe this! If we really believed that the Lord Jesus has come to give us all that He has, there would be no reserve at all in the surrender of our lives to Him.

A story is told of a pastor who once went to visit a poor old lady in order to bring her a gift with which to pay her rent. He went to her house and knocked at the door, and waited, and knocked again. But there was no response, and so at length he went away. A few days later he met her on the street. “I called on you the other day with a present,” he told her, “but found the door bolted and could get no answer.” “Oh,” said the old lady, “I am sorry. I was inside, but I thought it was the landlord who had come to collect the rent. So I didn’t open the door.” Brothers and sisters, the Lord Jesus has not come to collect the rent! He has come to give us all that He possesses. He wants to bring us wealth unimaginable. How foolish it is not to open the door to Him. How foolish it is not to surrender our lives to Him utterly.

Look again at Abraham’s servant. Another feature of the story is that, even knowing she was God’s choice for Isaac, this man did not compel Rebekah to go with him. He respected her free will, and only when she herself was willing did he take her (verses 54-59). That too is characteristic of the love of Christ for us, as we saw briefly at the outset of this chapter. God respects man’s freedom of choice. The love of God is without compulsion. He will never force you to do anything. Men in the world – yes, and even Christian leaders – may exert pressure upon you to do many things against your will, but God – never. (And in passing, may I say that any man who seeks to be like God will follow Him in this.) The Lord will never force you to read your Bible, or to pray, or to witness for Him. God never forces any sinner to turn to Him, neither will he force any believer to obey Him. In His instructions to Moses about the Tabernacle, God told him to receive offerings only from those who gave them willingly (Exod. 25:2), and this principle recurs in the New Testament (2 Cor. 9:7). Indeed it runs through the entire Bible. God does command obedience to Him, but He never forces anyone to obey. He will always respect the free will that He Himself has given to man. What need is there, then, for you and me to be afraid of a love like this?

-§-

Copy Right – Christian Fellowship Church, Bangalore, India.

This writing can publish freely without changes (www.cfcindia.com)

Kategória: Christianity, English teachings, love | Címke: , | Megjegyzés hozzáfűzése